Nem folytathatva tovább a kínos ácsorgást a színpadon, a megjósolhatatlan percekre bíztam magam, és belekezdtem az első számba. Volt ebben valami az ejtőernyősök elrugaszkodásából, amikor az ember elfogadja azt, hogy ha úgy fordul, lehet ő a mintázott rétek szőnyegén elkenődött szilvafolt is akár, akit papír zsebkendőbe csippentve emel magához a teremtő, és hajint kukába egy megnyugtató „ugyan, nem történt semmi” kíséretében. Bár nem vagyok biztos benne, hogy csakugyan elfogadásról van itt szó, sokkal inkább talán arról, hogy ilyen sokkoló, félelmetes helyzetekben, amikor minden a visszavonulás mellett szól, mégis belelépünk a köd nyirkába.

Az első szám a Come as you are volt, és kapásból fél hanggal feljebb kezdtem énekelni, így kénytelenek voltunk néhány másodperc után leállni, mert menthetetlenül hamis volt ez így, és újrakezdtük az egészet. Ezután több arcpirító balekságot már nem követtem el, és a rövid, talán félórás koncert úgy zajlott le, ahogyan a sikerültebbnek nevezhetők szoktak: néhány perc elteltével megszólította a közönségét, aki a dalokhoz méltatlanul vonatozásba kezdett, huhogás és füttyögés hangzott a számok közötti rövid szünetekben, és szerencsére nem tapsolt vissza senki, mert egyszerűen mindent eljátszottunk, amit ennyi idő alatt sikerült megtanulni. Diadalittasan vonultunk le a színpadról, hogy másnap visszanézve a felvételt – apám kamerázott rendületlenül – ússzunk dicsőségünk farhullámain, még ha a későbbi jövőből nézve kalap szar volt is az egész. És hát tulajdonképpen erre jók az első koncertek, hogy egy zenekar az indulásának salaktermékét valahová elvezesse.

Apám meglehetős tárgyilagossággal állapította meg a koncertről, hogy Dávid egészen jól dobolt. Tetszett az elfogulatlansága, kendőzetlensége, mégis rosszul esett a kijelentés, önmagán túl azért is, mert megint kiéreztem mögüle a következetes ellenzését annak, hogy én a zenészi pályára lépjek. Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogyan állhat ilyen bizalmatlanul tervezett jövőm és én közém, hogyan nem veszi észre bennem az ígéretet, ami ugyan kivágta magát az atyai elképzelések halatlan hálójából, de mégis egy messzi, Nagy Sándor-i távlat felé mutatott. Találgatom magamban ma is, hogy innen nézve mit élhetett át szegény apám az első koncertünkön, hogyan volt képes ezt a marék fost szégyenérzet nélkül végighallgatni, sőt dokumentálni, nagy szolgálatot téve ezzel kérészéletű zenekarunk nyeletlen történelmének. Mert ami az én szememben diadalívben végződő, rózsaszirmok borította, kikövezett sugárút volt, az övében kátyús, délibábos szerpentin, ami csak lefelé vezet, vagy rövidebbik úton, a szalagkorlátot átszakítva egyenesen a szakadékba. És hát melyik felelős szülő kívánhatna ilyet a csemetéjének?

Apám, bár nem nézte jó szemmel, mégsem tiltott el a gyakorlástól, sem a közös próbáktól, de a közepesebb horderejű anyagi pártfogást – hasas bankók egy jobb gitárra, erősítőre – kezdettől fogva megtagadta tőlem, aki így kisebb pénzügyi manőverekre, adok-veszekre kényszerült. A felszerelésem lassú gyarapodásában hű párbajsegédi szerepet vállalt anyám, és észre sem vettük, de az apám és én köztem gyülemlő feszültség kezdett családi méreteket ölteni. Ekkor nem láttam még ebben az egymásnak feszülésben sem a talpraesettség, sem a szorgalom iskoláját – apám arra biztatott, ha már erősítőt akarok, építsem meg magam, elektrotechnikusnak tanulok, vagy mi a szösz –, hanem csak egy utamba forrasztott, lebírhatatlan ellenállást, s ez a felette érzett minden keserűségemmel együtt hallatlanul inspirált. Mert az én kamaszkori lázadásomnak a Nirvana ormótlan taknyolásokat idéző, földízű felvállalásán és a világ homályos zenei leigázásán túl sokkal szerényebb, emberibb rétegei is voltak, egyebek mellett az, hogy fejjel csapódtam apámnak, tűzfalnak a tojás.