Dehát a jóval nehéz szakítani. Betti két-háromnapos határidőket szabott magának, hogy eltakarodik a facebookról – de hát nem hagyhatta cserben az új barátait, és szinte képtelen volt ezzel az új világgal szakítani. A nagy játékosok persze mind elvesztik a valóságérzéküket. Betti tudta, ez a létező legnagyobb veszély, de mégsem készült fel a védekezésre.

Így történhetett, hogy május 3-án nem hallotta a kulcsot a zárban, és a riasztó pittyegésére sem neszelt föl. Mire felkapta a fejét, már csak azt látta, hogy Murányi úr szétvetett lábakkal ott áll a küszöbön.

Jó estét, Betti! Jó estét, igazgató úr!

Ha az embert elkapják, jól teszi, ha fegyelmezetten sétál el a biztonsági őrökkel.

De nem voltak rendőrök, és nem voltak biztonsági őrök sem. A folyosó szembántó fényében ott hevertek szétszóródva a takarítószerek: a Domestos, a Hypo, a törlőkendők, a felmosórongy, a vödör – végtére is Betti még nem ért végére a takarításnak.

A számítógépeken kék-zöld-vörös fényekben fel-felvillantak a facebook színes cserépdarabkái.

Murányi úr helyet foglalt a Bettivel szemközti széken, és nem is tűnt igazán meglepettnek. A kezét összekulcsolva, a csupasz állát simogatva magyarázni kezdte Bettinek, hogy hol rontotta el.

Hát a nagy lapokkal természetesen! Mert az ilyen „rangosabb orgánumokat” olyanok is olvassak, mint ő, Murányi úr, akik rögtön rájöttek, hogy valaki Juli nevében árasztja el kéziratokkal a szerkesztőségeket. És elég volt rápillantani az IP-címre, hogy ő, rögvest ráeszméljen, valaki innen, a kiadóból ontja a verseket. És persze arra is, ki lehet Szilas Gabriella, Juli vadonatúj barátnője.

− Hogy mért csináltad? Hálából? Vagy valami más szentimentális okból?  Nem akarom firtatni − tette hozzá bizonytalanabbul.

Betti nem felelt, mert ő még mindig várta a lényeget. Hogy az igazgató úr mikor tér rá „a várható következményekre”.

Ám csalódnia kellett, mert Murányi János még a hangját sem emelte fel. Mégcsak nem is fújtatott dühösen, ahogy délutánonként szokott a tördelőkkel.

−  Juli a barátnőm volt. Ezért aztán őszintén érdekelt, ki az, aki megpróbálja befejezni azt, amit ő olyan felelőtlen módon eldobott magától …

Betti meg sem rezzent, de minden porcikáját elöntötte a csalódás. Hiszen milyen ostoba is volt! Heteken át kereste a királyt Juli levelei között, és nem gondolt arra, hogy Juli szeretője egy olyan ember, akivel napi nyolc órát ücsörög a kiadóban. Ugyan mért levelezett volna vele álságosan?

Juli és Murányi úr. De Murányi úr különös módon most már inkább Betti „körültekintő ügyességét”, „különleges tehetségét” méltatta − és láss csodát, a „molyos versekből” idézni is tudott.

Fehér Júlia ettől a perctől kezdve egy cseppet sem számított.

− Tanulnod kéne − sóhajtott Murányi úr. – Továbbtanulni.

Betti összeszorított szájjal hallgatott.

Egyetemre menni. Bábból a lepke.  Képezni magát. Kiképeződni. Ő, Murányi János ismer néhány nagylelkű üzletembert, akik a magánalapítványaikat ilyen hallatlanul tehetséges fiatalok támogatására tartják fent. Bízni kéne bennük… Bízni. Kiképeződni.

Jóindulatúan terült el Dóri, a legfiatalabb szerkesztő székében. Flanelling, agyonmosott farmer – egy úr, aki az éj közepén kiruccan a legénylakásából, hogy elbeszélgessen Bettivel. Hozzám öltözött, gondolta Betti megvetően.

A király, mondogatta magának Bernadett. Ámde farmerban a pipaszár Murányi úr nem festett olyan meggyőzően, mint koradélutánonként öltönyben. Mikor is lelkesen befelé tessékelte a vendégeit, vagy csak „fújtatott” a tördelőkkel. Vajon van-e gyereke? Míg Murányi úr őt már az első találkozásukkor kifaggatta (hol született, mikor érettségizik, mikor haltak meg a szülei, mióta ismeri Julit), ő semmit sem tudott róla.

Egyszer nagyon régen látott az HBO-n egy művészkrimit. Egy idős német úrról szólt, aki –félig-meddig kíváncsiságból – terrorista lányokat fogadott be a tóparti villájába. Hát erre a kíváncsi német úrra emlékeztette Murányi úr Bettit. Én meg őt talán valami egy terroristára.

Te jó ég, micsoda kártigám ez az egész! De most már nehéz lett volna a sok félreértést kibogozni.

– A tehetség nemcsak adomány, hanem felelősség is. Komoly felelősség – folytatta tovább Murányi úr mély meggyőződéssel.

Betti nem szólt semmit, csak feszülten figyelt. Érezte hogy mindez csak Balaton-part, villa, kiskutya – amolyan facebookos adatlap, ahova mindenki kiteszi magáról a legtiszteletreméltóbb dolgokat.

Ha Juli barátja volt, akkor mért nem rohant reggel a lakására? Ki hazudik itt?

Murányi úr egyszercsak előrehajolt, és váratlanul szájon csókolta. És nemcsak szájon csókolta, hanem mint egy kíváncsi, öreg lepke, végigsimította az arcát a nyelvével.

Betti majd’ elnevette magát. Mert hiszen ez a szájcsók is annyira kitalált dolog volt! A férfiak megfogják a nők fenekét, benyúlnak nekik, a jobbérzésűek előtte azért átölelik − na de hogy a szájukkal összetapadjanak, mint a hősök az amerikai filmekben… Facebook. Kész őrület. De hogy hogyan is…, azt nem tudhatta. Eddig annyira vigyázott magára, hogy nem maradt ideje a szerelemre.

Nem várta meg, hogy Murányi úr elmondja, menyire megszépült, mennyire megváltozott, ámbár látta az arcán, hogy egy ilyenféle vallomás következik.

Kikapcsolta a legközelebbi számítógépet, és így szólt.

− Nem érdekel a szépirodalom. Én fantasy-író akarok lenni.