Fekete Anna összes bejegyzése

Fekete Anna 1988-ban született Komáromban. Középiskolai évei döntő részét Budapesten végezte, itt is érettségizett, rövid bölcsészkari kitérő után orvostudományi egyetemen folytatta tanulmányait, jelenleg aneszteziológusnak készül. Kötete 2015. júniusában a FISZ-nél látott napvilágot Oda-vissza címmel. Versei eddig a „Mozgó Világ”-ban, az "Opus"-ban, a „Magyar Napló”-ban, az „ÚjNautilus”-ban, a „Tiszatáj”-ban, az "Irodalmi szemlé"-ben, a „Szőrös kő”-ben, a „Holmi”-ban, a „Napút”-ban, az "Eső"-ben és az „Irodalmi Centrifugá”-ban és a "Kulter.hu"-n jelentek meg. Jelenleg Brazíliában él.

Karácsony 2017

Ha nincs hó, ha semmi sem selymes-fényes,
egy kis édes íz jár karácsonykor. A rossz borban,
a roppanós cukormázban, a csokimikulás vastag
talpában, az akciós, lekváros-mazsolás-marcipános
piskótában. Robban az öröm a fogak közt,
aztán a torokban, a gyomorban, a vérerekben,
felélénkíti az emlékezetet – kijár a szegényeknek is.
És még szaloncukor sem kell. Egy száraz kenyérdarab,
ha sokáig őrizgeteted a nyelv alatt, megerjed,
lassan édes-otthonos lesz – akciós boldogság,
másnapos karácsony. Közben egy másik világban, 
 angyalok fényesítik az adamant-rudakat,
és köszöntik felemelt orcával az örökkévalót.

 

 

 

 

 

 

 

(Illusztráció: El Kazovszkij)

 

 

Aspiration

A cuppogós, nyúlós, fogdosós
férfiak csak megbántanak. És a világot
sajnálod, hogy a lélegzetvételét hozzájuk
igazítja. De az igazi szörnyek másfélék.
Helyettük gondolkodsz és helyettük lélegzel.
Álmodban is egy nem létező szív dobbanásához
igazítod a szívverésedet. Neki mosolyogsz
és neki nevetsz. Igazgató úr már megérkezett?
Jaj, csak elég jó és friss legyek! Amióta a világ
a világ, igazgatom a hajam és remegek.
Mert a bennem lévő üresség és félelem
nála, az Örök Igazgatónál is erősebb.

 

(Hendrik Goltzius  metszett grafikái)

 

 

A glóbusz Komáromban

(Emigráns dalok II.)

Amerikába csak a mihasznák mennek,
hátrahagynak csapot-papot, apát, anyát,
feleséget, és viszik magukkal a kasszát,
a családi ékszereket, a szombati bevételt.
Letérnek a rendes útról, hiszen mihasznák.
Doberdó és Isonzó még emberi csontokból
épült. Amerika álmokból s ellopott ezüstből.
Ausztrália pedig még ennél is mihasznább
ország. Kengurujuk dögivel, de még a túrót
sem bírták feltalálni, jelentette ki nagy-nagynéném,
aki huszonnégy órát repült, hogy ennyire komolytalan
és hihetetlen helyen végre megölelje az unokáit.
De ki tudja, hogy ezek az unokák valóságosak
voltak-e? Vagy ha valóságosak nem is, legalább
rendesek? És valóságos vagyok-e én magam,
aki letértem a rendes útról, és eljöttem Amerikába,
és itt, a mihasznák közt, a lágy embermasszában
régi, könnyelmű, komáromi boltossegédeket
és könyvelőket keresek. De sehol senki és semmi.
Talán én is csak halál nélkül próbálok elveszni.

 

(kép: Brooke DiDonato)

Dissonance, Mozart

Harmincvalahány betű elég az összes átokra,
az összes jókívánságra. Fekete karmok, ívek
és pontocskák. Rögzíthetjük velük a vihar
pontos útját a tengeren, apánk halálát, a reggelek
kíméletlen körforgását, vagy ahogy egy bosszúálló
nyárdélután rátelepszik holtakra és élőkre.
Mire lenne jó egy dal?  Hiszen leírni annyi,
mint számba venni. Összeadni, szorozni, birtokolni,
tollhegyre tűzni. Mindig kívül maradni. De aki énekel,
az velünk marad. Nemcsak szól hozzánk, hanem felajánlkozik.

