– Munkára fel, Bettike, ha már befejezted a kávézást!

Ezt a Nikolettát Betti nagyon jól ismerte. Nikoletta ugyanis kényszeresen tukmált mindenkire mindent: kávét, süteményt, szívességet, töltőtollat, ásványvizet, tanácsot, hogy aztán lassan felfortyanjon, hogy nem köszönik meg, hogy nem elég hálásak, hogy túl sokáig nyammognak… Hogy túlságosan… De Betti rá se hederített.

Kezdték a konyhával. Kihordták Szidi néni befőttesüvegeit a teraszra (ahonnan majd Nikoletta elszállítatja), Betti felmosott, porszívózott, letörölgette a konyhaszekrény tetejét. És mikor már nemcsak Nikoletta nejlonharisnyaszagát érezte, hanem a saját izzadtságát, akkor elmagyarázta, hogy Juli édesanyja az ő osztályfőnöke volt: innen a nagy barátság.

Milyen megható – mondta Nikoletta.

És látszott, hogy tényleg megnyugodott: semmi ármány, semmi szövetkezés, semmi a kiadót fenyegető titok. De Betti elébe vágott Nikoletta további kérdéseinek. Juli mindig is a „tanárnő lánya volt”, jó tanuló, kedves, szőke lány − gimnázium Veszprémben, bölcsészkar Budapesten. Vele semmilyen titkot nem oszt meg.

Jött a nagyszoba a néhai Romhányiak súlyos koporsótartóival, múzeumba illő, barna szekrényeivel. Nikoletta megkönnyebbülten magyarázkodott. A kiadói hajtás nem teszi mindig lehetővé, hogy az ember igényeinek megfelelő rendet tartson… De ő, Nikoletta, nem adja fel.

Betti mosolygott, és biztosította, hogy ilyen szép szobát csak filmekben látott.

– Hát a te terveid, Bettike?

De Nikoletta most már inkább közönyösnek tűnt. Hiszen kezes volt, lelkes, engedelmes. Betti nem volt többé érdekes.

Ámde Bernadett erre is felkészült. Hosszan beszélt az OKJ-s tanfolyamok nehézségeiről, abban, hogy a masszőrködésben van a jövő, hogy ő bírná, fizikailag is, lelkileg is. És biztos kenyér, ami azt illeti.

− Csak ragyogjon minden! – sóhajtott Nikoletta. És Bettin végigsuhant, milyen érzés lehet minden délután belépni ebbe a romvárosba, mindig ugyanazzal a mozdulattal nyitogatni a szekrényeket, rámeredni a vak ingaórára.

– Márffy Ödön – mutatott fel Nikoletta egy festményre, ahol ott fonnyadozott két jelentéktelen őszibarack. – Tudod, a Márffy, a Csinszka férje. A második férje.

Betti kíváncsian rámeredt Nikolettára, hogy a fáradt igazgatóhelyettes elmagyarázhassa, hogy egyszer régen egy fiatal lány egy svájci internátusban, levelet írt egy nagy költőnek… Aztán még egy levelet… aztán még egyet.

− És tudod, házasság lett belőle. És úgy hívták azt a költőt, hogy Ady Endre.

− Sok vidéki lány rossz vásárt csinál – dünnyögte Bernadett.

Nikoletta gyorsan visszatért a masszőrködéshez. Az OKJ-s tanfolyamokat sem lehet egy az egyben elítélni. Ügyesen kell dönteni. Okosan, elővigyázatosan.

– De téged nem féltelek, Bettike.

Öt órányi húzkodás, törölgetés, porszívózás, kihordás, behordás után Nikolettának eszébe jutott, hogy tálaljon egy kis hideg meggymártást a teraszon. Betti iszonyodott ettől a hideg babaételtől, a rózsaszín lében úszkáló vöröses szemecskéktől, de nem volt apelláta. A meggymártás üdítő, tápláló, Nikolettáé pedig egy különös recept alapján készült, még Komáromban tanulta az anyukájától.

Na, ugye, gondolta Betti, és már sajnálta, hogy nem hozott egy kis kenyeret a hátizsákjában. Nikoletta beszélt-beszélt, míg a piros meggyszemek üvegesen ragyogtak a tányérján − ez volt a híres komáromi csíny, mielőtt kihűl, cukrot szórni a mártásra. A nap bágyadtan suhogott a Szent István parkban, alig lehetett lélegzetet kapni a melegtől.

