Harminc méterre járhattunk már a magányos síháztól, amikor egy öklömnyi követ vettem észre a lábam előtt. Felvettem a földről, és a ház felé dobtam. Mindenki megállt, és a repülő követ nézte elhűlten, amely telibe kapta az ablakot. Az erdőszéli csöndben hihetetlen robajjal tört be az üvegtábla, és ahelyett, hogy elfutottunk volna, egyetlen szó nélkül, valami közös és mély ösztöntől vezérelve megrohamoztuk a síházat. Zárva találtuk, de ez nem állíthatott meg bennünket, mert egyikünk nekifutásból berúgta az ajtót, amelyen azonnal betódultunk. A kis helyiségben egyetlen asztal állt, és a sarokban temérdek üres üveg. Dobálni kezdtük őket, és iszonyú csörömpöléssel törtek össze. Győző éppen egy újabb ajtóval küzdött, ami mögött egy csomó síléc volt elzárva, amikor az utolsó palackot a lába elé csaptam, és millió szilánkra robbant. Győző ijedten nézett rám.

– Bocsáss meg, véletlen volt! – szabadkoztam. Győző elröhögte magát.

– Ugyan, nem tesz semmit!

A sílécekhez azonban már nem sikerült hozzáférnünk, ezért kijöttünk a síházból, és pihegve leültünk az ajtaja előtt. Még ott csengett fülünkben az előbbi pusztítás éles zaja, és nem szóltunk egy árva szót sem egymáshoz. Aztán felcihelődtünk, Győző szépen betette az ajtót, már amennyire lehetett, és továbbálltunk. Előtte sosem csináltunk ilyet, s e féktelen rombolásban a határfeszegetésünk mellett közrejátszhatott az is, hogy tudtuk jól: utoljára vagyunk így együtt, és tehetetlenül álltunk e tény előtt. Az eset azonban arra is rámutatott, hogy milyen pusztító erők szabadulhatnak fel bennünk, ha felügyelet nélkül maradunk. Ennek az elemi erőnek a tettleges megmutatkozásán túl nem volt más célja, és nem az akarat vagy az elhatározás segítette felszínre törni, legfeljebb a kamaszlelkületnek egy összehangzó, közös és nagy pillanata, amelyben megízlelhettük a szabadosságot, és benne addig ismeretlen jegyeinket. Többször azonban nem tettünk ilyet, és nem a megbánás miatt, amit egyáltalán nem éreztünk, hanem mert ez nem a mi műfajunk volt. Beértük a puszta szabadsággal is.

Kérdés persze, hogy mennyire szabad az, aki fél. Mert féltem a lányoktól, főképpen, ha testközelbe kerültek és beszélgetnem kellett velük. Csak akkor voltam hatásos, ha vesszőkre erősített levelekkel nyilaztam rájuk osztályközösségem sánca mögül. Ilyenkor tele voltam bizakodással, és a tetszelgésig szerettem magamat e levelekben, viszont ha odaálltam egyikük elé, elhagyott a lélek, és a legszívesebben megütöttem volna magam. Márpedig levelek által nem haladhatott a világ elébb. Hányszor vettem észre Andi felé sétálva, hogy kérdéseken, beszédtémákon töröm a fejem, amelyekbe belekapaszkodhattam az együttlétek során, ahelyett hogy a pillanatra hagyatkoztam volna. Ezért is buknom kellett, a kapcsolatunk nem bírta el e görcsös irányítottságot.

Lehet, nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy én is tetszhetek valakinek, talán, mert a suli első éveiben megszoktam a folytonos visszautasítást. Bennem a szerelem gyötrő érzés volt, és kénytelenül beérte a puszta kifejezésével, akár egy élményből kinőtt vers, amely fél az utóéletétől. És kisajátította magának a döntés jogát, ugyanis mindig fáztam attól,ha egy lány választott engem, és nem fordítva. Így történt ez Kis Bettina esetében is, aki kettővel alattam járt. Mert hiába kódorogtunk több százan a suli folyosóin, az ember általában észreveszi, ha egyvalaki rendszeresen rajta felejti a szemét.

Kis Bettina madárcsontú és betegesen sápadt, feltűnéstelen teremtés volt. Bár tetszett a göndör szőke haja és átható kék szeme, összességében mégsem érdekelt. Egyszer ki is nevettük szegényt, amikor beültünk egy országos tornászversenyt megnézni a tornaterembe. Kis Bettina talajtornában indult, de zavartan mozgott, látszott, hogy nem tud összpontosítani. Mindvégig azt éreztem, hogy miattam nem, és arra gondoltam, okosabb volna talán hazamennem, de olyan jól elszórakoztunk a terem végébe tolt svédszekrényeken a fiúkkal, hogy végül maradtam. Ezzel együtt szurkoltam Bettinának, aki rendre gyengén szerepelt. Éppen a szekrényugráshoz készülődött, és elhűlten néztük a fejleményeket, hiszen mi órán mindig csak hagyományos dobbantókkal ugorhattunk, akkor azonban versenydobbantókat állítottak a szekrények elé. Bettina nem számolt e körülménnyel, és a kelleténél nagyobbat rugaszkodott, akkorát, hogy a kezével érinteni sem tudta a szekrényt. Egyetlen sikkantást hallottam. Bettina olyan nyeletlenül csapódott a vastag szőnyegre, mint akit száguldó tehervonat gázolt és dobott el, sőt utána még gurult is egy-két métert. Elájult, és zavart mozgolódás támadt körülötte, én pedig együtt türtőztettem a röhögést a többiekkel, de azért nem tartott olyan sokáig a jókedvem, mert gyávának éreztem magam. Bettina néhány perc után hüppögve magához tért, édesanyja kísérte ki az öltözőbe. Nem tört el semmije, két lábon távozott – mégsem könnyebbültem meg teljesen.

Ezután, de azt hiszem, már előzőleg is sajnálatot éreztem, valahányszor magamon találtam Bettina tekintetét. Nem tudom, őt sajnáltam-e, vagy azt, hogy végső soron nem szeretem. Mert volt benne valami megejtő, ahogyan szünethosszat üldögélt egy ablakmélyedésben, a széles fehér párkányon, mialatt kendőzetlenül, álmosan bámult engem, és vékony kis lábával kalimpált, néha be is verte a radiátorba. Legtöbbször egyedül láttam, félrehúzódva, talán ha egyetlen barátnője volt, akivel olykor beszélgetett. Másfelől bosszantott, és azt hiszem, ezért nem szerettem őt, bár elég nehéz valakit nem szeretni úgy, hogy sosem kerültem hozzá öt méternél közelebb. Mert Bettina nem tudott mást, csak hétről hétre álmosabban és lemondóbban nézni engem, és sokszor már az egyre félszegebb mozdulataimból éreztem meg, hogy megint figyel. Feszélyezett ez a követő szempár, zavarba hozott, és tehetetlennek éreztem magam. Nem volt más választásom, mint szépen kivárni Bettina érzelmeinek lassú pusztulását, ami egy idő után szükségszerűen bekövetkezett. Évekkel később láttam őt viszont egy ismerősöm oldalán, és Bettina olyan közönnyel mutatkozott be egy szórakozóhelyen, mint akinek sosem jelentettem semmit. Ez bármennyire érthető reakció volt a részéről, mégis a korábbi távolságtartásomat igazolta. Bennem az oroszlánok kényes önérzete élt, mert mindig is kételkedtem azoknak a lányoknak az érzelmeiben, akikből nyom nélkül tűntem el.