De csoda történt, megmásíthatatlan csoda: a verset életre szerették. És nemcsak ezt a néhány, álmatlan éjszakákon összebarkácsolt sort, hanem Juli életének egy darabját is. A novemberi eső acélfésű… végigkarcolja a házakat, az utcákat… de egyszer majd el kell engedned… Ám Juli titokzatos szerelme most sem adott életjelet. Pedig a verseket mindenki szerette, és Betti alig tudott kibújni a sok meghívás alól. Már nincs sok idő a lebukásig, gondolta Betti, és még sebesebben küldözgette a verseket.

Élni – írni – lélegezni. Minden perc számít. Pedig ilyen hópelyhes verseket nem is nehéz írni, töprengett Betti. A szavak megteremtenek valami óvatos bizonyosságot… Könnyedén át lehet lényegülni, gondolta Betti, még akkor is, ha az embernek a lényegről fogalma sincs. De egyszer el kell engedned, egyszer majd el kell engedned…Nem kell mást tenni, csak belehullani a szavakba, és kitakarítani a sorok közül a törmeléket.

Nem így a gyerekversek!, gondolta Betti. A jó ritmus olyan, mint a fizikai munka, ha egy pillanatra kiesik a kezedből, vége.

De közben a Torinóban őrködő hűséges barátnőről sem feledkezhetett meg. Szilas Gabinak odaajándékozta néhány régi gyerekversét – Adolf, a moly, Kalóz utca három, Kész kezet mos – és feltöltötte Gabi gyerekkori fényképei (villa, Balaton-part, németjuhász) mellé. A molyokról szóló versek kisebbfajta sikert arattak, lájkolták, megosztották őket, egy idősebb költő, (egy olyan „intézkedős”) még igazított is rajtuk, ha ugyan nem sértődsz meg, Gabikám… Betti nem sértődött meg, boldogan sütkérezett a dicsőségben, míg utol nem érte egy fontoskodó szerkesztő levele. Nem válogatna-e Szilas Gabriella – amennyiben ideje engedi – kiadójuk készülő sorozatához olasz gyerekverseket?

Tudta, még néhány hét, és összecsapnak a feje fölött a hullámok. Egy takarítónő – ezt egy profi kalandjátékos igenis megérzi – nem tehet úgy, mintha közéjük tartozna. Még akkor sem, ha valamikor ő volt a kövesdi általános iskola legjobb tanulója.

De kirobbant a tavasz, és ez a világ olyan bódító volt, mint egy kitalált kert, ahol egyszerre virágzik a rózsa, a tulipán és a jácint. Betti már szeretett az új barátai között élni! Az utcát, a fákat, a politikát, a verseket, de már az esti megjelenéseket is úgy látta, ahogy ők, Juli barátai. És ahogy magába szippantotta ez a tavasz, az arca is kezdett megváltozni. A haját úgy hordta, mint a lányok a fényképeken, és ha trappolt az utolsó troli után a Damjanich utcában, akkor arra gondolt… de Tóth Bernadett már nem trappolt. Úgy suhant a házak között, mintha egy kávézóból sietne…

És ez mind káprázat, gondolta Bernadett. Az ujjaim ugyanolyan hypószagúak, mint régen. És úgy suhanok a házak között, mint egy tolvaj, mint egy takarítónő, aki a munkahelyéről oson haza a leányotthonba.

Mert Budafokon, a baptistáknál semmi nem változott. Zuzu helyét az alsó ágyon egy kismama foglalta el. Adélkának hívták, Icuri Adélkának, Betti soha nem hallotta más néven szólítani, talán tényleg így lett anyakönyvezve. Ez a Nyíradonyból jött kismama mindent lopott, trikót, tampont, spirálfüzetet, matematikakönyvet. Iratokat és pénzt szerencsére nem, ezeket Betti úgyis bent tartotta a kiadóban, a takarítószekrényben.

Más lányok is jöttek, baptisták, álbaptisták – olyanok is, akik éjjel-nappal imádkoztak, vagy azok, akik kiröhögték az egészet. De ők már olyan észrevétlenül jöttek-mentek, mint az évszakok változnak a belső kerületekben, ha az ember nem akarja, észre sem veszi. Napról napra meg kellett tölteni a híreket új élményekkel − és az élmény attól élmény, hogy valaki átéli ezeket.

Betti élt, és nem maradt ideje gondolkodni.

Juli versei közül kettőt, a legújabbakat beválogatták egy neves antológiába. Betti most már tényleg megrémült. Szerződéseket aláírni, APEH- és TAJ-számokkal bohóckodni majdnem olyan veszélyes, mint egy áruház közepén lopott parfümmel sétafikálni. Igen, egyszer-egyszer megúszhatja az ember, de mikor azt hiszed, neked mindig szerencséd van, abban a pillanatban oda az életed. Szeretetből javítottam át a verseket − ugyan ki hinné el? Bettibe belehasított a félelem: talán Juli sem. Juli még túl komolyan vette az egészet – túl komolyan, hogy elviselje, mások játszadozzanak vele.

Lassan a neki rendeltetett és a kitalált élmények végzetesen összekeveredtek: álom és ébrenlét, rettegés és izgalom között eltűnt a határvonal. Pedig három hete véres halomba gyűrt törölközőket talált éjjel a hátsó vécében. Átfutott rajta, milyen drámaian fest ez a rongycsomó, hogy milyen facebookos, de aztán gyorsan magához tért. Ez a véres gombóc csak azt jelentheti, hogy itt, az otthonban szült vagy elvetélt valaki. Átrohant a hálószobájukba, hogy megnézze, a nyíradonyi kismamának megvan-e még a pocakja. Neki még megvolt, Icuri Adélka oldalra dőlve szuszogott.

De mire visszaszaladt az udvaron át a hátsó vécébe, eltűntek a halomba gyűrt törölközők. Márpedig, ha valaki csak úgy, ártatlanul rosszul lenne, a felügyelők már fel-alá ugrálnának, és harsogva nyitnák a kaput a mentőknek. De most egy pissz sem hallatszott. A Budafok fölötti ég megtelt félelemmel, Betti saját rettegésével.

Bár neki ugyan mi rettegnivalója lehet? Ha a rendőrök ki is szállnak egy elrekkentett magzat miatt, egy kitalált költőnő ügyében biztos nem kekeckednének. Egy halott lány verseit javítgatja? Fura hobbi, de egészségére.

Ám aki nem érti, hogy mi folyik körülötte, az szedheti a sátorfáját, vagy éppenséggel megrendelheti a fejfáját – már nincs sok ideje. De ő, mint egy elvarázsolt királyfi, túl sok időt töltött el révületben.

Néhány nap múlva már maga sem tudta, nem álmodta-e az egészet. Ám mi lett volna, ha megtalálja a babát, ha csinál néhány képet a mobiljával, és meglepetésül szétküldi a facebookon? Mit szóltak volna a barátai? Hogy anyának lenni nagyon cool?