Mintha egy pillanat alatt szívódott volna fel mindenki, már csak néhányunkat találtam a kiürült teremben. Győző éppen a színpad melletti hányásra buktatott egy vödör homokot, és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem segíteni a rendezkedésben. Úgy néztem akkor ezt a homok alól szivárgó hányadékot, mint aki abban a pillanatban érkezett, és lemaradt valami nagyon fontos eseményről. Toncsus, akit koncert közben többször is láttam ugrálni a térdig érő, csíkos pulóverében, most lenyaklott fejjel aludt egy széken ülve. Hirtelen magamhoz tértem, kikísértem őt a levegőre, és pakolni kezdtem a többiekkel. A fülledtségben kinyitottunk néhány ablakot, amelyeken beáramlott az október. Tibi már szétszedte a dobfelszerelését, Dávid ott állt mellette, éppen szakmai eszmecserét folytattak. Összeszedtük a boros- és sörösüvegeket, a széthordott és felborogatott székeket. Békésen visszhangzott a terem az instrukcióktól és a bútormozgatás hangjaitól. Majdnem olyan halkan szóltunk egymáshoz, mintha templomban lettünk volna. Kiürítettük a hamutálakat, felsöpörtük a szanaszét eldobott csikkeket, asztalt töröltünk. Sokkal inkább megszólított ez a késői óra, mint bármelyikünk koncertje. Jó ideje már látványos zenei megmutatkozásokban képzelegtem a lélekközösségről, most mégis ez az eseménytelennek tetsző takarítás adta meg.

Dávid a koncert után nem szólt egy árva szót sem arról, hogy milyennek találta a szereplésünket, csak elköszönt az éjszakában, és nem hívott fel sem másnap, sem azután, ez pedig erősen bosszantott bennünket Dinivel. Úgy éreztem, nincs értelme tovább erőltetnünk a hármasunkat, és ezt nem volt kedvem Dávidnak megmondani, a hallgatásunkkal úgyis megbeszéltünk már mindent. Hanem napokra rá felhívott Rekettyés Józsi, és megkérdezte, hogy nincs-e kedvünk összeállni vele és még néhány cimborájával. Hiába mondtam neki, hogy nekünk csak egy dobos kéne, ő tovább erősködött. Kimerült voltam és rosszkedvű a koncert óta, így alig figyeltem rá.

Nem hagyott nyugodni az az éjszaka. Történt akkor valami bennem, és utána nem találtam többé kapaszkodót. Pontosabban megéreztem, hogy sosem lehet belőlem rocksztár, és fogalmam sem volt, hogy akkor ugyan mi leszek, ha az nem. Mert mintha nem is felszabadult lettem volna a koncert alatt, hanem inkább kábult, és ez az állapot óvón elszigetelt a frontemberi szerepemtől, amellyel nem voltam azonos. Csak a meghitt takarítás csendje élt bennem elevenen, amit nem tudtam már összeegyeztetni a harsány dübörgéssel. Ez persze nem zárta ki azt, hogy valaha zenész legyek, legfeljebb a feltűnősködést. S minthogy az utóbbira is nagyon vágytam, ráadásul végletek között működtem, elment a kedvem az egésztől. Nem maradt erőm nemet mondani Józsinak, és fáradtan belesodródtam Dinivel egy új bandába. Úgy gondoltam, nem veszíthetünk ezen semmit, főképpen pedig nem tudtam még elengedni az álmomat.

Az új bandában ideig-óráig jól éreztem magam, már csak azért is, mert nem én álltam az élén, hanem Józsi. Józsi szerzett egy dobost, Sattyán Lacit, aki ugyanabban az utcában lakott, mint én. Az ő garázsukban volt berendezve egy próbahelyiség, s a falon fehér lepedők lógtak. Az apja is dobos volt, afféle lakodalmi zenész lehetett, Laci visszafogott, a kísérletezéstől ódzkodó játékából legalábbis erre következtettem. Már ebből tudhattam volna, hogy rövid életűek leszünk. Kiss Imiről pedig fejlődési rendellenessége miatt sem tudtam elképzelni, hogy valaha szólógitáros legyen. Ő is a sulinkba járt korábban. Kacskakezű volt, és szerintem életében nem fogott még gitárt, ráadásul hangszere sem volt. Szegény családból jöhetett, de a puhatolózásaink elől mindig iróniával hátrált ki. Például, amikor megkérdeztük tőle, hogy mit kapott karácsonyra, azt felelte:

– Hát… kaptam egy videokazettát, egy magnókazettát, egy pár fehér zoknit, és… sok boldog karácsonyt!

Fekete, válltöméses bőrkabátban jelent meg mindig, ami meglehetősen viccesen mutatott satnya kis felsőtestén. Kopott répanadrágot viselt, és magas szárú, fehér Pumacipőben járt-kelt a nagyvilágban. A haját pedig csak hátul hagyta megnőni, elöl mindig szépen oldalra fésülte, akár a jólneveltek. E hatást pedig csak fokozta a krómozott keretű szemüvege, az elektrotechnikusok első számú ismertetőjegye. Szerettük őt, és jól elvoltunk egymással.

Többnyire inkább lófráltunk, mert úgy gondoltuk, hogy előbb összeszokunk, aztán jöhet az alkotás. Nem sokkal újév után, valamelyik péntek este átvittük Laciékhoz a hangszereinket, de úgy döntöttünk, hogy zenélés előtt iszunk valahol egy áldomást. Összedobtuk a pénzünket, és az éjjelnappaliban vettünk egy félliteres Kalinka vodkát. Pontosabban Rekettyés Józsi vette, mert ő már elmúlt tizennyolc. Annyit tudtam a tömény italról, hogy veszélyesebb egy pohár sörnél, éppen ezért kissé berezeltem, de nem mertem elárulni a többieknek. Az üveget meghúztuk mindannyian, száját meg sem törültük, hogy ezzel is szavatoljuk a testvériségünket. Dini ivott előttem, lehunyta közben a szemét. Kíváncsi voltam arcának minden rezdülésére, mert azt hittem, ha rosszul esik neki a vodka, az mindjárt látszani fog rajta. Azonban semmit nem vettem észre, vagyis semmi olyasmit, ami meggátolt volna abban, hogy utána én is igyak. Sőt pókerarccal nyelte a rövid kortyokat, mint aki hozzászokott ehhez. Ekkor már alig vártam, hogy én is számhoz emelhessem az üveget.

– Ej, basszus – fakadtam ki az első nyelés után –,

ez nagyon szar! Rekettyés Józsi ki akarta venni a kezemből.

– Mit csinálsz?! Csigavér!

Összesen egy felest, ha ittam, és elég volt. Céltalanul kóvályogtunk a havas éjszakában Árpádföld felé. Iminek fázott a keze, ezért behúzta a bőrkabátja ujján. Kezdtem megmámorosodni, és lelkesen meséltem a srácoknak, hogy csak villanásnyi mozdulatokat látok, folyamatában azonban semmit, és hogy ez tök jó. Erről eszembe jutott az egyik Pif-újsághoz kapott élőképkerék, amit ha lassabban pörgettem, a résein benézve szakaszosabbnak hatott a futóember mozgása. Ártatlan kurjongatással vertük fel a kihalt utcákat, hógolyóztunk, és nagyokat vihorásztunk a kutyaugatásban. Rokon lelkek között éreztem magam, és egyre jókedvűbb lettem.