Ilyen minden péntek, tele rohanni- és intézni-

valóval. Mint a ki nem feslett bimbó, olyan

vagyok, piros is, sárga is, fehér is, mindent akarok,

mindig mindenhol ott szeretnék lenni. Vigyél kabátot,

hova rohansz, állj meg! Pedig én nem tudok várni,

nem tudok megállni, szeretek minden pénteket,

szeretem a remény- és virágporillatot a levegőben,

úton vagyok, úton, mindig azt hiszem. Ott is vagyok,

ahol elköszöntem, és már ott is, ahova sietek. Pedig

még néhány kínterhes óra, és nem marad a nagy

ragyogásából semmi. Fázom, mint egy áruló, fázom,

mint akit se a tűz, se szolgálólány nem melegít. Hova is…

Mert hova is… Jéghideg az éjszaka. Reménytelenül hideg,

csúfondárosan. Sarokvas csikordul. Ő már elköszönt

tőlünk, és kitárta a lábunk előtt a földmélyi kapukat.

Várni kell, talán mégiscsak várni kell.

(Milyen törékeny vagy, Jeruzsálem,

oszlopaid mily romlandóak, illatodat,

a nárdust egy legyintés elsodorja…)