A hajléktalanság, az utcánélés egy nagyon bonyolult, és szövevényes társadalmi jelenség, amely körültekintő, és minden apró részletet végiggondoló hozzáállást követel. Jelen írás ennek jegyében próbál, a teljesség igénye nélkül felvetni pár problémát, egyben ráhangolni az ÚjNautilus közönségét a február 4-i rendhagyó hajléktalan estünkre.
Ha a hajléktalanságot mint társadalmi jelenséget akarjuk megragadni, akkor nagyon fontos, hogy válaszoljunk egy kérdésre: társadalmi berendezkedésünknek kiküszöbölhetetlen része-e a szegénység, munkanélküliség, vagy nem, ezek egy szép napon el fognak tűnni, amikor már annyira kiforrottá válik társadalmunk. Esetleg ezzel ellentétben inkább úgy gondoljuk, hogy nem lehet garantálni, hogy egyszer elérjünk, és onnantól fenntartsunk egy olyan rendszert, ahol minden munkaképes ember számára van munkalehetőség, vagy éppen tisztes megélhetést biztosító szociális ellátórendszer. Ennek a kérdésnek az eldöntése a hajléktalanság problémájának a megoldásában kulcsfontosságú, könnyen félreértésekre adhat okot, ha nem tisztázódik, ki milyen társadalomképpel rendelkezik.
Maradva a társadalomelméleti talajon, azon is érdemes elgondolkodni, hogy mennyiben tekinthető a hajléktalanság a társadalmon belüli individualizálódás egy kikerülhetetlen velejárójának. Természetesen nem abban az értelemben, hogy ez lenne az egyetlen ok, amely a hajléktalanság hátterében áll. De vajon akkor is ilyen jellegű probléma lenne, ha erős és kiterjedt családok lennének, erős közösségi normák, amelyek jobban szabályozzák az emberek életét, ugyanakkor megtartó potenciállal, és kötelezettségekkel is rendelkeznek? Mennyiben képesek ma megtartani embereket a saját családjuk, környezetük, hogy ne kerüljenek az utcára? És ha a családok, közösségek elvesztették ezt a képességüket, akkor vajon van-e valami más, ami pótolja azt?
A hajléktalanok problémája már annyiban is társadalmi probléma, hogy a társadalom számára mindenképpen problémaforrásként jelennek meg, mivel nem a társadalmon kívül él a hajléktalanok nagy része, és jelenlétük zavaró tényezőként hat a többi emberre. Így a társadalomnak nincs más választása: vagy elviselnie kell a hajléktalanság jelenlétét, vagy erőfeszítéseket tennie, hogy kezelje ezeket a problémákat. Legjobb esetben megszüntesse magát a hajléktalanságot, legrosszabb esetben a hajléktalanokat. Jelen társadalomban szerencsére a legrosszabb eset fel sem merülhet, így ezzel ne foglalkozzunk, és a legjobb eset sem tűnik a következő egy-két év fejleményének, így az utópiák felvázolásától is tartózkodnék. Három esetet vázolnék fel.
1. Az első, hogy a társadalom nem foglalkozik a hajléktalanokkal, próbál tudomást sem venni a jelenségről. Ennek azonban komoly veszélyei vannak abban az esetben, ha a hajléktalanság nem csak egy extrém szituáció, mivel ebben az esetben növekedni fog a hajléktalanok száma, és egyre több kikerülhetetlen problémát fognak okozni, a közegészségügytől, a rendőrségen keresztül, a tömegközlekedésig. Ezek mind-mind súlyos összegekbe fognak kerülni, amely összegeket a társadalomnak kell kifizetnie.
2. A második esetben a társadalom úgy dönt, hogy rendészeti kérdésként kezeli a hajléktalanságot, és megpróbálja elzárni a hajléktalanokat. Ennek, túl azon hogy morális problémákat vet fel, szintén komoly anyagi vonzata van, mivel az elkülönítés helyét létre kell hozni, üzemeltetni kell és a most már exhajléktalanokat el kell tartani. Ugyan lehet ezeket a költségeket a hajléktalanok dolgoztatásával csökkenteni, de az már erősen közelít a rabszolgaság felé, így megoldásnak nem megfelelő, továbbá a demokráciát komolyan megkérdőjelezi, ha bizonyos embereket egzisztenciális helyzetük miatt büntetünk.
