Csendes, lelassult időszak volt ez, közelgett a tanév vége, s e kettős kudarc jobban összekovácsolt Petivel, mint addig bármi közös lovagmunka vagy rajcsúr. Viszonzatlanságunkra mindig gyógyírül hatott a másik felsülése, az osztályunk újabb viselt dolgairól nem beszélve, és egyre tapinthatóbbá vált valami törvényszerűség a sorozatos bukásainkban. Bármit is hittünk magunkról, éretlenek voltunk a legtöbb velünk egykorú lánnyal szemben, akiknek hiúságát meglegyintették ugyan remekbe csiszolt leveleink, hódító hadjárataink, mégsem jelentettünk számukra többet egy kölyökkutyánál, akit könnyedén terelhettek odébb lábfejükkel, amikor már terhes volt a lihegő settenkedésünk. Ez pedig elég hamar bekövetkezett mindig. S ha arra ítéltettünk, hogy a szerelmi hadmozgásainkba kopjáink rendre beleszakadjanak, nem maradt más hátra, mint olyasmi felé teljesednünk, amiben sikereket könyvelhettünk el. Így hát tovább éretlenkedtünk, és örömmel nyugtáztam, hogy időközben nőtt az osztályban a tekintélyem. Mert négyen-öten, ha tettünk azért, hogy egy-egy lánnyal megismerkedjünk, és a többiek elismerték érdemeinket, amelyek persze sosem hozták meg a remélt beteljesedést, legalábbis sokunk szemében nem hatottak többnek szánalmas szárnyverdesésnél.

Bár nyíltak kilátásaim a párosodásra Andi után is, igaz, csak kétszer. Év vége felé a német tanárnőnk elvitt bennünket egy Shakespeare-darabra, amelynek egészen át tudtam volna adni magam, ha nem ül éppen a szomszédos páholyban egy lány, aki nem a mi sulinkból jött. Miután megkértem Kasza Zsoltot, aki közöttünk ült, hogy húzódjon már hátrébb, mert a nagy fejével belezavar a panorámámba, egyre többször felejtettem szemem a lány sziluettjén, és az utolsó felvonás alatt eszembe jutott, hogy a kockás zakóm zsebében van néhány sárga, öntapadós cetli. Írni szerettem volna neki, de a sötétben egyszerűen nem lehetett. Hátra sunynyogtam, hogy résnyire nyissam a páholyunk ajtaját, és a beszüremlő fényben gyorsan odafirkantottam pár sort. A cetlit odaadtam Kaszának, hogy csúsztassa a lány elé. Ez állt rajta: „Műsor után várom a limuzinomba. Hódolattal: Enrico Palazzo, operaénekes”.

Diszkréten előrehajoltam, és intettem a lánynak. Pár percre rá Kasza már kezembe is nyomta a választ: „Sajnálom, Hamlettal van randevúm. Ophelia”. De én akkor már sokkal jobban élveztem ezt a játékot, mint a színészekét, és új cetlit küldtem: „Utolsó levél: válasza akkor is nemleges, ha bevallom, hogy nem vagyok operaénekes, csak egy külvárosi suszter fia? Alázatos szolgája: Kovács Béla, suszterinas”. És mit ad Isten, célt értem, mert a következő sorokat kaptam: „Kedves Suszter Fia! Én sem vagyok Ophelia, s bevallom, hogy Hamletem eddig még nem ismerem. De ez este akkor sem szabad, azonban tetszik nekem szavad. Tulajdonképpen mi a kérdésed?” Nem hittem a szememnek. Zavaromban majdnem felbuktam Kasza székében, miközben próbáltam visszaülni a helyemre. Készen is voltam a következő üzenettel: „Tulajdonképpen az a kérdés, hogy mi a telefonszámod (amelyen kegyed elérhető, ha »szabad«)?” A közönség már vastapssal méltatta a színészeket, amikor én négykézláb silabizáltam az utolsó választ az ajtó résében: „Szeretném, ha e bűvös számot nem osztanád meg a közöttünk ülő – egyébként rokonszenves – lovaggal: 391–45–17”.

