kalcitkertek mélyén

testvéreink a kövek
lassan formálódnak emberré
nekünk csak egy nap az élet itt
nincsenek tegnapok se holnapok
mégis megragadjuk a számunkra
megjelölt végtelenné váló napot
nem nyílnak rá sem ajtók
sem ablakok
szívünkből kilapátoltuk az
üszköt kormot is
utolsó táncainkat hordjuk itt
de hosszúra nyúlnak a nyáresti fények
lábujjhegyen kísértjük el a messzeséget
szerelmünket kalcitkertek
geoda kőzetüregébe rejtjük
megelevenednek majd a kristályhólyagok
mint megannyi szabályos
könnyűvé változó idom
belső világok kéretőznek ott a végtelen felé
bolygók holdjai csurognak alá
ott két világkorszak peremén
emberré változnak végre a kövek
ott ahol újjászületik majd minden forma
s lehetek bordakosaradban ismét oldalborda

 

KARSZTVIDÉKEK ÖLÉBEN

Tündének

Fotonok áradnak a mozdulatlanságba.
Időtlen a barlang.
Androgün kristályokat perforál az esővíz tűhegye.
A cseppkőbölcsődék csendjét megilleti az áhítat.
Lassú transzmutációval növesztenek
a kőcsipkék majd végtagot.
Értünk vállalt sorsuk ez.
Itt lent, a kalcitperemek vidékén,
csak látszólagos az eseménytelenség.
A születés misztériumát őrzik az üregek kristályvirágai.
Inverz mészkőkarfiolok, mint csillámos hámsejtek,
felpuhítják a járatok falát.
Magzatvízként csurdogál a karszt.
Egymásba fonódó aragonitpamacsok
békés összeölelkezése gyógyítja, saját világrajövetelünk,
s az eljövendőkét is, amint
visszaáradnak a fotonok a megelevenülő mozdulatba.

 

(Illusztráció: Edith Fullerton: Cave Series #4: Daily Life)