3. Harmadik esetben kiépít a társadalom egy nagyon kiterjedt hajléktalanokra szakosodó ellátórendszert, amelynek keretében a hajléktalanság hátrányait csökkentik. Ugyanakkor ezáltal könnyen nem csak a hajléktalan létben erősítik meg az oda kerülőket, hanem a nagyon jó segélyrendszerrel még kedvezőbbé is tehetik a hajléktalan létet a szegényes hajlékkal rendelkezők életkörülményeihez képest, melynek következtében az utóbbi helyzetben lévők átváltanak az előbbi pozícióba. Minden valószínűség szerint ez a legköltségesebb eljárás a három felvázolt közül. Nagyon úgy tűnik, hogy sehogy sem jövünk ki olcsón, ha már vannak hajléktalanjaink. Mégis ebben a kérdésben valamilyen irányba tartania kell a társadalomnak.
Merre tartanának a hajléktalanok? Ez már abból a szempontból is érdekes felvetés lenne, mivel megválaszolása valószínűleg rámutatna arra a tényre, hogy nagyon differenciált a hajléktalanok, erősen külső szemlélő szempontjából meghatározott kategóriája. Mennyiben lehet összehasonlítani a dolgozó hajléktalant a koldulóval, a szenvedélybeteget a tönkrement családdal, a nevelőotthonból kikerült fiatalt a családjától elszakadt nyugdíjassal? Az életforma szerinti hajléktalant az átmenetileg hajléktalantól? Mennyiben érdemes ezt a fogalmat használni, és milyen körben? Könnyen lehet, hogy az utcán „egykisaprót” kérő illető effektíve nem is hajléktalan, mert van egy lepusztult, közművekről lekapcsolt lakása.
Egy biztos, a hajléktalanság Magyarországon nem az elégtelen lakásszám következménye. Ugyanakkor az egy merőben érdekes kérdés, hogy miként lehetne feloldani az üres lakás, hajléktalan ember dilemmáját. Ha valaki rászorultsági alapon kap lakást, az mindig kényes téma, mert a lakásállomány nagy része magántulajdonban van, aminek kisajátítása a magántulajdon megsértése. Ezenkívül pedig egy lakást nem csak megszerezni/megkapni kell, hanem fenn kell tartani, aminek biztosítása elégséges jövedelem nélküli személyek esetében nehezen elképzelhető. Így a bérleti rendszer sem minden esetben megoldható. Felmerülhetnek még vidéki használaton kívüli olcsó házak mint lakhatási lehetőségek. Ennek a hatása csak annyi lenne, hogy eltüntetné a hajléktalanokat a városból. Tulajdonképpen csak egy problémát oldana meg, a fedél kérdését, de a mai magyar vidék helyzetéből következően a munkaszerzést, és egy önfenntartó életvitel kialakítását inkább gátolná. Lehet ugyan arra gondolni, hogy vidéken van lehetőség földet művelni, akár csak a konyhakertben, de ehhez szakismeret, és szerszámok szükségesek, ezeket is meg kell szerezni, a veteményes, tyúkól, stb. használatba helyezése előtt.
Visszatérve a városba, azon is el lehet merengeni, hogy mennyiben okoznak problémát hajléktalan társaink életünkben. Nyilván sokakat zavar a kéregetés, kukázás – ezek nem feltétlenül csak hajléktalanokra jellemző cselekvések – a padon alvás, parkokban élés, stb. Azonban azt is el kell fogadni, hogy a város azé, aki használja. És általában nem a hajléktalanok űzik el a rendszeresen a területet használókat, hanem inkább az a jellemző, hogy a kihasználatlan területeket veszik csak igénybe. Vajon, ha aktívabban kihasználnánk a közterületet, akkor is ezeken a területeken élnének a hajléktalanok, nem hiszem. Itt inkább arról van szó, hogy a hajléktalanság más társadalmi problémákra is rámutat, de nem térnék el a tárgytól. Csak annyit szerettem volna felvetni, hogy a térhasználat sok társadalmi kérdést világít meg, tesz láthatóvá. A hajléktalanok azokon a területeken jelennek meg, amiket a többségi társadalom csak periférikusan használ, de ez akkor is így van, ha a helynek magas presztízse vagy fontos szerepe kellene, hogy legyen. Így jelennek meg a senki által nem használt parkokban, a benzinfüstös nagykörút padjain, vagy a lepusztult aluljárókban…
A hajléktalanság komplexitásából csak kis szeleteket vettem most itt fel, és nem is tértem ki a hajléktalanság egyéni drámájára, pusztán a társadalmi vetületét próbáltam kicsit körbejárni. A jövő héten az egyéni viszonylatokra próbálok majd kitérni, hogy aztán február 4-én egy közös beszélgetésen sokoldalúan elmélyedhessünk, ebben a bonyolult és szomorú témában.