– Márpedig én utálom. Te meg egy öntelt bunkó vagy! Menjél a fenébe!

Néhány másodpercig nem tudtam, mit mondjak, aztán nyeltem egy nagyot.

– Oké. Szevasztok.

Dininek egy pillantással jeleztem, hogy majd hozza haza a gitáromat, amit nem akartam elvenni Imitől. Magamra kanyarítottam a kabátom, és kiléptem a garázsajtón az éjszakába. A többieket annyira megdöbbenthette ez a váratlanul kitört veszekedés, hogy köszönni is elfelejtettek.

Jól tettem, hogy eljöttem, mert eléggé felzaklatott ez a szóváltás, és a hóban lépdelve nyugodtan dúlhattam-fúlhattam magamban tovább. Úgy száz méter után megálltam, mert kíváncsi voltam, hogy a fiúk folytatták-e a zenélést vagy sem. Az abbamaradt hóropogás után másodpercekbe telt, amíg külön tudtam választani az utca neszeit, és a számon keresztül kezdtem lélegezni, hogy jobban halljak. Laciék garázsában azonban nem szóltak a dobok, nem szólt semmi sem. Igazából nem tudtam, hogy minek örültem volna jobban, mégis elégedett voltam a csönddel. Így legalább okoztam némi megütközést, és biztosan rólam beszélgettek.

 

Továbbindultam, de nem hazafelé vettem az irányt, hanem csak úgy bele az éjszakába. Dacos önsajnálattal kezdett eltölteni, hogy senki nem sietett utánam, főképpen Dini nem. Ez felért bennem egy árulással. De éreztem valami mást is, amiért tovább sajnálhattam magam: egyedül maradtam a Nirvanával, úgy tetszett, végérvényesen. Ahogy gyalogoltam a hideg levegőn, lassan alábbhagyott bennem a harag, és már csak elszántan meneteltem. Aztán az elszántságom is el-elhagyott, amikor azon kezdtem töprengeni, hogy vajon nem voltam-e túl kegyetlen Lacival, mert azt nem tagadhattam el, hogy a pusztító véleményem mindazoknak szólt, akik a Nirvanának nekirontva engem megsértettek, és én mégis csak Laciba töröltem bele a lábam. Arra jutottam végül, hogy nem jár kegyelem annak, aki nem tartja tiszteletben a másik ízlését, bár nem voltam benne biztos, hogy maradéktalanul egyet-értek-e a meglátásommal. Mert nemegyszer én is kiosztottam osztálytársaimat a temérdek fos miatt, amit hallgattak, másfelől pedig elbizonytalanított magamra maradásom ezen az estén. Gondolataim azonban rendre visszatértek Dinire, és egyre kevésbé értettem, hogy miért nem jött utánam, sőt velem együtt el.

Rá kellett jönnöm, hogy szépen megágyaztam e veszekedésnek, hiszen nem bírtam elviselni, hogy ne úgy folytassuk a próbát, ahogy azt én akarom. Hiába beszéltük meg előre, hogy Józsi lesz közöttünk a fej, képtelen voltam beérni a másodhegedűsi szereppel. Ettől megint összezavarodtam. Miért akarok én irányt szabni egy zenekarnak, ha már attól is ódzkodom, hogy az élére álljak? Ezen töprengtem hosszú perceken át, és arra jutottam, hogy valószínűleg működhetnek bennem egymásnak ellentmondó ösztönök, de az sem kizárt, hogy nem a háttérbe húzódással van bajom, hanem azzal, hogy Józsi kezében nem érzem biztonságban ezt a zenekart. Sőt ember legyen a talpán, aki ebből a népségből bandát képes kovácsolni! Magam előtt láttam a képtelen kompániánkat, és végre felröhögtem.

Ekkorra tudtam már, hogy lesz, ami lesz, Laciék garázsába én sosem térek vissza. Nagyon szerettem volna Dinivel beszélni, gyorsan megbékéltetni, de kétségbeesésem a zenére is vonatkozott: ő volt az egyetlen, aki megmenthette volna bennem a zenészt, és ezzel egyúttal kiderült az is, hogy közel sincs bennem elég ambíció. Annyi legalábbis biztosan nem volt, hogy Dini nélkül bármit is kezdjek-e téren. Én azonban már abban is elbizonytalanodtam, hogy akarok-e még bármit a zenétől egyáltalán. Ezen a ponton viszont úgy gondoltam, hogy bőven elég volt ennyi a szembesülésből mára, sőt a kódorgásból is, úgyhogy hazafelé vettem az irányt.

Szépen elcsendesedett a fejem, amikor egyre erősödő hóropogást hallottam a hátam mögül. Megfordultam, és Dini közeledett szapora léptekkel, két gitárral a vállán.

– Hát te?! – kérdeztem, és a csodálkozástól majd kiestem a számon.

– Hát én.

– Hogy találtál meg?

– Hála a szűz hónak és az ormótlan bakancsodnak. Ezt pedig cipeld most már te. – Azzal kezembe kanyarította válláról a kotrómat.

– Köszönöm, és sajnálom.

– Ne köszönd, és ne sajnáld. Én is kiléptem.

– Mi az, hogy te is? – kérdeztem vissza. – Én nem léptem ki, csak hazajöttem.

– Ja, akkor vedd úgy, hogy kirúgtak.

– Na jó: hazudtam. Természetesen kiléptem, úgyhogy már nincs honnan kirúgniuk. Örülök, hogy utánam jöttél.

– Pedig kétszer is meggondoltam.

–Elhiszem, és bocsáss meg. Nagyon bunkó voltam?

– Á, nem – mondta Dini, és úgy veregette meg a vállam, mint akire jobb ráhagyni a hülyeségét.

Természetesen roppant kíváncsi voltam rá, hogy mi történt a garázsban közvetlenül azután, hogy eljöttem. Először is Józsiék vagy fél percig hallgattak, mire Laci megszólalt: „Hát ez elment. És még az ajtót sem csukta be rendesen!” Felállt a dobok mögül, és betette utánam, határozottabb mozdulattal, mintsem az ajtó kívánta volna. Visszaült a helyére, lesütötte a szemét, sőt egy kissé magába roskadt. „Ez mi volt?”, kérdezte Józsi, és rögtön utána Imi is: „Igen, mi volt ez?” Mindketten hol Lacira, hol pedig Dinire néztek. „Azt hiszem, ez nem fog menni a sráccal”, felelte Laci szórakozottan, és rálépett kétszer a lábdob pedáljára. Ekkor Józsi és Imi kérdőn Dinire nézett, akinek kapóra jött, hogy Laci közben verni kezdte a dobokat, mert köpni-nyelni nem tudott, amiért ilyen váratlanul faképnél hagytam őt is.