(Részlet Az a saját szoba c. regényből)

 

A tanárnőknek saját szaguk van. Átizzadt nejlonharisnya-, régi tolltartó-szaguk, megkeseredett spray-illatuk. Tiszteletreméltó illat. Jó hozzájuk érni, véletlenül beletörölni az arcod a blézerükbe, és azt mondani, otthon hagytam, nem csináltam meg, elvesztettem…, ne tessék haragudni! A tanárnő azért tanárnő, hogy… Ha szépen kéred, akkor nem haragszik.

Hatalomszag. Tanárnőszag.

Az egyszerű szerkesztőknek a kiadóban nem volt hatalomszaga. Hogy telt a hétvége, Bettike? Mit szólsz ehhez a nagy meleghez? Betti ide-oda csapkodott a porronggyal, és csak vigyorgott, mint aki nem tud háromig számolni… pccc, cscscs, brrrrr… na ne mondd, Bettike, nekem is. Betti belevaló, feszes farmerbe bújt falusi takarítónő volt, jópofa csaj, a szeme is nevetett, de hamarosan rá kellett jönnie, egy porszemnyit nem számít ezeknek a szerkesztőknek a szemében.

Milyen jó kedved van! Táncolni voltál, Betti?

Betti olyan jelentéktelen porszem volt, hogy a kiadóban bárkit visszategezhetett. Te mit szólsz, Betti, ehhez a napsütéshez? Betti nem szólt semmit. Hálásan vigyorgott, hisz megadták neki a tiszteletet. Még Murányi úr, a kiadó igazgatója is.

Nikoletta, az igazgatóhelyettes viszont nem volt ilyen jó fej. Talán a lábikráján feszülő nejlonharisnya miatt, vagy mert hajcsavarókkal aludt, és ezért nem tudta magát kipihenni éjszaka. Porszürke karikák lapultak a szeme alatt. Majd megmutatom neked, Betti! A polcokon a könyveket is le kell porolni, rámenni a sarkokra! Idejön a szerző, végignéz a könyveken, ránéz a sarkokra, és mit gondol…mit gondol rólunk.

Nikoletta minden blúza, minden kabátkája mintha poros lett volna. Szürkés, tanárnős kontúrja volt az arcának, pedig szerette az élénk színeket, és a haja is mogyoróbarna volt. Talán az áldozatos életútja miatt. Hiszen feláldozta magát a magyar művelődésért. A hetvenes-nyolcvanas években minisztériumi osztályokat vezetett, negyven-ötven ember munkájáért felelt – magától értetődően a takarítónőkért is.

Nikoletta tehát mindent tudott.

Egy szerző sem járhatott túl az eszén. Még azt sem engedte, hogy egy író vagy tudós túlzottan egoista legyen. Volt egy kis közös munkánk, mondta a megjelenő könyvekről, és mint a gyóntatópap, olyan jól ismerte a szerzők gyengéit. Nikoletta Betti gyengéjét is ismerte: összecsapja a sarkokat, túl jóban van Julival (pedig ő nem jó példa, ő nem az igazi), túlságosan zárkózott, és soha nem beszél a családjáról. A „problémáiról” és a „perspektíváiról”.

Egy özvegy igazgatóhelyettes, gondolta Betti, és vigyorogva törölgette tovább a sarkokat. Juli egzaltált, túlságosan is egzaltált, duruzsolta Nikoletta. Talán segítségre szorul, talán gondjai vannak. Betti hátat fordított, újra lehajolt az egyik alsó sarokhoz, és eleresztette a füle mellett Nikoletta puhatolózását.

De nem azért volt igazgatóhelyettes, hogy Szabó Bernadettet futni hagyja. Hiszen kedvelte őt, érdekelték a „problémák” és a „perspektívák”, és Julihoz m is a „szegény Bettin” keresztül vezetett út. Nikoletta remekül kiismerte magát a nagy apparátusokban, tudta, ki mennyit nyom a kulturális szférában, hogy „kinek mi a súlya” − de hiába, a kövesdi dolgokban nem ismerte ki magát.

Mintha Betti és Juli közös múltja valamilyen veszélyforrás lett volna.

– Bettike, nem akarnál egy kis pénzt keresni? Mondjuk, most szombaton…?

Betti nem nagyon akart, ez az igazság. Már megbeszélték Karcsáékkal, hogy egy bevásárlóközpontban, és írják tovább a facebook-regényt. Persze, ha a főnök szólít, mindent és mindenkit el lehet halasztani. De Nikolettánál az is mulatságosabb lett volna, ha egy matematika könyvvel a kezében leül egy parkba, és egy bizonyításon töri a fejét …

Természetesen rögtön igent mondott.

Hiszen a parasztok szeretik a pénzt. És bizalomra vall, ha a szellemi élet Nikolettája beengedi a fürdőszobájába, a nappalijába, a magánszférájába… De nehéz az alázatosság és pökhendiség között a középutat megtalálni. Ezt az ösvényt benőtte a gyanakvás.

Pedig Betti felkészült, mi több alaposan felkészült. A térképen kikereste a Szent István parkot, a neten utánakeresett Romhányi úrnak, Nikoletta múltjának, az „apparátusainak”. És Nikoletta is készült, alaposan készült: szombat reggel úgy ragyogott a lakás, mintha Nikoletta lázasan takarított volna egész éjszaka.

− Kezdjük a munkát egy kis kávézással, Bettike!

Mért akar ilyen jó benyomást tenni rám?, töprengett Bernadett. T

Tárva-nyitva álltak az ablakok, de a lakásnak olyan irigység- és özvegyasszony-szaga volt, mintha sok év elteltével most nyitották volna ki először a szekrényeket. Szagcsata, gondolta Bernadett, és próbálta szétválasztani a Szent István-park, a nejlonharisnyák és a frissen főtt kávé illatát. A kávét szürcsölgetve megtudhatta – amit tudott, hiszen készült a takarításra – hogy Romhányi úr tragikus hirtelenséggel… hogy Romhányi úré és Romhányi úr családjáé voltak a szekrények és a falak, minden, de minden – a Bálint bácsié, az Erviné, a Szidi nénié… akiket Nikoletta tragikus önfeláldozással… Oly sokáig… tragikus önfeláldozással…

Betti Kövesden nagyon sok ilyen öregasszony-történetet hallgatott végig, csak ott nem Szidikének és Ervinnek hívták a rokonokat. Mindeddig kételkedett is abban, hogy ezek komoly, normális nevek volnának.

Most is kételkedett, ami azt illeti.