Egyszer egyedül ücsörögtem Dávidnál, aki bár sosem mutatott nagy érdeklődést a próbálkozásaink iránt, mégis úgy döntöttem, hogy lehányom a félkész dalainkkal. Leültem a székre, magamhoz húztam a mikrofonállványt, és nekikezdtem. Dávid az ágyán végignyúlva hallgatott, majd egy óra múlva megjegyezte, hogy szép ez, jó ez, de neki nagyon szomorú, én pedig azon törtem a fejemet hazafelé gyalogolva, hogy vajon mit is akart ezzel mondani. Korábban hármasban sikerült végre beszélnünk a zenekarról, és szóvá tettük, amiért sosem kérdezi meg, hogy mikor próbálunk legközelebb. Szokatlanul őszinte és beszédes volt aznap, és bár keserűen battyogtunk haza utána, mégis be kell látnom, hogy Dávid ennél többet nem tehetett hármunkért, e beszélgetés után legalábbis semmiképpen. Azt mondta, hogy nincsen semmi baja a Nirvanával, ahogyan azzal sem, hogy a dalait feldolgozzuk és fellépünk, csak jó volna más feldolgozásokkal is színesíteni a repertoárt, és hogy éppen ezért ő képtelen lehorgonyozni egyetlen zenekarnál, jelen esetben nálunk, azért próbál egyszerre többel, és ezt nem is titkolta előlünk. Nem véletlenül hozta úgy a sors, hogy később Angliába keveredett, ahol magokat árult egy piacon éveken át, utána pedig hazatért, de nem sokra rá ismét felkerekedett, és messzi hajókon szolgáltatta többedmagával a zenét parttalan éjszakákon át. Mert ugyanezt éreztem benne velünk kapcsolatban is, hogy bezárjuk őt a szűkös és helyi érdekű rögeszménkbe, akit pedig a stílus többes száma érdekelt, és így vált nemcsak a zenei irányzatok, de a világ kis kalandorává is. Ezért valószínűleg a dalaink szomorúságában is inkább egysíkúságot érzékelt. Vészesen közelgett a farsangi fellépésünk, és Dininek egyre többet nyafogtam, hogy mennyire be vagyok fosva tőle. Dávid erre is közömbösen vonogatta a vállát, pánikkeltő érdeklődésünket általában elintézte egy rövidke fintorral, annak ellenére, hogy velünk együtt ő is először állhatott közönség elé. S hogy a nyakunkon lévő fellépés gondolata úgy hatott rá, akár egy bevásárlási cetli, annak nemcsak egykedvű alaptermészete lehetett az oka, hanem az is, hogy a kis vállalkozásunkkal nem érzett mélyebb rokonságot, nem beszélve arról, hogy igazában nem volt mitől tartania.

Őt ugyanis született dobosnak éreztük, még ha gyakran szólnunk is kellett neki, amiért nem tudja tartani az ütemet, hanem felgyorsul, mi pedig csak a sarkában loholunk, és közben szétesik a zene. És bár magunk is a született zenész képében tetszelegtünk, vakító önámításunkban mégis észrevettük, hogy Dávid más, mint mi vagyunk. Kezdettől fogva ura volt a felszerelésének, amin sokat is gyakorolt, de ha jobban belegondolok, ő egyszerre dobok, cinek és beütők ura volt, én meg jóformán az egyetlen hangszeremmel sem bírtam. Másrészt, ha játék közben hibázott, az is másképpen hatott, mint a mi mellényúlásaink, magamat legalábbis mindig esetlennek éreztem ilyenkor, Dávid viszont megengedhette magának, mert még a bakik is teljesítettek rajta. Kurt Cobain viselkedett így koncerteken, amelyek nem telhettek el durva melléfogás, ütemzavar vagy hamis éneklés nélkül, és alig fordult elő, hogy ilyesmik miatt újrakezdett volna egy számot. A legtöbbször fejedelmien elnézte magának a botlásait, már csak azért is, mert a zenéjébe minden fegyelme mellett magától értetődően épült a slendriánság, amitől még önfeledtebbnek, természetesebbnek hatott. Ugyanakkor nem érezte jól magát, sőt kifejezetten frusztrálta ikonszerűsége az elvakult rajongók szemében. Nemegyszer az volt a benyomásom, szándékosan hibázik egy-egy koncerten, hogy összefirkálja, kikarikírozza azt az elfogult képet, amelyen egy tökéletesen kisajátított bálványként látta viszont magát, és persze külön örömet szerzett neki, ha ezzel beinthetett mindazoknak, akikről úgy vélte, hogy teljesen félrenyelték a művészetét.

A koncert előtti estén került sor a beállásra. Ernő, az általános iskola fiatal tanára volt a technikusunk, a kamaszok egyedülálló cinkosa. Az egyik nyári táborban ő sikítozott éjszaka a Balatonban leghangosabban, amikor kicsempészett bennünket fürdőzni, és persze őmiatta bukott le az egész kompánia, majd kullogott vissza a szállásra, most már megerősített és független felügyelet alatt. Ernő nagy bosszúságunkra holtfáradtan látott a színpad felállításához és a keverőpult beüzemeléséhez, így nem sok időnk maradt élvezkedni, mindössze egyetlen számot engedett teljesen eljátszanunk, a Rape me-t, aztán szépen kitette a szűrünket. Duzzogva mentem haza, mert nem értettem, hogy miért nem ébresztette fel Ernőt a dal, de valójában a koncerttől féltem piszkosul, és nyugodtabb lettem volna, ha elidőzünk néhány órát, és kitapasztaljuk rendesen a hangosítást.

Ha így lett volna is, nyilván ugyanolyan halálra váltan toporogtunk volna másnap fellépés előtt, a színpad tövében. Irigyeltem Dinit és Dávidot, amiért nekik kisebb szerep jutott, már közel sem éreztem olyan jól magam frontemberként, és legszívesebben behúzódtam volna a dobok mögé, ha Dávid felajánlja, hogy gitározik és énekel helyettem, s még az sem zavart volna, hogy egyáltalán nem tudok dobolni.

Amikor mikrofon elé kerültem, elcsendesülve vártak a felsősök. E kihívásról sokat álmodoztam, s mire elém állt, sokkal kifejlettebbnek és lebírhatatlanabbnak hatott, mint meglopott óráim képzeletében. Valahol a reménytelen és a megítélhetetlen között éreztem a helyzetet, és semmi fedezetet nem találtam magamban, ami sikert jósolt volna. Előtte sajnáltam ugyan, hogy a farsangra nem engedték be a tavaly elballagottakat, akik közül egészen szép társaság verbuválódott, így nem tudtam megkapaszkodni sem Kola, sem Dia, sem Orsi és még ki tudja, ki mindenki biztató tekintetében. Mivel azonban nemhogy a koncert végkifejletével, de még a következő percével sem tudtam számolni, valahol örültem is neki, hogy csupa idegen szempár szegeződik ránk, akik előtt könnyebben sül fel és oldaloghat el a magamféle.