A bizony nehezen megközelíthető verseskötet koprodukciós kiadású munka: az Erdélyi Híradó Kiadó Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy (Kolozsvár) és a Ráció Kiadó (Budapest) kiadványa, az impresszum szerint még 2009-ből.
Alcíme szerint: Válogatott és új versek (amiben csak azon mosolyoghatni, hogy az eclogae eredetileg azt jelenti, ’válogatottak’, ’kiválogatottak’, és e műfaj csak később vette föl a carmen bucolicum, a ’pásztori dal’ jelentést). E jelen kötet három cikluscíme a Napnál világosabban utal vissza két korábbi verseskötetre és önmagára.
A sorrendben első, az A névadás öröme cikluscím mögött a Kolozsvárott az Erdélyi Híradó Kiadónál 1977-ben megjelent azonos című verseskötet áll, a Két szék között cikluscím mögött a Budapesten a Kalligramnál 2005-ben kijött kötet címe. Míg a mostani kötetcím a belső történetét tekintve palimpszesztikus. Mert a cím, így, idézőjelek nélkül, ez: Árkádia-féle. Idézőjellel – „Árkádia-féle” – a Két szék között ciklus „Árkádia-féle” verscímére utal, és idézőjel nélkül ez lesz a jelen kötet harmadik, utolsó ciklusának címe. A könyv élén három mottó áll, és közülük a harmadik – „Én is Arkádiában… szt! / Magas hangból kezdettem…” – Arany Jánostól való idézet. Ő írt 1853-ban (36 éves volt ekkor) egy Arkádia-féle című költeményt. Lövétei Lázár László idézete az első versszak első két sora, én inkább Arany János záró strófáját idézem:
Szóval, oly sokat tehetnék,
Annyi pálya nyitva áll;
Élnék s halnék függetlenül…
Amennyiben rajtam áll.
Én nem volnék, ami vagyok,
Verselő,
Magyarosan: kapa-kasza-
Kerülő.
(Lövétei Lázár Lászlónál önarcképének erről az eleméről később, az eclogáknál szeretnék beszélni.) Arany János ugyan 65 éves korában halt meg, de a rászántság már harmincas éveiben ott van, és költői formaelvvé, versalakító erővé válik. Ezt már az 1960-as évek végén egy akkor fiatalok álló kis társaság (a csapatot Németh G. Béla irányította) szépen körülírta a máig olvasható és tanulságos Az el nem ért bizonyosság című sokszerzős tanulmánykötetben.
De ezzel párhuzamosan, nagyjából az 1850-es évektől kezdve Arany Jánosnál, a megírt és publikált verses munkák egy bizonyos ’kritikus tömegén’ túl megjelenik a korábbi munkák át- meg átértékelése, valami igazán poétai önreflexió. Amikor saját korábbi munkák átértékelésébe fog Lövétei Lázár, nem kell feltétlenül A tölgyek alatt vagy A tamburás öregúr Arany Jánosát megcéloznia. Bár Arany feltűnően korán formálta meg magának, úgy ötven éves kora körül, a saját, őszülő halántékú öregember-imágóját (ha igaza lenne, e sorok írója est la vieillesse meme, az öregség maga). Hogy csak egyetlen nagyon ismert példára hivatkozzak, a Bolond Istók Második éneke 1-10. sorában (1873-ban hosszan lamentált az 1851-ben készült Nagyidai cigányokról), ilyeneket írva: „Korcs volt, üres volt, aljas volt: elég. / Ki gondolt arra, hogy van benne eszme, / Cigányfölötti érzés valami”. Majd azzal folytatja, hogy húsz éven át miért vermelte el megkezdett Bolond Istókját, s miért folytatja most. De „leírja” ám verses epikája nagy részét is: „Hű Toldi, Csaba, Isten veletek!” Ezeket nem holmi tudákosságból mondom: ha bárki olvasta Lövétei Lázár Aranyról szóló esszéjét, tudhatja, hogy ez fontos megközelítési út. És nem az utalások, a mikroidézetek és hasonlók miatt fontos: hanem a költői önarckép megformálása szempontjából. Vagyis az Árkádia-féle olvasható úgy, hogy az utolsó ciklus a jelen ideje, amely drasztikus-ironikus megrostálást érvényesít.
