Dávid osztálytársunk volt általánosban, így szintén hatéves korunk óta ismertük egymást, sőt hárman voltunk barátok. Amikor Dini másik iskolába került, ketten maradtunk Dáviddal, aki szintén nem lakott messze. Valamelyik ősszel kint kergetőztünk a házuk körül, és üldözve őt, rávetettem magam. Nagyot nyekkent a járdán, sírni kezdett alattam. Szokatlan volt a hangja, mintha egy addig ismeretlen Dávid sírását hallgattam volna. Hirtelen olyan kicsi lett a bélelt, NDK-s kabátjában, hogy azt hittem, egy rossz mozdulatomtól összetörnek a csontjai, pedig már ekkor is magasabb volt nálam. Úgy éreztem, mostantól vigyáznom kell rá.

Később, miután egyre horpadó mellkasa miatt megoperálták, hogy a bordái el ne szorítsák a tüdejét, majd a szívét, sátrat vert a szobájában, és a lakásban fellelhető összes játékállatot megműtötte. Szépen összekészített szájmaszkot, ollót, tűt, cérnát és injekciós fecskendőket is minden méretben. Amikor már felkelhetett és meglátogattam, nem mesélt sokat a kórházi élményeiről, csak intett, hogy bújjak be vele a sátorba, és mutatta a széltében-hosszában sorakozó kis betegeket. Gondosan lehajtotta maga mögött a sátor ponyváját, nagyon meleg volt már odabenn, valószínűleg az egész délelőttöt ott töltötte. Rám adott egy szájmaszkot, és munkához láttunk. Mindig csak egyetlen állatot operáltunk. Dávid felállította a diagnózist, és szépen elmondta, mit és hogyan tegyünk. Nagy türelemmel tanított tört végtagot sínbe tenni, gézzel rögzíteni, hasat felmetszeni, összefércelni, injekciót beadni, sőt újraéleszteni, ha komplikációk léptek fel. És sosem veszítettünk el egyetlen lelket sem.

Ahogy kamaszodtunk, egyszer csak megpillantottam Dávid szobájában egy gramofonnak álcázott cédélejátszót.

– Mi ez?! Te jó Isten – mutattam Dávidnak egy lemez tokját, amin egy ember nagy lobbal égett.

– Ez, kérlek szépen, Rage Against the Machine

– azzal felhajtotta a gramofon fedelét, és lejátszotta a korongot.

 

A rockzenével tehát ő ismertetett meg. Az elsők között kapta el a Guns-őrület, vég nélkül hallgattuk például a Welcome to the jungle-t és a Coma-t bátyja szobájában, amelyben rendes hifi cucc volt nagy hangfalakkal, és ő mutatott nekem klipfelvételeket az Mtv-ről, mesélt pletykákat rocksztárokról, nem mellékesen járt egy-két nagyobb koncerten is, amelyekről mindig beszámolt. Rajta láttam először márkás edzőcipőt, amelyet nem kötött be rendesen, hogy a nyelvét kibuktathassa a farmer szárán, ő kötött először kockás flanelinget a derekára, illetve kendőt az oldalára. Hosszú hajú népek is előfordultak nála, akik prófétai érzékkel láthattak a jövőbe, hiszen éppen akkoriban öntötte el Magyar országot az amerikai rock újhulláma, amikor nekik már derékig érő hajuk volt, és hát köztudott, hogy olyasmit az emberfia hosszú évekig növeszt. Aztán egyszer csak megakadt a szemem Dávidék tévéjén, amelynek képernyőjén egy csíkos pólós, vézna, szőke srác énekelt egy tornateremben, mialatt fel-alá járkált olyan méltósággal és baljós nyugalommal, akár egy őrült a zárt osztályon, és különös fények törtek át fürtjein, majd a klip végén szétverte gitárját a tomboló közönségbe vegyülve.

– Te, ki az istennyila ez? – kérdeztem, miközben lecövekeltem a képernyő előtt.

Szokatlanul hatott Kurt Cobain játéka. Látszott, hogy fiatal, a hangja mégis öreg volt és kimerült, ugyanakkor féktelen és szabad. Szabad – ezért is érezhettem azt, miközben énekelt, hogy mintha egy szakadék szélén egyensúlyoznék, ami nem volt éppen jó érzés. És ez a szabadság szavatolta a Nirvana zenei forradalmát is, amely előre jelezte a maga óhatatlan bukását. Mert azóta is meghat, hogy egy ilyen rövid életű, de meredeken felfelé ívelő banda zenéjében kezdettől fogva kihallani a végórák szúpercegését, ami idővel könyörtelen metronómütésekké erősödött, mint egy szorongó zongoraórán, és mindezt a dalok személyessége emelte igazi drámává.

Ez akkor, Dávidék képernyője előtt ijesztő volt, mert nem sokkal korábban még kijártam hetente a Sugárba Pif újságért, ami egy kutya és egy minden hájjal megkent, sebtapaszos macska folytatásos harcát dolgozta fel képregény formájában. Francia nyelvű újság lévén egy kukkot sem értettem az egészből, de meg voltam veszve a laphoz mellékelt játékokért.

Ugyanakkor remegtem egy montenbájkért, tizennyolc sebességes démonról álmodoztam sárhányó nélkül, amivel ugratni is lehet, mert a Csepel Tacskóm nemigen bírta már a Szentmihály és Zugló határában kialakított krosszpálya megpróbáltatásait. És bár sűrűn összejártunk Dáviddal, a barátait nem igazán ismertem, zavartan viselkedtem, ha ők is megjelentek, és ebből éreztem, hogy valami elpendült közöttünk, talán mert azok az új, amerikai zenekarok, amelyeket hallgattak, felnőtté ébresztették őket, miközben én még javában a kiskamaszok álmát aludtam.

Aztán egy-két évre rá megébredtem én is, de a Dáviddal való barátságom továbbra is egy fának csapódott síelőt idézett: a lécek együtt siklottak még a pálya szélén, éppen csak nem kötötte őket terpeszállás.

– Mondd, Dávid, nem kéne neked végre egy dobszerkó? – tettük fel Dinivel a bevezető kérdést egy látogatásunk alkalmával, és ordított rólunk, hogy mindent elterveztünk előre.

– Hát nem tudom… De igen. Mert?

– Tibi tud egyet harmincezerért. Szép piros – mondtam, mintha a színe olyan fontos lett volna.

– Az sok pénz.