Végül két poétikai észrevételt szeretnék megosztani. Amíg vizsgált kötetünk első két ciklusa kerek, chomskyánusan szólva ’jól megformált’ költeményekből áll, addig a harmadik ciklusban, amely felől Lövétei Lázár nem nézi, hanem destruálja a korábbiakat, vannak meglepő, mert nála „új” – nincs rá jobb szó – törmelékek. A 6 rövid darabból álló mikrociklus címe, „Papírszeletek”, árulkodó, mert visszautal Arany Jánostól a Mondacsok 1-2. és Akadémiai papírszeletek 1-2. munkáira. Ezekben Arany nem egyszerűen hezitáló költő, hanem a „koszorús nemzeti poéta” ellen-verselője. Ezzel rokon Kosztolányinál – ha már emlegettük – a „Rímjátékok, csacsi rímek, paródiák” cím alá összekalászolt szövegegyüttes. Nevezzük ezt az éppen-költészet, vagy az alig-költészet hagyományának. És ha a rímes bakugrások, a szójátékok esetében igaza volt Tzvetan Todorovnak (a Todorov-Ducrot-Szótárra gondolok), amikor valami ilyesmit írt, hogy a szójáték közeláll az elmebajhoz, akkor máris van egy Arany-Kosztolányi-Petri „szárnyvonalunk”.

    Ilyesmit csak annak szabad mívelnie, aki előzőleg megírta a ’teljes versidomú’ költeményeit. Az Árkádia-féle kötet 93. lapján – a   s a j á t   korábbi költészettel és a várható recepcióval kapcsolatban, e rövid dolgozat elején vázolt látópontból, megszívlelendő költemény olvasható: „Poétai recept a „Két szék között”-höz. Szamárvezető majdani parodistámnak. Ad notam Arany János”. Ez a teljes címe. A lényege az, szerintem, hogy miért nem fontos a „Van-e vagy Nincsen” (mert egyedül ez a fontos), és miért fontos a verscsináló költői techné (ami persze, ha nem is lényegtelen, de harmadlagos).

      Végül: a harmadik ciklus nagy újdonsága az ecloga-sorozat. Feltűnő, hogy a kötetben szereplő mind az öt ecloga (vagy eidülion, idyll, idillivm, pásztori ének, bucolica, ez mind ugyanaz, csak a különböző elnevezések különböző ideológiai-poétikai nézőpontból és különböző időszakokban születtek meg) végén vagy pontos keletkezési dátum áll, vagy a keletkezési dátum mellett hely is. Van „Nulladik ecloga” is, talán abból az egyszerű megfontolásból, hogy bár a görögök nem ismerték a 0-t, a számsor mégis csak nem eggyel, hanem 0-val kezdődik. Ennek végén: „2008. május 6.”. Az „első ecloga” korábbi, „2008. május 4.”, a harmadik „2008. május 15.”-éről való, a negyedik „2008. július 19.” jelzetű, az ötödik „Csíkszentdomokos, 2009. június 11.” A kecskeméti Forrás folyóirat tavalyi szeptemberi számában olvasható a hatodik darab, Csíkszentdomokos, 2010. május 15.,  és megjelent már a 7. is. Valamennyi mottóval ellátva. Miért rögzítendő e tény? Mert vannak költők, például Berzsenyi, akik annyira a költészet halhatatlanságának írtak, hogy teljesen lényegtelennek tartották – művük örök érvényessége és értéke felől nézve –, hogy hol és mikor készült a mű, ezért a kritikai kiadás Berzsenyi egy-egy művénél meglepően tág –tól –ig időhatárokat ad meg. Petőfi ezzel szemben szinte minden versét datálta és lokalizálta, amely gesztus azt mondja, a költeményeihez a legszorosabban hozzátartozik a megszületésük: hol és mikor (a kitől? kérdésre tudjuk a választ), vagyis az ő verseinek vannak anyakönyvi kivonatai. A 0. számú kivételével mindegyik cím alatt mottó olvasható, Vergiliustól, majd Bión, ismét Vergilius, Moschos (latinosan írva Moschus Bión és Theokritosz mellett az eidülion-költészet művelője volt), Dante, aki szintén művelte a pásztori lírát Vergiliusa igézetében. Radnóti is így járt el. Az Első ecloga cím alatt Vergilius-idézet, de a végén nincs datálás és lokalizálás. A másodiknál nincs mottó, de alatta: „1941. április 27” olvasható. Ugyanígy a harmadik darabnál (a végén: „1941. június 12”). A Nyolcadik ecloga végén már ez áll: „Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben 1944. augusztus 23”. Mert fontosakká vállak a keletkezés környülállásai, a circonstances.

