Józsi sajnálkozott, hogy a gitárt nem adhatja olcsóbban, ez így is nagyon jó ár, higgyük el, neki egy gramm haszna sincs rajta. Elhittük. Dini mégis tízezer forintot és nagylelkűen egy üveg bort ajánlott, persze az apja készletéből.

Józsi egy kis időt kért.

– Mi lesz, ha nem adja oda?! – remegett Dini, miután letette a telefont.

Nem sokra rá Józsi ismét hívott bennünket: a haverja ráállt az ajánlatra, úgyhogy egyből felkerekedtünk. Úgy nyúltunk a hangszerhez, olyan óvatosan adogattuk egymás ölébe Józsiék félhomályos nappalijában, mint szülők az újszülöttet. És lőn, megköttetett a bolt.

Rongyba csavarva vittük a bőgőt, óvatosan lépkedve a macskaköveken, amelyek már csillogtak a fagytól a villanypóznák sárgás fényében. Szó alig hangzott közöttünk, ütnivalóan párás tekintettel mosolyogtunk csak, mint a szerelmesek. És bár mindketten erősen fázhattunk a szakadt bőrzakónkban, anélkül, hogy megbeszéltük volna, lekanyarodtunk a Hősök tere szélén, és az általános iskola fűtőházának rácsozata felé vettük az irányt, ahol abban az időben egyre gyakrabban időztünk. Miután felmásztunk a tetejére, és falnak vetettük hátunkat, lihegve és hitetlenül néztük a bebugyolált bőgőt.

– Kitakarhatom kicsit? – kérdeztem.

– Most inkább ne. Gyere át, majd otthon.

– Rákötjük az erősítőre is?

– Nyilván.

– Az tök jó lesz.

– De csak halkan. Apám már alszik.

– Oké. Trafikáru?

– Hajjaj.

Azzal átnyújtottam egy szál cigit. Csendben pöfékeltünk percekig.

– Mi ez?!

– Micsoda? – értetlenkedtem.

– Mi a jóisten ez?! – kajabált Dini elváltoztatott hangon, és rázta a bőgőt a nyakánál fogva. Aztán engem a hajtókámnál fogva. Reccsent hátamon a bőrzakó a varrás mentén.

– Ez… ez… az új gitárod, te állat!

– Ez történelem, nyuszifül! Történelem! – nevette el magát.

Megint a falnak dőltünk, megigazítottuk magunkon a zakót.

– Ezt nem hiszem el, banyek. Van egy basszus gitárom. Basszusgitáros leszek. Irgalmatlan basszusgitáros. Keresek egy új tanárt, jobbat. Aztán belecsapunk a lecsóba. Nem, már holnap belecsapunk…

– Hónapok óta csapkodunk.

– …forradalom lesz, áttörés. Az egész világ bennünket hallgat majd.

– A lányok a cicijükre tetoválják a nevemet! – harsogtam.

– Francokat, az enyémet!

– És a fiúk féltékenyek lesznek, sokan utálnak majd minket.

– Utáljanak csak.

Aztán hallgattunk egy ideig.

– Te nem érezted ezt? – kérdezte hirtelen Dini.

– Micsodát?

– Amikor megvetted a sztratót, és egyedül maradtál vele a szobádban. Hogy valami nagy dolog történt veled. Valami… valami sorsfordító.

– De igen. Aznap éjjel anyám bejött a szobámba,mert hangokat hallott. Állítólag fent ültem a szekrényen, ölemben a gitárral, és összevissza magyaráztam. Valahogy levarázsolt onnan, és néhány perc múlva aludtam tovább. Amúgy másnap nem emlékeztem az egészre.

– És olyasmit nem éreztél, hogy mintha évekig spóroltál volna rá? Mert nekem az jutott most az eszembe, amikor általánosban egész évben gyűjtöttük a takarékbélyeget, felragasztgattuk őket egy papírra, és év végén beváltottuk. Aztán vettünk a pénzből valamit. Csak az a furcsa, hogy most nem spóroltam erre a hajtűre, apám fizette ki. És mégis azt érzem, mintha…

– Tényleg. Mondjuk én sem spóroltam, csak eladtam gyorsan valamit.

– Akkor most hogy van ez?

– Mit tudom én.

Nem állhattunk meg az elektromos gitároknál. Dobos is kellett, lehetőleg dobfelszereléssel. Merthogy a Nirvana is háromtagú volt, így mi sem gondolkodtunk másban. Hanem a felszerelésnél fontosabbnak tartottuk a baráti köteléket, vagy a közös múltat legalább. Kitaláltuk hamar, hogy Dávid lesz a dobosunk, csak ő erről még nem tudott. Egyetlen pergője volt – hogy honnan szerezte, fogalmam sincs. Azt nyüstölte éveken keresztül: leült az ágy szélére, térde közé kapta a dobot, és pergetett. Aztán később megfigyeltem, hogy már a jobb lábfeje is mozog játék közben, tehát odaképzelt magának egy lábdobot is.