Lent és fent magabiztos, ragyogó egykedvűségben élnek a lények,
de nekem csak a várakozás jut: a túl gyorsan koszolódó, hófehér
ruhák, a séta a parton, a szív mélyén megrebbenő halálfélelem.
Pedig nekem és értem vajúdik a tenger, hogy mint a fel-lecsapó madarak,
megszülessek, de ne kerülhessek messzire. Ragadozóapa, ragadozóanya –
amit nem mertem elmondani, azt a szél kibeszéli belőlem. Vijjog egy madár
önfeledten. Sápadt-fehéren vonaglik a tengerparti utca, megsérteném –
még jobban, agyon, igen. Elfehérednek a rózsák, mert a vörösségük
ma már hadüzenet. Még a szerteszórt vércseppek is feldühítik a tengert
– a tengert, ami apálykor elbocsát, dagálykor megkegyelmez.

Játszva, könnyedén. Már észre sem veszed.

  

 

 

(Első megjelenés: Szőrös kő)