ÖSSZE

 

A düh ritkássá teszi a levegőt. Édes, édes –

kortyokban hörpölöm, nem tudok betelni vele,

összetört poharak , összetört hörgők, igen,

de még több kell az éles, a villanyfény-részegséghez,

amíg végigtöröm, -zúzom magam a megsemmisülésbe.

Isten, mondják, jóindulatában teremtette a földet,

öreguras dünnyögéssel minden rögöt kézbe vett,

közben le- és felkapcsolgatta a csillárokat és csillagégőket,

hogy a Gyermeknek karácsonyra minden tündöklő, tiszta

és makulátlan legyen. De Neki esze ágában nem volt csodálni

a csillagpályákat, ahogy a verssorokat sem, amiket a költők

az öregemberek nyugalmával csiszolnak egybe.

Nem gyönyörködött a szavak milliomféleségében,

abban, ami minden emberi mondatot és arcot

összetéveszthetetlenné tesz. Ő csak a dühöt látja, az édes,

a szerteszét spriccelő dühöt – ahogy nagy kortyokban,

ahogy boldogan, ahogy mindannyian, mint a denevérek,

át a ritkás levegőn, végig törve-zúzva önmagunkat…

Ó, adj még egyetlen napot nekünk, Uram!

 

 

 

IV. EMELET

 

A csöndben a fogaimat próbálgatom. Az ujjaimat,

az ütéseket, a csípéseket, a karmolásokat.

Mert minden mozdulat (még a képzeletbeli is)

meghosszabbítja az életemet. Élne-e még a tenger,

ha nem csapkodna, ha nem dühöngene?

Liheg az éjszakai város is, aluljárók vágnak

a testébe, lázas karok, autópálya-ívek

kötözik egybe. Felettem ragyog elérhetetlen

messze az Aldebaran. Ő se nem élő,

se nem halott. Érinthetetlen.