Legjobban éjszaka sajog. Seb,
telhetetlen. Hús, ami húst akar,
gyereket, halott szülőt, bánatot.
Becézgeted, takargatod. Lassan-
lassan megenyhül a szél az utcákon.

Vékonyak a falak, leheletvékonyak,

tőled egy sóhajtásnyira megfogannak

a gyerekek a langyos félhomályban.

 

Magára hagyja a földet az éjszaka,

lassan elkopik a csend, ilyenkor fáj

a sötétség a legjobban. Aztán hallod

a hírekben, hogy frontálisan,

hogy kórházba szállítás közben,

hogy rögtön, hogy azon nyomban.

Méreg a reggeli, öblítsd le kávéval!

Sietni kell, sietni! A sebet bepólyálni,

becézgetni, rejtegetni, takargatni.

Csak egy forradás: mindenkinek van,

talán a maga keresztje, icipici,

alig-alig, láthatatlan.

 

Istenem, már mióta?