Nemcsak a hirtelen távozásommal leptem meg. Sejtette, hogy nem fogok visszajönni sem aznap, sem máskor, és mert neki is komoly kétségei voltak a fel-állásunkat illetően, úgy érezte, hogy egyedül hoztam meg egy kettőnket érintő döntést. Ő még adott volna egy esélyt a zenekarnak, ha gyanította is, hogy nincsen sok remény az érdemi munkára. Neheztelt rám az elhamarkodott lépésem miatt, és feszengeni kezdett. Józsi többször belerikoltott a mikrofonba, hogy leállítsa Lacit, aki végre elhallgatott. Másodpercekig várták, hogy a cinek hangja sistergéssé szelídüljön. „Most akkor mi legyen?”, kérdezte Józsi. „Ma már semmi, szerintem”, felelte Dini.

Lassan mindannyian magukhoz tértek, és próbáltak beszélni a veszekedésről, de erre Laci nem sok hajlandóságot mutatott. Egyfolytában ugráltatta a térdét, mialatt a széken ült. „Nincs erről mit beszélni”, hajtogatta. Aztán arra terelődött a szó, hogy ki mit játszana szívesen. Józsi a Doorsszal szeretett volna foglalkozni, és olyan saját számokról álmodozott, ahol a zene aláfestése az ő szavalatainak. Laci erre kiröhögte, és azt mondta, hogy a Beatlesnél nagyobb banda nem volt még a világon, de néha játszhatnak azért Illést is. Imi pedig semmi mást nem akart, mint megtanulni végre A felkelő nap házát.

Vagy negyedórája tartott már a meddő vita, amikor Dini szép csendben felállt, táskáikba tette a gitárokat, két ujjal összefogva húzta rájuk a cipzárt, hogy ne lehessen hallani, majd megköszörülte a torkát. A többiek ekkor vették észre, hogy kabátban áll közöttük, és éppen feléjük nyújtja a kezét. „Nélküle meg nekem nem megy. Kösz a kukoricát, jók legyetek!”, mondta diplomatikusan, és nyitva maradt szájaktól övezve utánam sietett az éjszakába.

Bármennyire örültem neki, hogy Dini kiállt mellettem, lelkifurdalásom is támadt, mert bennem lassan elapadt a zene. A kotróm néha heteken át nyugodott érintetlenül, a szobám falának támasztva, és egyre inkább a bútorzat részévé vált. Belepte fekete táskáját a por, akár a szekrényem tetejét, ingeket, gatyákat akasztottam rá, ha nem volt kedvem a helyükre tenni őket. Tudtam, hogy ennek semmi köze az érettségihez és a felvételihez, és nem sok figyelmet szenteltem a kérdésnek annak ellenére, hogy állapotom elégedetlenséggel töltött el, sőt Dininek sem maradt kivel játszania rajtam kívül. Összejártunk még gitározni, de egyre esetlegesebben találkoztunk pusztán a zene miatt. Egy-egy próba feltüzelt ugyan, de a lelkesedésem néhány nap múlva általában kialudt.

Továbbra is bosszantott, hogy egyetlen saját dalunkat sem tudtam befejezni. Tele voltunk félkész kezdeményekkel, s én ebben sem a gazdagságunkat láttam, hanem megannyi kudarcot és beváltatlan ígéretet. E számfoszlányok éppen a befejezetlenségükkel tepertek maguk alá, és erősítették bennem a jeltelenségemet. Hiszen egy félbemaradt dal olyan,akár a bennrekedt szó: nem jut el senkihez. És innen nézve teljesen mindegy volt, hogy ki akartunk-e mondani valamit vagy sem. S ha már a Nirvanára esküdtünk fel, beszédes körülménye volt zenészi sorsunknak, hogy egy halott embert próbáltunk élesztgetni magunkban, aki bukott forradalmában előbb tönkretette az életét, majd, mint egy elütött macska, elrejtőzött, és csak feküdt, várta a halált, aminek végül kénytelen volt elébe kúszni. Ebben az odaadó hasonulásban mintám kígyóbőrét előbb-utóbb levetettem, éppen csak az új és saját világunkat már elfáradtam felnevelni, és emiatt erősen fáztam. „Hol van az előírva, hogy az ember csak azzal foglalkozhat, amihez tehetsége van?” A Diogenész kertje hősének szellemesen magabiztos kérdése ez, amivel szívesen takaróztam akkoriban. Csakhogy én inkább bukott zenésznek éreztem magam, és már korántsem olyan szabadnak.

