(Részlet Az a saját szoba című regényből)

 

Ha az embernek hypószaga van, ha az ujjai érdesek, nem járhat költői estekre. Egyszer-egyszer elmondhatja, ma takarítottam, fáradt vagyok, büdös vagyok, ne gyere közel. De hogy nézne ki, ha valaki azt magyarázná: ez a munkaszagom, nézd, én takarítónő vagyok…

Mindent megfontolva Betti lemondott arról, hogy Juli ismerőseivel személyesen is találkozzon.

A halála előtti hónapokban már Júlia sem járt olyan gyakran „estekre”, a barátaival a neten tartotta a kapcsolatot. Álságosan, vagyis a facebookon. Ha így, akkor így, gondolta Betti, és egy este bezárkózott a kiadóba, hogy feltérképezze Juli barátait. A királyt kereste, a titokzatos barátot vagy pártfogót, aki segít Juli verseit elterjeszteni. De hol laknak a királyok? Juli fiókját már a második próbálkozásra sikerült feltörnie, de hiába kutatott, se a levelek között, se a facebookon nem akadt se titkos szerelemre, se semmiféle nagyhatalmú ismerősre. Ám hogyan találhatna rá, töprengett, ha azt sem tudja, hogyan élt Fehér Júlia?

Levegőt vett, és belevetette magát a hírekbe.

Arcok, arcok, arcok. Az unalmas hírfolyamban csak két igazán izgalmas eseményt talált. Az egyik Az úttest közepén vágtak disznót a Cserepes soron kezdetű tudósítás. Miközben áttanulmányozta a hírt, minden idegszálával átélte a „vadászatot”. Hallotta a Cserepes soron felhangzó kiáltásokat, látta, ahogy az asszonyok vájdlingokkal kiszaladnak a házakból, és azt is, ahogy az utca két végét elállják a rikoltozó férfiak: na, mi van, szúrd már le, mit totojázol … De ez a hír tényleg álságos volt.

Ugyan kik vágnak az utca közepén disznót?

Ám Juli üzenőfalán egy ilyen jó álhír is csak piszokfoltnak számított. Nevek, nevek, nevek. És semmitmondó találkozók, semmitmondó tetszésnyilvánítások: xy felolvas, z-nek új frizurája van. De tíz óra után rábukkant a másik gyöngyszemre: Parfümöt lopott a színésznő. Betti rögtön kárörvendő, boldog elégtételt érzett. Na de én is ezt csinálom, hasított belé. A nagyokosok azt mondanák, én is lopok, hiszen kisajátítom egy halott lány személyazonosságát. De ez a világ – ha parfümöt is lopnak benne – talán nem legyőzhetetlen.

Ha nem is volt legyőzhetetlen, de megvoltak a maga törvényei. A fantasy-s trollok, sárkánygyíkok után Betti viszolyogva követte a szürkén hömpölygő bejegyzéseket. Micsoda szikkadt világ! De hát Juli, az ő kövesdi barátnője itt élte le az egész életét – egy olyan világban, ahol a nők verssorokat tesznek közzé, és persze éjszaka nem durrantják szét a fejüket. Egyáltalán, miért ölte meg magát? De Juli itt még élt, a mosolya ott hömpölygött a többi mosoly között. Finom, érzékeny arc, festetlen, hófehér bőr. Amolyan „régiszőke”. Ahogy az édesanyja mondaná: igazibb, mint a többiek.

De vajon a többi arc, a többi név él-e még? Bóklászva a fejfák közt, Betti néhány nap múlva már kezdte kiismerni magát. Tudta a járást, kiigazodott azon, ki kinek a barátja, a barátnője, évfolyamtársa, ellensége. Akárcsak egy falusi temetőben, töprengett, néhány séta elég, hogy az ángyok, komák, sógorok közt kiismerje magát az ember.

És mindnek milyen jó arca van, gondolta a fejfákat nézegetve. Az ő bölényarca bezzeg nem indítana senkit arra, hogy lájkoljon a híreire. Mint régi kalandjátékos, tudta, először arcot kell választania.

Betti végiggyalogolta a legelőkelőbb európai magániskolákat. A legártatlanabb arcocskákra egy Nantes-i középiskola érettségizői között talált rá. Kifinomult vonások, sok-sok magabiztos mosoly, miközben körbelengte őket is valami ideges vibrálás. Mintha csak magyar írók hugicái lennének, gondolta elégedetten. Gyorsan kilopott két arcot a Sainte-Anne Kollégium végzősei közül: a csontos Véronique-ot és az orcáit felfújó, szeplős Gabrielle-t. A legjobb kalandjátékos sem játszhat el egy tőle idegen szerepet. Márpedig ezek a lányok nem szépek voltak, hanem a szép lányok barátnői, akárcsak ő, a Júliát gyászoló Bernadett.

A csontos Véronique-nak, a megbízhatónak magyar nevet adott, és beléptette a facebookra: ő lett a próbababa. Hogy feltérképezze a Julit körülvevő zátonyokat, az ő nevében kezdte lájkolni a híreket. Juli barátai kérdezés nélkül visszajelölték – talán rajongónak hitték? –, de ez a Veronika még csak név volt: egy halottnév, történet, sors, barátok és unokatestvérek nélkül.

Igen, az unokatestvérek! A széparcúak aligha hiszik el, hogy van olyan ember, akinek egyetlen ismerőse sincs a neten! De ugyan mi feltölteni- és megosztani valója lehetne Zuzunak, a Csipás húgának? Vagy Erzsi néni húgainak, vagy a baptista lányanyáknak vagy akár az ő unokatestvéreinek? A számítógép két részre osztja az embereket, létezőkre és nem létezőkre.

De azért nekiveselkedett, hogy kitanulja, jobban kitanulja ennek a világnak is a csínját-bínját. Juli imerőseinek a nevét – már akikről eddig nem hallott –, bedobálta a netes keresőprogramokba: életkor, díjak, könyvek, diplomák. Vándorolt a fényképek, a hozzászólások között, belepillantott a kedvenc filmekbe, belehallgatott a kedvenc zenékbe, de ez a világ dölyfösen zárkózott maradt.

Nem baj, gondolta. Már Tar Sándor is gyűlölt titeket.

Pedig ennek a világnak is megvoltak a választóvonalai. Személyes sérelmekkel csak az idősebbek álltak elő. A fiatalok, mint az óvatos halacskák, keringtek körülöttük, helyeselgettek-tetszikelgették őket, aztán rögtön visszahúzódtak a saját köreikbe. Ezeknek a finoman egymásba kapcsolódó köröknek a működése sokáig rejtélyes maradt Bettinek. Pedig valamelyik körben, valamelyik öblöcskében ott élt (vagy élt-halt) a király is, Juli nagy szerelme.