*

Ezen a nyáron Dinivel folyton elkerültük egymást. Hol én utaztam el, mialatt ő otthon volt, hol pedig ő, mire én hazaértem. Kazettákra mondtuk fel élményeinket és dobáltuk a másik postaládájába. Nem is nagyon tudtam magammal mit kezdeni. Emlékszem, szinte állandóan esett azon a nyáron, legalábbis akkor, amikor otthon voltam. Napközben négy fal között tettem-vettem, esténként pedig esernyővel mászkáltam a parkban, ahová előtte mindig ketten jártunk. Aztán egy idő után, amikor ki-kitisztult az idő, arra lettem figyelmes, hogy hiányzik az eső dobolása az ereszünkön. Éppen nálam volt az erősítő, úgyhogy fogtam a kotrót, és írni kezdtem egy nyári esők szemerkélését idéző számot, amit jó szokásomhoz híven sosem fejeztem be, mégis jól elvoltam vele heteken át.

Augusztus vége felé, amikor már nagyjából mindenki hazaért, összetalálkoztam Győzővel, aki amúgy hamar túltette magát a motorját ért károsodáson (amit becsülettel megtérítettem), és azt kérdezte, hogy nem volna-e kedvünk ősszel fellépni a Rákosszentmihályi és Árpádföldi Ház-, Telek- és Lakástulajdonosok Egyesületének székhelyén. El is mentünk megnézni Dinivel, elég lepattant helynek bizonyult, így azonnal elnyerte a tetszésünket. Ahhoz a zenéhez ugyanis, amit mi játszottunk, ennél megfelelőbb közeget keresve sem találhattunk volna, mert a Nirvana szintén kilátástalan klubokban kezdte annak idején. Úgy gondoltuk, ilyen mélyről lesz igazán szép feltörni, de a mi nyomorunknak mindene volt, csak éppen hitele nem. Mi nem voltunk magukra hagyott, szülőtlen kivetettek, akiket egymás fogadott testvérisége szitált be a szeretet csillagporával.

Győző úgy gondolta, hogy Tibiék metálzenekarával kéne együtt fellépnünk, eljöhetne az egész osztály, meg persze hirdethetnénk is a koncertet a helyi lapban, illetve a suli faliújságján. Én ennek nagyon megörültem, aki egyből több száz fős közönséget láttam magam előtt és plafonról csöpögő izzadtságot, a teli kasszákról nem beszélve.

Dinivel elmentünk Tibiék egy próbájára, hogy megnézzük, mit is játszanak pontosan. Gyanítottam, hogy a két bandának nem sok köze lesz egymáshoz, de úgy gondoltam, éppen a műfaji változatosság miatt többen eljönnek majd a koncertre.

Tibi a próbatermet a családi házuk alagsorában rendezte be, és én már a lépcsőn lefelé majd’ meghaltam a gyönyörűségtől, amikor a pince dohos szagát megéreztem. Régi, üveges faajtó tárult fel előttünk és mögötte a helyiség, ami szűkössége dacára felért egy birodalommal: a túlsó felén hatalmas dobfelszerelés állt, lábdobjában egy belegyömöszölt pokróccal, előtte gitár- és mikrofonállványok, amelyek közül néhányat szigetelőszalaggal erősítettek meg, körülöttük pedig keverők, hangládák és erősítők, a legtöbbje egyben, némelyik szétberhálva. A földön legalább öt kábel kígyózott kiszámíthatatlanul, majdnem orra buktam bennük. Aztán a sarokban megakadt a szemem egy fekete gitártokon: egész délután el tudtam volna nézegetni a ráragasztott matricákat. A falra végig hangfogó szőnyegek és tojástálcák voltak erősítve, és egyetlen kis ablakon szűrődött be némi fény a járda felől, így bármikor jöttek le Tibiék próbálni, villanyt kellett kapcsolniuk, e helyiségben tehát mintha mindig este lett volna. Ez is tetszett nekem, aki a zenélést elválaszthatatlannak tartottam a virrasztástól.

Igazán akkor szerettem a legjobban Dinivel is játszani, amikor ránk esteledett a szobájában. Olyankor valahogy minden megváltozott, mintha egy másik időbe kerültünk volna. Mozdulatlanok voltak ezek az éjszakák, azt sugallták, hogy sosem érnek véget, és nem siettünk befejezni a játékot, legfeljebb halkítottunk magunkon a családtagokra való tekintettel, akik már lefeküdtek. És izgatott az is, hogy éppen akkor vagyok fent és nyílnak ki az érzékeim, amikor mások már alszanak.

Tibiék eljátszottak néhány Metallica és Slayer feldolgozást, szemmel is alig tudtam követni a gitáros ujjait. Mondták előre, hogy a technikailag bonyolult zenéket szeretik, de nem hittem volna, hogy ilyen felkészültek. Akkor már sejtettem, hogy az én gitárjátékom sosem fejlődik idáig, őket hallgatva mégsem keseredtem el, mert a zenében, amit feldolgoztak, nem volt lélek, szerzőik talán éppen ezt próbálták pótolni, vagy éppen palástolni a bonyolult megoldásaikkal. Én azonban a vallomást előbbre valónak tartottam a tudásnál, csaknem kizárólagosnak, bár mindig is bosszantott kissé, hogy nem túl fürgék az ujjaim. Lehet persze, hogy ezért is értékelődött fel bennem annyira a lélek, amely végső soron sosem hagyott cserben: egyre gyakrabban mutatta meg, mit kell fognom a gitáron, és ettől jócskán jól éreztem magam, sőt ebből tudtam tanulni is – gitáriskolás könyvek helyett, amelyekhez sosem volt türelmem.

Október elejére terveztük a koncertet, és megint szorított bennünket az idő. Nyáron Dáviddal sem igen találkoztunk, így megint fanyalgott, amikor szóltunk neki a közeli fellépésről, noha nagyjából ugyanazt terveztük előadni, mint farsangkor. Bár azt hiszem, kedvetlensége nem is a koncertnek szólt, mint inkább annak, hogy megint velünk kell játszania, mert most sem mondott nemet, és ebben közrejátszhatott, hogy tudta jól, pótolhatatlan a számunkra. Néhány próba alatt sikerült összerázódnunk ismét, de már egyikünk sem erőlködött azon, hogy hármunkból valaha igazi zenekar legyen, mintha semmi távlat nem mutatkozott volna előttünk ezt az egyetlen fellépést leszámítva. A közös alkotás pedig szóba sem került, Dávid régóta nem is kérdezte, hogy van-e valami ötletünk, amin dolgozhatnánk.

A koncert előtti délután nagyjából kitakarítottuk az egyesület legnagyobb, csarnokszerű helyiségét, ahol a színpad állt, és becuccoltunk. Későre végeztünk ugyan, mégis maradt időnk nagyjából belőni és élvezni a hangzást, ami kissé szétesett az üres klubteremben, ahol mindössze néhány asztal és szék állt a színpad melletti kiszögellésben.