EGY KEZDŐ

 

 

1.

 

Kicsit ma is elbaszódott ez a nap,

a könyököm veri a falat,

későn érkeztem és nem volt helyem.

Reggel megint ittam, merevség, ittam,

mit csinálhatnék, az angyaloknak is

kell eledel. Senki ne éhezzen!

Mert egy gyereknek kibaszottul nem

szabad éheznie! Ki érti?

Főleg verni nem… Erősebb lesz tőle?

Egy faszt, öreg és koravén, fiatal

bőrben, de  a koponyákra jellemző

sajátos sötét foltokkal az arcán.

Az orra meg vörös, leginkább az

italtól – velem így volt.

Szóval ne, ne merészeljétek, mert

ha meghalok, visszajövök,

ocsmányan és kövéren, vastagfalú

üres üvegekkel, és addig verem

azok arcát és ujjperceit, míg

a gyerekek megnyugszanak, hogy:

– Hisz nem is ismerem már.

S addig, míg ők azt nem mondják:

– Nem bírom tovább!

Akkor majd abbahagyom, és

sajnálkozom, hogy üres az

üvegem, hiába, a holtak

nem ihatnak, még azok se,

akik visszajönnek igazságot

tenni, még én se, pedig

minden reggel ittam, merevség, ittam,

most mit csinálhatnék, angyal

vagyok és mocskos, nekem is

kell eledel, s azt hiszem, ez

megteszi, amit csinálok.

 

Semmi mámor már, mert

nem  magamért teszem, némi

elégedettség, hogy megtehettem,

mert akkor nem,. De, az

igazat megvallva, nagyon

jól esne most egy ital.

 

Még egy, mielőtt meghalok.

 

2.

 

Fehér belű, kérges májú, szőrös angyal,

te Charles Bukowski, hívj meg egy italra!

 

Meg akarom nézni a szíved, ami

csupasz, mint egy szűz lány puncija!

…

Köszönöm, eleget láttam, nagyon szép,

s most én hívlak meg egy italra.

 

3.

 

Csak még egyet, még egyetlen egy

verset, aztán megyek.

 

Többet nem tudok, a semmit le-

írtam, látszik minden, és tiszta, mint

az ondó, szép fehér papíron virít minden,

amit tudok, ennyit csak,

kiégett vakfoltot, nem is egyet,

miért ne azonnal kettőt?, sőt

Hármat?! oh, hogy szerettem

én a régi havazásokat…

Pelyhekben hullott a tudatlanság,

mindenre ráhullott, s minden

olyan volt, mint most előttem ez a lap,

puha és tiszta és ismeretlen.

 

Megnyugtatott, mert gyerek voltam.

 

Most meg azon gondolkodom, hogy

leesett az első hó, hogy elinduljak

vagy ne induljak?

Nem raktam fel a hóláncot és

nem szeretek télen vezetni, jegesek

az utak, én magam elcsúszom,

mi lenne, ha a kormány mögött

ülnék megcsúszva…

 

Nem szép látvány, nem megnyugtató,

főleg egy gyerek számára.

 

Ez volt az utolsó, mennem kéne,

lassan madárlábnyomok borítják be

a fehérséget s én többet úgyse tudok,

helyem sincsen, a könyökömet

állandóan a falba verem, mert későn

érkeztem, indulok, talán vendég jön,

talán mégsem lesz olyan elbaszott ez a nap,

mint ahogy gondolom.