Nem vagyok egyedül abban az ítéletemben, amely szerint e költészet, a Lövétei Lázáré nem valamiféle Sein-zum-Tode-cucc, miközben, persze, tudható, hogy agóniánk a megszületésünk pillanatában veszi kezdetét, csak jó esetben – Pascal szerint az emberek azért találták ki a „vicces-mókás” szórakozást, hogy megfeledkezzenek a halál(uk)ról – megfeledkezünk, még jobb esetben nem is veszünk tudomást a halálról. Bizony, ebben az esetben is egyetértek Dobás Kata kitűnő tanulmányával, amely helyteleníti, hogy a recepcióban (de útálom ezt a szót is: bocsánat, én csak olvasok, és közben jár az agyam, recípeáljanak csak mások, ha sok a szabadidejük) „/…/ a költeményeket összefüggésbe hozzák az igen szerencsétlen elnevezésű /…/ halálversekkel”. (Dobás Kata: Arany unalom. Az unalom költői hagyományának továbbélése Lövétei Lázár László költészetében, Forrás, 2010, szeptember, 5. p.) Különben is, költeményt mindig csak – Marcel Duchamp-mal szólva – mások haláláról írhatok, vagy a magam halálfélelmeiről, amolyan „ha haldoklom, ezt suttogom” módjára. És abban is igaza van, hogy az „unalom” fogalmát állítja (kitűnő) tanulmánya középpontjába, kitüntetetten ennek a magyar modernizmusban játszott szerepét, ha Vörösmartyt is modernnek tekintjük. Igaza van abban, hogy a háttérben ott áll Kosztolányi Dezső is, Petri György is, de én még azt is mondanám, nolens-volens Tandori Dezső is. És természetesen unalom-ügyben Dobás Kata példái bőségesen gazdagíthatók lennének. (Csak egy „plusz” és kedvenc példa Aranytól, és persze hogy a Bolond Istók Második énekéből, a 30. strófából: „De csüggeszté e taposómalom / Egyhangúsága és az únalom”.
Csakhogy ha meg akarjuk közelíteni az unalom mélyen emberi jelenségét (Csányi Vilmos a megmondhatója, hogy a gerinces állatok, mondjuk, a csimpánzok, képesek-e unatkozni; szerintem nem, legföljebb jól elvannak), nem elegendő Lövétei Lázár egyik szöveghelyére hivatkozni, amelyik egyenlőségjelet tesz unalom és semmittevés közé. Azt hiszem, a baudelaire-i spleen, az Arany János-i „lusta mélabú” (a melancholia) vagy az Eötvös-féle „resignatió” (A karthauziban) sokkal mélyebb jelenség. Évekkel ezelőtt feltűnt nekem az unalom kitüntetettsége bizonyos „erős” filozófiai szövegekben, jelesül némely antik sztoikusnál, aztán Pascalnál és másoknál. Persze világos elhatárolás nélkül, mert a csömör, a kiégettség (én olykor leginkább önmagamat unom!), sőt esetleg a közöny vagy az undor igen közel állnak hozzá. Azután: más természetű-e a kisgyermeki unalom, mint a felnőtté? Emlékszem, kisiskolás koromban egyszer reggel anyám kizavart az udvarra. (Bocsánat, magyarázattal tartozom: az én biológiai nemzedékem az ú.n. Ratkó-gyerekek vége, ezért sokan voltunk a megszületettek. Ratkó Anna népjóléti miniszternő volt, aki először vezette be az anyaság után járó állami támogatást. Sokan voltunk, ezért a pécsi Pedagógiai Főiskola Általános Iskolájában bizonyos osztályok délután tanultak, a termeket gazdaságosabban kihasználandó. Így lett a délelőtt a nap iskolamentesen szabad fele.) Tehát anyám, hogy ne legyek láb alatt, kiküldött az udvarra. Fáztam