Évről évre világosabbá vált, hogy a Nirvanában Kurt Cobaint szeretem, vagyis azt a valakit, aki felfejthetetlenül elvarrta magát e zenében, pedig két egymástól elütőbb sorsot el sem lehet képzelni. Rendezett családból jöttem, és mindössze egyetlen pofont kaptam apámtól, azt is csak azért, mert egyszer nem akartam beengedni unokatestvéremet a szobámba. Toncsus rángatta kívülről a kilincset, nem volt nehéz betámasztott könyökkel ellentartani neki, mígnem hirtelen lenyomódott, ki is facsarodott a karom. Egy nagy kezet láttam lendülni, a taslitól az ágyra göndörödtem, mint béka az aszfalton, akit légpuska ólma talált egy lakótelepi ablakból.

Ezen kívül sosem dédelgettem magamban öngyilkos gondolatokat, beértem a szimpla rock sztársággal. De azért biztos, ami biztos, szépen föl vertem akkoriban az árfolyamomat. Valamelyik este éppen a Dunához tartottunk, nem messze a Jászai Mari tértől, ahol kőlépcsők vezettek le a rakpartra. Dinivel, akivel már jó ideje zenekarban törtük a fejünket, kiálltunk a lépcső vastag peremére szemben a Dunával, és hangszerek nélkül, csak úgy a levegőben gitározva játszani kezdtünk a folyónak, mint igazi zenészek egy emelvényen. Döbbenetes érzés volt. Ekkor azonban valaki megszólalt a hátunk mögött:

– Majd szóljatok, ha lesz koncert – mosolygott ránk egy lány, s azzal sarkon is fordult. – Legyetek nagyok! – tette még hozzá, és kis cipőjében elkopogott a sétányon.

Behúzott nyakkal álltunk még ott percekig.

–Te, ez egy jelenés volt –mondta Dini, és bennem is úgy visszhangoztak a lány szavai, akár egy jóslat.

Dinivel még hatévesen barátkoztunk össze, egy osztályba jártunk, és egy padban ültünk. Egyszer, olvasás órán megbökte az oldalamat, és új találmányát mutatta működés közben. Lecsavarta Pax tollának tetejét, körmét a csőben maradt tollbetét fogaiba akasztotta, lenyomta, ameddig a rugó csak hagyta, majd hirtelen elengedte. A tollbetétet vagy harminc centi magasra ki tudta így lőni, és végtelenül boldog volt. A harmadik kilövéskor már untam a produkciót, és amikor Dini lehajolt a tollbetétért, meglegyintettem a tarkóját, amitől szépen lefejelte a pad sarkát. Ijedten mutatta vérző ínyét, s ettől én is megrémültem. Erzsi néni megneszelte, hogy fennforgás van közöttünk, ezért kiszólított olvasni. Amikor fel-álltam a padból, Dini pisszegett, s amint odafordultam, már tökön is rúgott. Sajgó herékkel csámpáztam ki a táblához, olvastam egy-két sort a Gőgös Gúnár Gedeonból, aztán a méltóságomról lemondva elbőgtem magam az osztály előtt. Mikor véget ért a tanítás, Erzsi néni kiállított mindkettőnket a tanári asztal mellé, s így kellett várnunk anyámat, aki bármelyik percben megérkezhetett értünk, mert együtt kerültünk mindennap haza. Végtelenségnek tűnt negyedórát ácsorogni, s akkor már egymás kezét fogva bőgtünk mindketten, nem is a büntetéstől való félelem miatt, hanem mert szembesülnünk kellett azzal, hogy rosszak vagyunk, méltatlanok a műszálas kisdobos-kendőnkhöz és a síphoz, ami ünnepekkor mindig a nyakunkban lógott.

Itt kezdődött tehát ez a barátság, amely aztán hosszú ideig takarékon égett. Dini másik iskolába került, évente, ha találkoztunk. Egyszer csak tizenhat évesek lettünk, és a szokásos tavaszi teadélutánunk alkalmával Dini belépett a szobámba, becsukta maga mögött az ajtót, és észrevette a falnak támasztott gitáromat.

– Hé!

– Mi van?

– Tavaly ez még nem volt itt.

– Szokj hozzá. Jövőre is itt lesz.

– Az jó. Ölbe kaphatom?

– Nocsak!

Aztán másnap felhívtam Dinit.

– Tudom, hogy kicsit hamar kereslek, de nem mehetnék át valamikor megnézni a te gitárodat?

– Ha leteszed a kagylót, akár indulhatsz is.

Több se kellett. Diniék nem laktak messze tőlünk, gyalog is odaértem öt perc alatt. Hatalmas, zegzugos, régi polgári házban éltek, amelyben mintha mindig november lett volna, mert a legtöbb helyiségben örökös félhomály honolt. Gyerekkorunkban imádtam bújócskázni náluk, egyszerűen képtelenség volt megtalálni bárkit is. Jobban szerettem ott lenni, mint otthon.

A nagyszülőkkel együtt heten lakták a házat, és bár parketta borította szinte valamennyi szobát, sosem lehetett hallani senki közlekedését. A családtagok úgy jártak-keltek benne, akár a kísértetek, éppen ezért mindig váratlanul hatott, ha valakivel szembetaláltam magam. Egyetlen körülmény volt csupán, ami ezt a különös levegőjű hajlékot magához térítette: valahányszor elhaladt előtte a száznegyvennégyes busz, megremegett alattunk a födém. Amint azonban elzúgott a bárka és megszűnt talpamban a remegés, mindig fellélegeztem. Igen, gyakran úgy éreztem magamat itt, mint aki óvóhelyre menekült a háború elől, amit úgy neveznek: külvilág. Mert ebben a dübörgésben egyúttal volt valami fenyegető, mintha a világunk percei meg lettek volna számlálva, és mindig csak haladékot tudott volna kicsikarni magának.

Egyre gyakrabban találkoztunk Dinivel, és kitaláltuk, hogy együtt fogunk gitározni. A legjobban náluk szerettünk zenélni. Valamiért nyilvánvaló volt mindkettőnk számára, hogy a zene csakis itt, ebben a házban fejlődhet biztonságban, nemcsak azért, mert jobban elfértünk a nagyobb szobák bármelyikében, hanem mert mit tudom én.