Csodálkoztam azon, hogy két rövid levélváltás után már csak a puszta adminisztráció választ el egy találkozástól. Kezdtem magam kínosan érezni. Még abba sem maradt a taps, amikor én már kint toporogtam a ruhatár előtt, éppen csak a hölgy nem volt a helyén, akinek a bilétát odaadhattam volna. Gyülekezni kezdtek hátam mögött és mellettem az emberek. Nem mertem hátranézni. Egy-két percre rá megjelent a ruhatáros hölgy, és majd átestem a pulton, hogy felkeltsem a figyelmét. Még arra is gondoltam, hogy egyúttal Kasza Zsolt kabátját is kikérjem, így a két ruhadarabot úgy szoríthattam magamhoz, hogy ki sem láttam mögülük, nem mellékesen az arcomat is elfedték, miközben próbáltam kivergődni a tömegből. Azonban nem volt menekvésem. Mire Kaszához értem, két lépésre találtam magam a lánytól, aki cinkosan nézett vissza rám, majd szemérmesen előrefordult. A világosban már nem találtam olyan szépnek, de azért odasúgtam neki:

– Most sietnünk kell, de majd felhívlak! – és azzal elszeleltünk. Napokon át nézegettem a cetliket, és roppant büszke voltam magamra. Azonban éreztem, hogy minél többször veszem elő a levélkéinket, egyre kisebb az esély rá, hogy ezt a lányt én valaha felhívom. Így is lett: szegénynek tovább kellett keresnie a Hamletjét. Mert mintha lett volna valami közös a rakoncátlankodásainkban és hódítási próbálkozásainkban: ahogy az előbbiek következményeit nem viseltük szívesen, úgy az utóbbiak fejleményeit sem. Én legalábbis biztosan, Andi után pedig különösen.

Hányszor néztem végig, ahogyan egy-egy balhé kiderülése után megbomlik a fene nagy összetartásunk, és valamennyi tettes elrohan a szélrózsa minden irányába, s ha egy-egy szerencsétlent fülön is csíptek, ő már csak a maga irháját akarta menteni. Olyan családra kezdtünk hasonlítani, amelyben a gyerekek egy-egy csíny után néha beárulják a másikat. Sokszor bosszankodtam is, amikor úgy éreztem, hogy a többiek benne hagytak a pácban, mégis volt valami magától értetődő az egészben, ami nem is a bajtársiasságunkat kérdőjelezte meg igazán, hanem azokat a magaviseleti normákat, amelyek nem engedtek minket a pillanatnak élni. Mert a pillanatnak élni elsősorban személyes és nem közösségi élmény,még ha együtt idéztük is elő az ilyen történéseket. Élvezettel néztem, gyakoroltam vagy szenvedtem el az ugratásokat, és kíváncsian figyeltem, ha egymásra mutogattunk a felelősségre vonáskor. Megláthattam, hogy e határhelyzetekben ki meddig képes elmenni a túlélésért, és ez sokkal többet elárult a résztvevőkről, mint hittem. Az volt mindvégig talán a legfontosabb, hogy mi derül ki magunkról a partomlásszerű váratlanságainkban. Ha ódzkodtunk is életünket a hátunkra venni, mégis élethű életet játszottunk ezekben az években, élethűbbet a valóságosnál.

Az utolsó osztálykirándulásunkon történt, hogy elkódorogtunk vidéki szállásunktól osztályfőnöki felügyelet nélkül. Egy elhagyatott sípályán kötöttünk ki, felkapaszkodtunk a tetejére, és a meredek, műanyagosított lejtőn néhányan lecsúsztak szatyorral a fenekük alatt. Utána felcipeltük a tövében talált gumiabroncsokat, legurítottuk őket, de hamar eluntuk a játékot, így visszaindultunk a szállásra.