Igen rosszul indult a másnap. Miután magamra öltöttem szakadt gönceimet, apám rám parancsolt, hogy öltözzek rendes ruhába, elég volt, így nem mehetek többet iskolába. Hiába kértem, hogy a koncert napján ne háborgasson, egyre jobban elmérgesedett közöttünk a vita, mígnem hirtelen gondoltam egyet, és szó nélkül felmentem a szobámba átöltözni. Sietve köszöntem el, mert a buszt, amivel menni akartam, már lekéstem, és időbe telt a házunk melletti telefonfülke mögött visszaöltöznöm is, hiszen még otthon hátizsákomba gyűrtem a leparancsolt szerelést.

A kedvem azonban végképp elromlott, amúgy is feszült voltam az esti fellépés miatt. Erre föl délután Toncsus, az unokatestvérem is elkeveredett Szolnokon, akit apám szállított volna a Keletiből a koncertre. Nem értettem pontosan a telefonban, mi történt vele, de azt hiszem, ő sem. Később elmesélte, hogy a vonat indulása előtt beült egy kocsmába, ivott egy-két cseresznyét, utána elszakadt nála a film, és mire magához tért, már nem találta magánál, pontosabban másutt sem a pénzt, amit a vonatjegyre kapott. Mindenesetre egy későbbi vonattal érkezett, amikor én már a Rákosszentmihályi és Árpádföldi Ház-, Telek- és Lakástulajdonosok Egyesületének lerobbant épületegyüttesében cirkáltam fel-alá.

Sötét és hideg októberi este volt, és olyan fura szerzetek mászkáltak körülöttem kapucnis fekete pulóvereikben, hogy őket látva nemcsak apám ijedt meg, aki éppen meghozta Toncsust, hanem én is.

– Minden rendben van? – kérdezte apám nem kis aggodalommal.

– Azt hiszem, igen.

– Akkor én megyek. Vigyázzatok magatokra. Hívj, ha bármi baj van.

Nemigen tudtam feldolgozni a sokkot, amit a közönség összetétele okozott, és fogalmam sem volt, mi fog kisülni ebből, mégis megnyugtatott a tudat, hogy eljött osztályfőnökünk, Bay Mihály is, és bíztam benne, hogy közbelép, ha netán elszabadulna a pokol. Toncsussal megkerestem Tibit, aki a színpadon állítgatta dobfelszerelésén a cineket, és megkérdeztem tőle, hogy ki ez a sok sötét alak.

– Ó, ezek príma keresztúri fickók, ne aggódj… Csabikám! – hajolt félre Tibi, akinek elálltam a kilátását. – Lassan szólni kéne Karcsinak! Mindjárt kezdünk.

Fél perc sem telt bele, és megjelent egy alacsony srác manowaros pulóverben. Járás közben eltartotta törzsétől a kezét, akár a westernhősök párbaj előtt, kapucnija mélyen a szemébe lógott, és széles terpeszben közeledett, így jobbra-balra billegett folyton. Csabi, Tibiék szólógitárosa türelmesen bevárta őt.

– A gitáromat.

Karcsi felmászott a színpadra, lehajolt az állványhoz, felemelte a kotrót, amelynek hevederét finoman átsegítette Csabi nyakán, itt-ott igazított még egy kicsit, megkérdezte, hogy kényelmes-e úgy, aztán Csabi elégedett mozdulatára büszkén távozott.

– Hé, ki ez a gyerek? – kérdeztem Tibiéket.

– Karcsi? Karcsi a háziállatunk – felelte Tibi, és azzal felröhögtek.

– Micsoda?!

– Kicsit gyógyult a srác, de kitüntetésnek veszi, ha segíthet valamiben. Ennyi.

– Úristen!

Tibiék játszottak először. Kiállásukon látszott, hogy több fellépésen túl vannak már, egyenletes színvonalat nyújtottak, és együtt maradtak végig. A színpad előtti tánctéren beindult a pogó, s hogy feltüzeljem magamat a második felvonásra, én is beálltam hajat rázni és lökdösődni, bár féltem tőle, hogy a keresztúri srácok kemény orrú bakancsai kárt tesznek az egészségemben. Egészen szép közönség kerekedett már Tibiék koncertjére is, az osztálytársaimmal együtt lehettünk vagy ötvenen. Még Rekettyés Józsi is ott volt, aki nemrég jött ki a kórházból, miután elaludt a volánnál, és beleszaladt egy teherautó oldalába, de úgy, hogy az ütközés kiütötte a felső fél fogsorát. Akkora tampon lógott ki a szájából, hogy egy testesebb csaj is megirigyelte volna.

Kezdett előttem összemosódni minden, de nem egészen értettem ezt az állapotot, aki nemhogy aznap este, de előtte sem ittam még soha egy kortynál több alkoholt. Örültem a feldobottságomnak, mert éppen erre volt szükségem, mielőtt a mikrofon elé léptem volna, és e pillanat hamarabb elérkezett, mint hittem, pedig Tibiék legalább egy órát játszottak. Bennem azonban a bódultság melléktüneteként éppúgy felborult, szétszakadozott és összekutyulódott az idő, akárha ittam volna.

A két koncert közötti rövid szünetben, ahogy az lenni szokott, a közönség soraiból felment egy fehér Pumacipős gyerek a színpadra, ölébe vette az állványra tett gitárt, és mintha senki sem hallaná, szuggesztíven a távolba nézve Metallica-számokat kezdett játszani, legalábbis azt a néhány hangot, amit belőlük kínkeservvel megtanult.

Hogy milyenre sikerült a koncertünk, nem tudtam megítélni, de valószínűleg úgy, ahogy a második koncertek sikerülni szoktak, vagyis egy fokkal kevésbé rosszul, mint az elsők (Bártfai Tomi hétfői minősítése is ezt támasztotta alá). A csuklyások lassan eltisztultak a dühöngőből, az osztálytársaim ugráltak a helyükön, a terem végében pedig Bay Mihály hallgatott bennünket mellkasán összefont kézzel, bár a különös önfeledtségem miatt csak villanásnyi képeket észleltem a környezetemből. Jól éreztem magam odafönt, bár a hangszálaimat jócskán megerőltettem a nagy indulatoskodásban. A koncertet még megfejeltük egy rögtönzéssel, amikor is Rekettyés Józsi ugrott fel a színpadra, és egy titokzatos szavalatot intézett a közönséghez tamponnal a szájában, majd a mondandója tetőfokán olyat sikított, hogy kirázott tőle a hideg. Tibiék szerint ez volt a koncertünk legjobb része.