*

Ez az érzés volt bennem a szalagtűző bálunkon is, amikor az egymást érő üres beszédek alatt önvédelemből leállt az agyam. Végignéztem néhány maga elé meredő osztálytársamon, és úgy láttam, ők sem figyelnek. Olykor felébredtünk és elröhintettük magunkat egy-egy rétori szófordulaton, például a búcsúztató harmadikos srác betanult beszédén: „…hirtelen eszembe jutott egy dal első két sora… a szívünk mélyéből kívánjuk nektek, hogy találjátok meg a magatok északnyugati átjáróját…” stb. De amint észrevettem, hogy elöl összetett kézzel állunk mindannyian, sokkal inkább bilincsbe vert vádlottaknak éreztem magunkat, akik ítélethirdetéskor öntelten el vigyorodnak. És tényleg volt valami sorsfordítóan végzetes, levitézlett dicsőség a kiállásunkban.

Mezei Petivel az igazgatói beszéd előtt azonban még tartogattunk egy utolsó fáklyalobbanással felérő magánszámot. Kitaláltuk, hogy egy félig-meddig rögtönzött jelenetben magunk fogjuk elsiratni az évfolyamunkat. Papi ruhában, napszemüvegben léptünk a színpadi szószékhez. A közönség, amelynek soraiból a beszédek alatt hozzánk is elért a folyamatos duruzsolás, a színre vonulásunkat kísérő egyházi zene első hangjaira elhallgatott, és minket meglátva felderült. Rögtön hatottunk, pontosabban Peti hatott orgánumával, szónoki őstehetségével, hiszen ő tartotta a temetést idéző gyászbeszédet, én csak elnagyolt mozdulatokkal kísértem patetikus szavait, kiráztam a zsebkendőmet, amikor elérzékenyülést mímeltem, és néha összeborulva zokogtunk hangosan. E váratlan és rögtönzött megoldásokat kajálta a közönség. Egyszer, mondat közben hirtelen kétfelé szaladtunk le a színpadról, körbefutottunk előtte, majd felcsattogva az oldalsó lépcsőkön visszaálltunk eredeti helyünkre, csak hogy dinamikusabb legyen a produkció. Ezt is imádta a nép, mert sütött belőle a vásott kamaszszellem, sőt az őszinteség, hiszen magunkat mégiscsak hitelesebben tudtuk búcsúztatni és sajnálni, mint egy harmadikos, akivel egyetlen szót sem váltottunk soha.

Petivel gyorsan levetettük a jelmezünket, és a színpad mélyén visszarendeződtünk az osztályunk soraiba. Az igazgatói beszéd közepére érkeztünk, s még dobolt bennem a fellépésünk izgalma, mégis felfigyeltem a következő szavakra:

– E jelben győzni fogtok.

A jel nem volt más, mint iskolánk szalagja, amit néhány perccel később Bay Mihály a zakónk hajtókájára tűzött, egyenesen a szívünk fölé. A sor végén álltam, így alig láthattam a többiek arcát felszalagozásuk közben, testtartásuk mégis a kitüntettek rosszul palástolt büszkeségét idézte bennem. Mert bár nem sok fogalmunk volt a Nagy Konstantini látomásról, de e szavak kinyilatkoztatásszerű, angyali elhívását megéreztük, és császárokként vonultunk le a színpadról.

Nem sokkal az osztálytáncok után, miközben apácajelmezünkkel kínlódtunk az öltözőben, meghallottam a bécsi keringő első taktusait. Loboncos sörényemet már sikerült kiszabadítanom a fityula alól, a szűk habitussal azonban nem boldogultam, azért sem, mert váratlanul erős sürgetést éreztem. Mély hörgés szakadt fel a mellkasomból, és hirtelen szaladni kezdtem. Félrecsúszott habitusban torpantam meg a színpad hátsó lépcsőjén. Az emelvényt már nem világították meg reflektorok, csak valami halványlila fény tört meg olykor a lányok báli ruháján, amint ellibbentek előttem. Oly mérhetetlen erő áradt e lassú, hullámhömpölygésű zenéből és az őt kísérő mozdulatokból, hogy lélegzetvisszafojtva álltam. És ekkor, egy sötétségbe simuló frakk fecskeszárnya alól oroszlánfarok bojtja söpört el a lábam előtt.

 

(Iszkáz, 2010 nyara)