kicsit, mert a Nap még nem emelkedett a szomszédos háromemeletes tömbház fölé. Ültem a fűben, és unatkoztam, de közben a fűszálakat néztem, hangyákat, katicabogarat, gyomot. Azóta sem láttam ilyen élesen ilyesmit.) Jóval később a gyerekkori unalomra gyönyörű példát találtam Le Clézio egyik kisregényének elején, no és Jean-Paul Sartre irodalmi és önéletrajz-szerű műveiben. És ha az unalom valóban egyfelől a jelenvaló világnak mint a lebegő látszatok világának az átérzése-átlátása-felfogása lenne, s ha másfelől e világlátszat elutasítása, akkor a perszonális unalom jelensége elvégezte feladatát: a világ szellemi kiüresítését. És a kiüresítés szó szerintem azért helyénvaló – Lövétei Lázár László esetében is –, mert tényleg, amit korábban teljesnek hittünk, a jelenvaló világ vakkeretként jelenik meg, amire, Jézus, nincsen fölfeszítve vászon, rajta nincsenek színes festmények, még a látszatok látszatai sem.
És mindez nagyon közel van a semmihez, nem annyira a fogalmához, inkább az érzetéhez. Most nem védelmezném azt az elgondolást, amely szerint a semmi nem a valami negációja, nem valami hegeli ontológiai tagadás, a sartre-i Lét és a Semmi nem egymás ellentétei. Ha úgy látjuk, hogy a valami alapja a semmi, ha úgy látjuk, hogy a valamiben benne van, építő alapként, a semmi, akkor e fogalom gyorsan szétszóródik, és lesz szerelmi semmi, lesz a világ semmije, lesz a hatalom semmije, lesz a napi élet semmije, és mindezekhez az unalom hozzátapadhat. Most nem kommentálom Sören Kierkegaard gyönyörű mondatát, és jellemző, hogy A szorongás fogalma című kis értekezésből: „Az unalom, a megölhetetlenség ugyanis összefüggés a semmiben.” (Sören Kierkegaard írásaiból, szerk. Suki Béla, Gondolat Kiadó, Budapest, 1969, 361. p.; a mondat az „A démoni a tartalmatlan, az unalmas” című al-egységből való). De azért tartsuk emlékezetünkben, hogy az unalom Kierkegaard-nál nem a semmittevés válik azonossá, hanem a megölhetetlenséggel.
Ám úgy tűnik, létezik kollektív unalom is. Amikor egy egész társadalom, vagy akár több társadalom unatkozik. A „fiatal Hegel” (nem szeretem ezt az összetételt, bár Lukács Györgynél és másoknál könyvcím; míg Schelling vagy Fichte kissé szemtelenül valóban fiatal korban kezdett publikálni, Hegel kivárt; ezért kerülhetett elő nagy mennyiségű kézirat első folyóirat-publikációi és A szellem fenomenológiája előtti időből. Ami ezeket a nyomtatott megjelenéseket megelőzte, az mind a „fiatal” Hegel elmemunkájának eredménye) igen sokat gondolkodott azon, hogy Európának a halállal szemben egy idő után miért nem volt elégséges a sztoikus vigasz, és miért nem volt jó a görög-római istenvilág, miért lehetett olyan elképesztően sikeres egy maroknyi emberből álló szekta, a Jézus-szekta píárja, a Pálok ideológiai propagandája, az Apostolok Cselvetései? A ’fiatal’ Hegel igen sokat agyaskodott a kérdésen, felvette ezt válaszként, majd nem elégítette ki, felvetette azt válaszként, majd nem elégítette ki. Végül nem tudott mást mondani: azért kellett eljönnie a jézusi kereszténységnek, mert az emberek megunták az Olümposzt. Komolyan.