Dini egy ukrán gitártanárhoz járt, aki először is megvetetett vele egy hülye kis lábtartót, aminek gitárjáték közben a bal talp alatt volt a helye. Aztán Dini elsajátította a helyes testtartás szabályait: egyenes háttal kellett ülnie a tonettszéken, és bal combra fektetnie derekával a gitárt. Csakugyan volt ebben fegyelem és méltóság, mégis kényelmetlenül feszengtünk, valahányszor nekem is megmutatta az órán tanultakat. Aztán egyszer csak kiröhögtük egymást, mert úgy néztünk ki ebben a testtartásban, mint a robotok, vagy éppen ringlispílen forgó, keringőző figurák. Dininél akkor telt be a pohár, amikor egy alkalommal a gitártanár hólyaghangján megkérdezte tőle:

– Nos, kedves Dénes, milyen dalt szeretnénk ma megtanulni?

– Hát, a Metallicától a One-t, mondjuk.

– Kitűnő választás, kedves Dénes, bár ilyesmit csak cigányok pengetnek az aluljárókban, így azt javasolnám, hogy foglalkozzunk inkább egy ukrán népdallal, amely hamarabb belopja majd magát a szívébe, mintsem azt hinni remélnők…

 

Így hát nem maradt nekünk más, mint az önképzés. Megtanultuk néhány híres Metallica-szám kezdetét, de egyre kevésbé fűlött hozzá a fogam. Nekem ez a zene túl steril és lélekszegény volt. Elkezdtük hát leszedni a Nirvana dalait, amelyek már csak csupasz egyszerűségüknél fogva is kínálták magukat. Hetekig gyakoroltam a Something in the way-t és a Come as you are-t, amíg egyszerre tudtam játszani és énekelni őket.

Fél év alatt megtanultunk annyira gitározni, amennyi re e zenéhez kell, sőt már egy egész koncertre való repertoárunk volt. Nemcsak azért haladtunk ilyen gyorsan, mert lelkesek voltunk, hanem mert éppen fél évvel előtte ígérkeztünk el anyám iskolájába, hogy a felsős farsangon fellépjünk a skanzerok előtt.

Csakhogy nem volt olyan felszerelésünk, ami egy tornatermet betöltő koncerthez dukál, de valahogy semmi sem jelentett számunkra akadályt. Én például eladtam a csigás íjamat tokkal, felszereléssel együtt, tekintve, hogy íjászi pályám nem sokkal korábban derékba tört. Ebből a pénzből vettem a hófehér Fender Stratocaster kotrót, pontosabban egy másolatot, amit bár sosem lehetett pontosan behangolni, de a hangja éppolyan nyers és erős volt, mint azoké a gitároké, amelyeket Kurt Cobain előszeretettel használt, és amelyeknek hallatán mindig felállt a szőr a karomon, és fel is fog, amíg világ a világom. Pillanatok alatt felosztottuk egymás között a szerepeket: Dini lett a basszusgitáros – basszusgitár nélkül. Hanem egyszer csak szólt Rekettyés Józsi, aki eggyel járt fölöttem a suliban, hogy van nála valami, ami érdekelni fog bennünket.

Rekettyés Józsi érett és titokzatos fiú volt, bár inkább csak annak szeretett volna látszani. Igazán titokzatossá már csak tojásdad feje és álmos tekintete miatt sem válhatott, és nem mellékesen később abból szerezte a kenyerét, hogy számítógépeket tisztított sűrített levegővel. Sokszor fekete ruhában járt, amivel kifejezte beavatottságát bizonyos spirituális tanokban. Állítása szerint egy Reiki-mester tanítványa volt. Gyakran eljártunk hozzá, lekuporodtunk a kis szobájában, ő betett egy Dead can dance-cédét, és imaginációs gyakorlatokat végzett velünk, majd meghallgatta élményeinket, amelyeknek értelmezésétől titokzatosan eltekintett, de azért néhány titokzatos gondolatot fűzött hozzájuk, hogy ne maradjunk éhen szellemileg. Amúgy rendes tag volt és figyelmes.

Szóval Józsi valamelyik este telefonált, hogy amint tudunk, ugorjunk át hozzá, mert fontos híre van. Össze is kaptuk magunkat Dinivel. Józsi nem lakott messze tőlünk, így hamar odaértünk, és becsöngettünk. Józsi ünnepélyes titokzatossággal fogadott bennünket, és a korábbi szokástól eltérően nem a szobájába vezetett. Ekkor jöttem rá, hogy sosem mutatta meg rendesen a házukat. A nappaliba mentünk, amiben csak egy állólámpa világított.

– Nos, mi hír, Józsi? – kérdeztem, mert Józsi vagy egy fél perce már rejtélyesen mosolygott.

– Hát ez – mutatott a csergével letakart kis fotelre, amit nem ért a lámpafény, és amiben egy kecses és hosszú árny magasodott, majdhogy’ a mellkasunkig ért. – Az egyik haveromé, el akarja adni.

Egy régi basszusgitár volt. Formára olyan, mint amit Paul McCartney használt a Beatles fénykorában. Erre aztán nem számítottunk. Alig jutottunk levegőhöz.

– Tizenöt rongyért akár vihetitek is – vetette közbe Józsi, mialatt Dinivel egymás öléből martuk el a hangszert.

– Hát… akkor egyelőre itt marad. Nincs egy árva petákom sem – mondta Dini.

Izgatottan battyogtunk hazafelé, mert az első ötletünk az volt, hogy Dini majd kér rá pénzt az apjától, aki eddig is mutatott hajlandóságot az anyagi pártfogásra. Dini még aznap este felhívott, és lelkesen újságolta, hogy szépen megveregette az apja hátát, aki nem átallott felköhögni húszezer forintot.

– De hát csak tizenöt a gitár! – okvetlenkedtem.

– Nekem is élnem kell valamiből. Hülye. S hogy még jobban élhessek, majd segítesz lealkudni tízre.

Dini úgy döntött, egy ideig nem keresi Józsit, inkább kivárja a hívását. Józsi két napig bírta, aztán telefonált, hogy most akkor mi van, és ezzel elárulta, hogy neki is volna némi haszna a boltból. Éppen Diniéknél voltam. Dini közömbösen kérdezte, hogy miért, megvan még a hajtű? És mit ad Isten, az még mindig ott unatkozott a fotelben, mintha csak ránk várt volna.

– Te, nem is tudom. Ajánlottak egy másik gitárt is ugyanennyiért, mondjuk az sem sokkal jobb.