      Mármost ami a helyenként a vaskosságig elmegy, a versnyelvet illeti (pl. „Már hogy a faszba’ ne fájna, de „erdeiként” ez a dolgom”; vagy: „és elküldtem párszor az Isten k…a f…ára!”), teljesen rendjén való. A ’mesterségbeli átlátszóság’ is, hiszen „lassan a hexameterből is csak ronda rutin lesz…” Annál érdekesebb a hozzáépülés e műfajtípus nagy történetéhez. Arra gondolok, hogy a bucolica vagy ecloga vagy pásztori vers az alexandriai költőknél egy általános válság kulturális termékei között tűnik fel. A pásztori, ’idilli’ tematika már az ismerhető kezdetektől mesterséges, sőt mesterkélt: a szakirodalom ilyenkor a természettől való elidegenedést emlegeti, és a visszavágyódást, a nosztalgiát. A meglévő urbanitas sóvárgását az elveszett természet után. Vergiliusnál pontosan tudható, bucolicái mögött milyen társadalmi hasadások húzódnak meg. Nálunk Zrínyi idylliumaiban személyes érzelmi-egzisztenciális válság fogható meg. Faludi Ferenc feje fölül egy betiltó rendelet elvitte életének terét, a jezsuita rendet, Radnótinál meg… tudjuk. Vagyis az ecloga minimum többnyire, ha nem mindig válságtermék. Lövétei Lázár Lászlónál sincs másképp. Az ecloga az én műfaji érzékelésem szerint a kiszínezett krízis műfaja, a festett álvalóság, amely mögül brutálisan, nyersen előtör a vér, a genny, a szenny. Az ecloga egy a világ lebegő látszatainak tükrei közül.

            Végül ennek az írásnak a címét illene, azt hiszem, megmagyaráznom. Vagyis azt, hogy ez egy idézet ugyan, de honnan való? Az Árkádia elgondolásával párhuzamosan Európában az Olümposz egyre kisebb lesz, mintha zsugorodna. Az elképzelt szerelem- és boldogságsziget, Küthereia átfordul az ellentétébe. A tüdőbeteg Watteau festett egy képet – Indulás Cythere szigetére – amelyen a háttérben egy öböl látható, benne egy hajó (amely vinne a szerelmi szuperboldogság szigetére), az előtérben dombtető, tisztás, fák és bokrok, és a füvön abroncsszoknyás, mély dekoltázsú fiatal nők és kavalérosan öltözött ifjak enyelegnek, bájolognak, dévajkodnak egymással, és igen jól elvannak a párok ebben a plain-air-szex nyitányban egymással. Csesznek a hajóra menni holmi boldogságszigetre. Baudelaire-nél a költő a képzeletében már a hajón van (Voyage au Cythere), már közeledik a sziget, ott a boldogságra várakozás. Mígnem közelebb érve kibomlik a térből, láthatóvá válik a szigeten egy bitó, „amelyen másom rángott. / Ó Uram, adj erőt és bátorságot / Testemet s lelkemet nézni csömörtelen!”.  Nálunk A szerelem országa című Petőfi-vers mondja ugyanezt (ráadásul a koltói mézeshetek alatt íródott!, ami nem semmi): távolról a szerelem országa olyan gyönyörű, mint egy Ideallandschaft (a legszebb valóságos tájrészletekből a festő által összeállított szuperszép, álomszép, a ’valódi’ természetesben így sehol nem található táj). De közelről: a hely teli fiatal öngyilkosokkal. Ki mérget keres, ki felakasztja magáét, a vízbe öli magát. „Méregpohár, akasztott emberek, / Mindenhol ez, mindig csak ez, / S hátúl a sziklák ormiról / Veték le mások magokat, / S alant a völgynek éles kövein / Kifeccsent a vér / S fejökből a velő.”

      Valami hasonló történik Árkádiával is. A Csokonai sírfeliratáról kirobbant híres pör – a debreceniek kapták fel a vizet – még csak Kazinczy azon kijelentésének vitatásával kezdődött, amely szerint Árkádia egy „marhalegelő Boiótiában”. Lövétei Lázár László Árkádia-féle című kötete három mottóval kezdődik. „Auch ich war in Arkadien geboren…” Schillertől, „Én is örömre születtem / Arcadia berkében…” Berzsenyitől, és a Arany János Arkádia-féle című költeményének kezdete: „Én is is Arkádiában… szt! / Magas hangból kezdettem…”. A „szt” a ’születtem’, így kellene hangosan kiolvasni, de ez az egyszeri és egyedi rövidítés, e hapax legomenon az „Arkádiában születtem” részleges visszavonása. No persze, a szalontai ház, meg a Szalonta környéki puszta, úgy Mező- és Kötegyán felé! micsoda Árkádia!

      Ennek az írásnak a címe idézet a Jókai Mór Összes Költeményes Munkái című kötetből (imádom a prózaírók költészetét, no). Az A debreceni lunátikus című elbeszélésének (1875-ben írta) van egy énekbetétje: a holdkóros énekli fentről, a kollégium tetejéről (a 10. rövid fejezetben):

                        Két szeme van az égnek:

                        Egyik a nap, másik a hold.

                        Az egyiket behúnyja,

                        A másikat kinyitja;

                        Csak úgy pislog a földre,

                        Mint ciklopsz fél szemével.

                        Én nem tudom, minek néz

                        Nappal Árkádiára,

                        A sült tökök honára.

                        Mit lát rajta, ugyan mit?

                        De éjjel: ah, az éjjel

                        Boldog szerelmesek napja.

                        Testvérem, ó, ezüsthold,

                        Tekints Árkádiára,

                        S mondd el, mit látsz te most ott.

Lövétei Lázár László: Árkádia-féle. Válogatott és új versek, Kolozsvár – Budapest, Erdélyi Híradó: Előretolt Helyőrség Szépirod. Páholy – Ráció, 2009.