Élni-halni. De meghalni itt senki sem halt meg. A fiatalok gratuláltak egymás babáihoz, első-második-harmadik kötetéhez, és még pénzről sem beszéltek, nemhogy születésről vagy halálról. Betti próbálta megjegyezni, mi minden tabu ebben a szemérmes világban: a szex, a nyomor, a szenvedés, a nemzet, a szegények, a betegség… csoda, hogy volt miről beszélgetniük. Márpedig beszéltek, örökké beszéltek. Nyomogatták a gombokat, küldözgették a fotóikat, és csak annyi időre ugrottak fel, hogy ki-kiruccanjanak egy esti felolvasásra. Ki tartja el ezeket, miből élnek, egyáltalán honnan jön a pénz ebbe a világba, töprengett Bernadett. Ő reggel kipattant az ágyból, és vagy az alapítványi iskolába rohant, vagy port törölni a budafoki baptistákhoz. Aztán ahogy belapátolta az ebédjét, futott, hogy átverekedje magát a városon, és beérjen a munkahelyére.

Neki minden perc számított. A baptistáknak azt hazudta, hogy öt szerkesztőséget takarít (plusz Murányi úr legénylakását a Németvölgyi úton), így tizenegy óra előtt nem is tud hazaindulni. Pedig dehogy takarított öt irodát! Fél hatig összeszedte a kávéscsészéket, bevonszolta a porszívót a szoba közepére, és csípőre tett kézzel várta, hogy a szerkesztők hazamenjenek.

És fél hattól övé volt a kiadó. Először megpihentette a karjait Murányi úr karosszékében, először hallgatta a csend, a huzatban megrebbenő lapok neszezését, aztán szép lassan felébresztette a számítógépeket. Az egyiken verset írt, a másikon házi dolgozatot, a harmadikon pedig hol a halott Juli, hol Veronika nevében lájkolta a híreket. Egyelőre csak a „finom híreket”: valaki megkapott egy díjat, csinált egy fotót az első krókuszokról a Margitszigeten…, és közben figyelt, jegyzetelt. De akármennyit leskelődött, nem akadt semmilyen titkos szerelemre.

Ám arra legalább jó ez a facebookos utóélet, töprengett, hogy megértse, mért nem terjedt el ebben a világban Juli halálhíre. Hogy mért nem csodálkozik senki, mikor Juli egyszercsak „megelevenedett”. Talán nem voltak szavaik az ilyesmikre. Hiszen minden és mindenki pompás volt: a kisbabáik, a mások kisbabái, a profilképek, a többiek profilképei, az utcaképek, a költői estekről szóló beszámolók, az egész káprázatos, de egyhangú élet. Egy lájk, aztán még egy… majd még egy.

Még egyetlen verssort sem mert feltölteni, mert se neki, se a „próbababájának”, nem volt igazi „profilja”, azaz a címlistából kihüvelyezhető élettörténete. De a facebook és cserépdarabkái közt rábukkant Livia Nagyovára. Ez a Pozsony mellett élő fiatal nő – talán fogadásból? – több mint kilencezer ismerőst összegereblyézett. Betti elszörnyedve kóválygott a kilencezer név között (Fekete Macska Kultúrblog, Védjük meg a szürkemarhákat!), míg rá nem jött, hogy Liviának igenis vannak saját ismerősei, saját barátai. Antalovák, Horvathovák, Kovacsovák – kerek arcú, derék, megbízható szlovákiai kismamák.

Lám csak! Ha az ember egy ilyen távoli, de mégiscsak létező világból érkezik, akkor senki sem csodálkozhat, hogy nem ismeri a barátait és az osztálytársait. Összeszed hát néhány mosolygós felvidéki anyukát, aztán elejt egy-két olasz ismerőst is, és mihelyt kellőképp begyakorolta ezt az új életét, magát Juli barátnőjének, egy szlovákiai születésű, Torinóban tanuló egyetemistának fogja kiadni. Ez már profil. Egy profi élettörténet. És ez a derék Gabi pontosan addig fog életben maradni, amíg sikerül Juli verseit sikerre vinni.

De amíg az új adatlapját rendezgette, Nagy Veronika néven forgolódott tovább az irodalmi életben. Nem volt nehéz új ismeretségeket szerezni: úgy tűnt, az irodalmárok bárkit visszajelölnek, aki megfelelő pofikával jelentkezik. De akadtak idegesítő kivételek. Az egyik neves író visszakérdezett: Mondd, Veronika, mi honnan ismerjük egymást? Bettinek a tegezés adta az ötletet. Csak ennyit írt vissza: Hát nem emlékszel? A nagy ember szerencsére emlékezett.

Érték ennél kínosabb meglepetések is. Szép kaméleon! Látom, te vagy Kartigám! Most még csak kapcsolati tőkét gyűjtesz, de már látom rajtad,, hogy sokra viszed! Keress meg, és én odafigyelek rád! Betti odarohant az Értelmező Szótárhoz, hogy meggyőződjön róla, jól emlékszik-e a Kaméleon jelentésére. Na de ez a Kartigám?!

A levél szerzőjét személyesen is ismerte. A verseskötete miatt hetekig itt tanyázott a kiadóban, az egyik szerkesztőnek csokikagylókat hozott, a másiknak igazi Nautilus-kagylót –az idegenség metaforája, tudod… Na de mi ez a Kartigám? Hogy ez micsoda faszkalap lehet, dühöngött, és nemcsak a hírfolyamából iktatta ki az illetőt, hanem a fejfáját is kitépte az ismerősei közül.

És megfogadta, hogy Szilas Gabinak majd nem lesz ilyen intézkedős, hívj fel, mert ha nem, megbánod-ismerőse. Senki és semmi ebből a nevetséges, fennhéjázó szürke zónából. De Juli régi versei annyi munkát adtak, hogy alig maradt idő stratégiai tervekre. A Kőbányáról elhozott mappában csak töredéksorokat talált, és Juli minden régi versére ráfért valamennyi illesztés, színezés, csiszolás.

A vonatok törékeny árnyékát megállíttja a hóesés… a virágok elfelejtenek növekedni… az éjszaka pihéi között befejeződik valami… ahogy a tollpihe hullik bele a csendbe… Betti még soha nem írt mások érzelmeiről – a magáéról nem is beszélve –, ő csak a hetyke, találó csúfondárosságot szerette.  De most a saját szavaival táplálta, csiszolgatta, javítgatta a verseket, mígnem az elsőt kitette Juli üzenőfalára.

Először Veronika lájkolta meg, aztán a hű Gabi a messzi Torinóból, majd hosszú percekig, végtelennek tűnő percekig nem történt semmi. Betti felhúzott lábakkal ücsörgött Murányi úr forgószékében, és várta, mikor hördülnek fel a facebookos  óriások és óriásnők: ki az a bakker, aki velünk szórakozik?