Ám milyen kert az, amit soha sem kell megvédeni?
A szigeten – a királyné bánatára – voltak valóságos alattvalók is: örökké éhes rabszolgák és örökké éhes emberek. Márciusban, mikor a betegségek elkezdtek pusztítani, a szorgok átmásztak a kőfalon, hogy lecsippentsék a bokrok éretlen bogyóit, és betömjék velük az örökké síró csecsemők száját. De ez régen volt, Urraca már nem is emlékezett, mikor látott a szigeten csecsemőket… Nyáron ronda, sovány gyerekek másztak elő a bokrokból, és kezüket összetéve rimánkodtak egy-két szem málnáért. És mikor nem figyelt oda, agyontaposták a virágait! Dehát nem őrizhette a kertjét minden percben! Nem lehetett ébren minden éjjel! Gyakran ostort ragadott, és egyszer – életében csak egyetlen egyszer – könyörögve berohant Bandemag királyhoz.
Követelte, hogy a király a kártevőket akasztassa fel…! Hogy elrettentésül temettessen el egy éhes szorgot elevenen…
– Elment az eszed – nevetett Bandemag király. – Ötvenkét ember él a szigeten. Ha magunkhoz számítjuk a rabszolgákat, akkor összesen kilencvenegy lélek. Kilencvenegy lélek! Hát csak nem képzeled, hogy bárkit megöletek azért, mert beugrott a kertedbe! Összeszedsz mindenféle vicik-vacakot a parton, aztán a szigetlakók azt hiszik, élelmet rejtegetsz.
Urraca királyné uralkodott magán. Bólintott és gyorsan sarkon fordult. Visszatért az emberarcú bokraihoz, pelyhes magvacskáihoz, hártyás, szélben hajladozó virágaihoz – ám ezentúl jobban figyelt az emberekre.
A szigetet az itt élők nem hagyhatták el. Ám amíg ő a szelekkel társalgott, vagy magvakat gyűjtött görnyedezve, a királyhoz idegen asszonyok érkeztek. Most már ők parancsolgattak a palotában, és azzal hitegették azt az öreg bolondot, hogy örököst szülnek. Ott vannak a tenger fantomjai, a tündérek! És vannak fiatal nők is a szigeten! Ők túlélték a járványokat, ahogy túlélték az északi szél rettenetes pusztítását is, de olyan soványak voltak, hogy sosem tudták a magzatukat kihordani.
Elfogyott volna a jövő? Ez lenne a következő járvány előjele? A királyné sokat töprengett. Neki nem volt szüksége ennivalóra, őt a délnyugati szél tartotta életben.
Egyszercsak látott egy katonát – a férfiak harcosoknak nevezték magukat, noha az „ellenségnek” esze ágában nem volt kikötni a szigeten –, aki egy nagyhasú, félénk szolgálólányt kísérgetett. A felesége lenne? Vagy a király ágyasa netalán? Urraca annyira lenézte a szigetlakókat, hogy a harmincöt esztendő alatt egyikkel sem barátkozott össze. Ám ez az alázattal mozgó, beesett orcájú lány megdöbbentette. Mekkora lehet a magocska a hasában? Megmozdult-e már? Megpróbálta valamelyik kunyhóban megtalálni a terhes asszonyt, de a királynétól a fiatalok féltek, ő viszont nem alacsonyodott le odáig , hogy az idősebbeket kikérdezze.
Így aztán soha nem tudta meg, mi nődögél annak a másik nőnek a kertjében.
De a gyerekek mindig éhesek, a szoptatós anyák pedig – ezt a szülőföldjén tapasztalta – felfalnák a vasszeget is, úgyhogy Urraca királyné most már megkettőzött figyelemmel őrizte a kertjét. A gyümölcsfákat annyi időre sem hagyta magukra, hogy összesöpörgesse a parton a magvakat. Már azt sem bánta, hogy egy roszszagú nőstény elhiteti az alattvalókkal, hogy örököst szül Bandemag királynak! Ugyan! Ki hinné el, hogy van nedve a kiszáradt fának? Hogy a király, aki egy év házasság után elkerülte az ő nyoszolyáját, bárkit életre kelthet?
Hiszen nincs nagyobb bolond egy idős férfinál!, súgták a nővérei a délnyugati széllel. A bolondság a legveszélyesebb járvány. És ebbe a bolondságba kapaszkodnak bele a tenger fantomjai, a tündérek. És nincs bolondabb egy olyan királynál, aki ötvenkét emberen uralkodik egy elhagyott, szikkadt szigeten. Ám az álmok erősebbek, mint a valóság. Ezért résen volt éjjel-nappal, őrizte a kertjét, és egyfolytában csak álmodozott. Nedves az arcom, nedves a köpenyem, mégis száraz a szemem, hiszen egyedül vagyok.
Várt-várt. Együtt lélegzett a gyümölcsfákkal.
Hisz a napok, akár a falevelek, csak az elmúlásra várnak.
Egyik hajnalban egy lopakodó árnyat vett észre a kőfalnál. Sikoltani akart, hogy elűzze a betolakodót, de mikor jobban megnézte, felismerte a terhes szolgálólányt kísérgető katonát.
Urraca legyőzte az undorát. Odalépett hozzá, és amit évek óta senkivel nem tett, udvariasan maga elé engedte. Elképzelte, hogy a nővérei távoli országok követeit fogadják, és udvariasságból megmutatják a virágaikat a vendégeknek…
Ám a katona ahogy megpillantotta, hátrébb húzódott. Hogy milyen bolondok ezek a szigetlakók! Pedig nem is látszott bolondnak. Óvatosnak tűnt, mégis magabiztosnak. Inkább olyannak, mint aki a szülőföldjén nem tanult meg görnyedezni. Talán idegen volt ő is. Egy igazi.
Urraca királyné beburkolózott a fátylába, mert tudta, hogy a szeme alatti karikák egy nála fiatalabbat megriasztanának.
De nem kellett faggatóznia, a férfi megelőzte.
– Nem akartam megijeszteni, felség. A kertjében sem akarok kárt tenni. Csak a gyerekemről szeretnék valamit megtudni. Ahogy megszületett, eltűnt.
Fekete Anna fordítása
Szák Zsófia illusztrációi