Dávidnak igaza volt, bár ha úgy vesszük, nekünk minden drágának számított, ami többe került ezer forintnál.

– Két paróka ára – fűztem tovább, mert Dinivel azt is kitaláltuk, hogy Dávid anyjának, aki parókákat készített, mindössze két bukót kellene legyártania ehhez a szép testes dobfelszereléshez. Tudtuk jól, hogy mennyi ideig készül egy paróka, de a marketingstratégiánk alapján el kellett terelnünk a figyelmet erről a kényes mozzanatról, így inkább azt hangsúlyoztuk, hogy mindössze kettő kell belőle, és ölünkben a Kánaán.

– Két paróka… – gondolt bele Dávid, és már indult is ki a szobából, s hogy jó fiúnak mutatkozva elérje a kívánt hatást, hóna alá csapta azt a több heti szennyest, amitől a szobában nem lehetett lépni. – Mutter… ööö, anyu! – szólt le a lépcsőn, ekkor azonban eszébe jutott valami, és visszafordult. – Olyan furcsák vagytok nekem, fiúk.

– Furcsák?! – kérdezte Dini.

– Miért olyan fontos nektek, hogy legyen dobszerkóm?

– Egyrészt azért – felelte Dini –, mert a fejlődésedhez ez elengedhetetlen, másrészt kell nekünk egy dobos. Gyorsan.

– Mi ilyen sürgős?

– Februárban lesz az első fellépésünk – mondtam félszegen.

– Gyerekek, az három hónap!

– Úgy ám.

– Mondjátok le.

– Miért?! – ijedtünk meg egyszerre Dinivel.

– Mert… mit akartok játszani?

– Nirvanát.

– Aha. És gondoljátok, hogy három hónap alatt megtanulok annyira dobolni?

– A dalokat ismered, a mozdulatok is benned vannak már.

– De ez akkor is…

– Figyelj, Dávid – szólt közbe Dini –, a legrosszabb esetben lesz egy dobszerkód. Nem éri meg? A koncertről beszélhetünk máskor is.

Dávid egy ideig még hitetlenül nézett maga elé nyitva maradt szájjal. Aztán váratlanul megszólalt:

– Mutter… ööö, anyu!

Dinivel úgy éreztük, sínen vagyunk, és jól éreztük. Két-három hét múlva Dávid szobája, sőt az egész ház remegett a dobjátéktól. Na meg az én üvöltésemtől.

Nem sokra rá azonban kiderült, hogy a hangszálaim nem éppen ilyen terhelésre vannak kalibrálva. És ami szomorúbb, hogy nem kovácsolt össze hármunkat a zene sem. Dávidnál esetlegessé váltak a próbák, Dinivel gyakrabban jártunk össze kettesben gyakorolni. A felálláson már nem akartunk változtatni, a koncertig biztosan, nemcsak azért, mert ötletünk sem volt, ki dobolhatna nekünk Dávid helyett, hanem mert valahol hittünk még abban, hogy Dávid idővel lelkesebb lesz. A Nirvana ugyan őt is megszólította néhány évvel előtte, de nem szeretett leragadni egyetlen stílusnál sem, és úgy vettem észre, hogy egyre inkább a bonyolultabb ritmusok és a kidolgozottabb, elszállós zenék iránt vonzódik

– Stinget, Korai örömöt és jazzt hallgatott ekkoriban –, amelyeket ő igényesnek nevezett. Ezzel a minősítéssel nem sokat tudtam kezdeni, mert amit mi képviseltünk Dinivel, Dávid számára nyilván e szó fonákját jelentette. Pedig a Nirvana nem igénytelen volt, hanem inkább nyers és spontán. Kurt Cobain nem sokat vacakolt egy-egy dallal, nem komponált, nem időzött velük, csak odakente őket, mint centrifuga az alsógatyát a dob falára. Páratlan arányérzékkel fegyelmezte a számait, még az első hallásra legszéttartóbb, legkoszhadtabb darabjaiban is rendet teremtett. A lélegzetvétel természetességével szerezte a dalokat, ahogyan más a poharáért nyúl, kiissza, majd visszateszi az asztalra meccsnézés közben. A legtöbb ötlete a művi teljességének ígéretében született, mintha nem két élete és ideje lett volna, mint a művészeknek általában, hanem csak egy; mintha huszonhét éve nem lett volna több egyhosszúra nyúlt zenekari próbánál. És ebben az egyidejűségben rejlett a személyességének titka, mintha a gitárját nem is az ujjai, hanem megtépázott idegei szólaltatták volna meg. Ugyanettől lett végső soron felfejthetetlen is ez a zene, amelynek felszínén csak a lélek mély áramlatainak fodrozódását lehetett kivenni, ami beszédesen csalogatott lefelé.

Dávid tehát technikailag meghaladottnak érezhette magában a Nirvanát, és vele együtt bennünket is Dinivel, gondolom én, mert unott és hallgatag kamasz lett belőle, így nehéz volt szóra bírni bármi kapcsán is.

Azonban teljesen igaza volt abban, hogy képzetlenek vagyunk, magamban ráadásul megéreztem e tanulatlanság eredendő mivoltát is. Egyre kevesebb türelmem volt a dalok feldolgozásához, a saját szerzemények követelték maguknak az időt, amelyek nyilván nem sikerültek túl bonyolultra, ráadásul be sem tudtam őket fejezni. Viszont annál több dalkezdeményt szereztünk Dinivel, és örömmel nyugtáztuk, hogy képesek vagyunk atmoszférát teremteni. Éppen csak nem olyan áramütésszerű, vibráló légkört, mint a Nirvana. Éreztem is némi csalódottságot emiatt, aki az egyenes ági utód álmát dédelgettem magamban, mégsem szegte kedvemet a gyökeresen különböző hangvétel. A mi szösszeneteinkből, amelyeken igen sokat dolgoztunk, szomorú nyugalom és harmónia áradt, aminek nem láttunk le a mélyére, és ez a szokatlan és ismeretlen világ, amit a magunkénak mondhattunk, nagyon izgatott, ösztönzött bennünket.