− Ne rostokoljunk tovább! − kiáltott Nikoletta.

Nem volt szabad hát rostokolni, menni kellett, húzogatni, emelgetni, törölgetni.

Megmozdítottak egy szekrényt, aztán visszatolták. Felemeltek valamit, aztán visszatették. Amit összetörtek, azt összesöpörték. Ez a legeszeveszettebb takarítás, gondolta Bernadett. Talán a halottakat kell ezzel a nagy húzogatással megtisztelni.

Addigra Bernadett már mindent megtudott Nikoletta szakdolgozatáról, az államapparátusban töltött évtizedeiről, és arról, hogy hol és hogyan ismerkedett meg Ervinnel, mi volt Szidi néni kedvenc regénye, amit ő, Nikoletta (persze csak kegyeletből) megőrzött. Hiszen neki milliószor jobb ízlése van, mint szegény Szidi néninek.

A pihenés órája csak ezután jött el. Nikoletta odatuszkolta Bettit egy könyvszekrényhez, ahol a dedikált példányokat, az önfeláldozás megannyi bizonyítékát tartotta. Nevek, nevek, nevek. Dedikációk, újságkivágások, halott írók, dedikált fényképek, üveges szemek.

Ezek a Juliék nem tudják, mit csinálnak, dörmögött Nikoletta, és Betti orra alá csúsztatta a mappákat, köteteket. Beszennyezik a neten ezeket az írókat, azt hiszik, nekik mindent lehet…! Hát kicsoda ez a Juli! Ma már mindenkinek PhD-ja van! Lassan az óvónőknek is. Aki bántja ezt a generációt, aki nem vesz tudomást ezekről az életművekről, az megnézheti magát…!

Betti sem vett róluk tudomást, de hát mit lehet várni mást egy masszőrnek készülő falusi kislánytól…? És míg unottan mosolygott, és Nikoletta kívánságára bele-belelapozgatott a kötetekbe, azon töprengett, ér-e ennyit a hivatalos irodalom. Amit ennyi hiúság, ennyi ósdi tekintély vesz körül, azt nem kéne-e − a Romhányiak kacatjaihoz hasonlóan − ebek harmincadjára hagyni.

Valami egészen más kéne. Egészen más.

− Ha már eleget pihentél, Bettike, és kicsit összerakódtunk, akkor nem tartóztatlak tovább − búgta Nikoletta, és gondosan visszarakosgatta a dicsőségjelvényeket, a trófeákat az üveges szekrénybe. − Nem kérsz narancslevet? Én mindig száz százalékosat tartok.

Betti kért, persze hogy kért. És miután mindent visszatolt, áttett, kivitt, lepucolt, ránézett az örökös napfénytől megvakult ingaórára, és látta, hat óra van.

De mikor? Mikor volt az a hat óra? Vagy ez az ingaóra ilyen szerény, mozdulatlan és néma? Boldogtalanul körbenézett: a lakás ragyogott, most is ragyogott, de nagyobb volt a felfordulás, mint mikor ide betette a lábát.

− És mikor utazol haza a szüleidhez, Bettike?

Betti emlékeztette rá, hogy a szülei meghaltak, az édesanyja öt éve, az édesapja a múlt télen. Már csak a gyámapja él Kövesden.

Nikoletta nem tudta, hogy hogy folytassa, bizonytalanul rákérdezett, hogy a „kedves gyámját” mikor látogatja meg.

És mert ennyi eszement nagytakarítás után lankad az ember figyelme, Betti elmagyarázta, hogy a gyámja a mostohaapja, és nem megy hozzá, mióta hétéves korában lekapta.

− Lekapott?

− Megdugott − pontosított Betti. És látta a másik rémült tekintetén, hogy Nikoletta a valóságnak az árnyékát sem tudta elviselni.

Még mindig úgy hüledezett, mintha Betti valami rossz regényt nyitott volna ki. Talán épp Szidi néni regényét. Vagy olyan emberét, akit nem akart jobban megismerni.

Rápillantott az üveges dicsőségszekrényre, aztán leszámolt három ezrest − majd odacsúsztatott még egyet, mert Betti tényleg nagyon segítőkész és szorgalmas volt.

Vagy a szánalom is belejátszott? Így vagy úgy, pofátlanul kevés pénz volt.

Betti megvonta a vállát, és kilépett a park csodálatos, mély zöldjébe.