 

 

 

Petőfi 56-ban

Alekszandr Petrovics nagy levegőt vett, mert a nedves, októberi szél ismerős illatot sodort a harckocsiba.  Mintha a növények üzennének nekem, sóhajtotta. Vagy csak ujjonganának a fák, hogy viszontlátnak.
Persze nagyot változott Pest ennyi idő alatt.
Pöffeszkedő paloták, óriáskígyók módjára tekergő körutak, feltépett villamossínek. A környék valamikor városszéli senkiföldje volt, rossz raktárakkal, kocsmákkal, egy aprócska piaccal, laktanyával. De Sándor sohasem volt hajlamos az oktalan melankóliára, nem mélázott túl sokat, kimászott a harckocsiból, megállt egy hirdetőoszlopnál. Rabok legyünk vagy szabadok?
Nem szerette, mikor a szavait a neve feltüntetése nélkül idézgetik, keresett a zsebében egy kincstári ceruzát, megnyálazta, és aláírta: Petőfi Sándor.
Így már igen.

images
A Corvin köziek nem is nagyon csodálkoztak a felbukkanásán. Hallottak már egy kárpátaljai magyar kiskatonáról, aki „ledobta a mundért”, és lelkes kiáltásokkal a felkelők közé csatlakozott. Sándor nem hallatott „lelkes kiáltásokat”, nem bizonygatta, hogy ő is magyar, csak üdvözült arccal ténfergett a felkelők között, sebesülteket ápolt, üzeneteket vitt.
Ha már ennyire óvatos, elküldték stencilezni. Egy ügyefogyott, hozzá hasonlóan alacsony papnövendékkel  másolgatta a röpcédulákat, végül befogták szórólapszerkesztésre – ámde mit lehet elvárni egy olyan fiútól, aki az utcát átjavítja „utczá”-ra, és ha belejön a fogalmazásba, akkor követeli, hogy az ellenség „miszlikbe szabdaltassék”, a szabadság csillaga „felemeltessék”
Sokan jöttek, hogy kezet rázzanak vele.
– Én a Dzsingisz kán vagyok – mondták.
– Én meg Al Capone Amerikából.
– Humphrey Bogart, tiszteletem.
Petőfi életében nem hallotta ezeket a neveket, de mindenkire mosolygott, és ők is visszamosolyogtak rá, mert szinte mindenki magasabbnak, boldogabbnak, erősebbnek érezte magát a jelenlétében. De nem volt sok idő örülni. A szomszéd utcákban ugattak a gépfegyverek,  ez pedig azt jelentette, hogy hamarosan mind meg fognak halni, a leggyötrelmesebben ő, a „szovjet”.
Mert Petőfiről mindenki tudta, hogy élve akarják elkapni.
De a vég előtt Sándor még kénytelen volt néhány kínos órát eltölteni két kalapos tudós és kritikus társaságában, akik azt kutatták, milyen különleges Petőfi-kultusz vert gyökeret a Szovjetunióban. Látszott rajtuk, hogy legszívesebben nagyítóval végig vizsgálnák Petőfi minden porcikáját.
– Seggfejek – vigyorgott Sándor. – Seggfejek, dzsingiszek, műdisznók, bogartok!.
A kirobbanó nevetés neki is erőt adott. Én vagyok az, aki követelhetném, hogy igazoljátok magatokat. De jön a végítélet, nem huzakodom. Éljen a forradalom!
Ám a szovjet előrenyomulás elakadt. Igen, már minden pillanat ajándék. És most annyiféleképpen ragyog, ahogy szeretnéd. Sándor tiszta inget szerzett, mert megfogadta, hogy elugrik a Dohány utcába, elbúcsúzni a feleségéhez.
November 6-a után már nem látták Pest utcáin.

images

A szovjet katonai hatóságok Egressy Gábor dagerrotípiájának másolataival felszerelkezve kutattak utána. Ám a  XIX. századi fénykép olyan homályos volt, hogy sokan minden mokány, alacsony, fekete, bajszos vagy nem bajszos harcos holttestében ráismerni véltek Petőfi Sándorra. Ráadásul a kutatást az is nehezítette, hogy a Budapesten eltűnt Alekszandr Petrovics tizedes katonai kartotékja és bajtársai szerint is szőkésbarna, köpcös fiatalember volt, akinek a vonásai nem is hasonlítottak az Egressy-féle dagerrotípián látható fiatalemberre. A szovjet hatóságok kihallgatták a Petőfi Irodalmi Múzeum két Corvin-közben feltűnt munkatársát is: ők azt állították, a felkelők által Sanyinak nevezett fiú bár folyékonyan beszélt magyarul , olyan pimasz és műveletlen volt, hogy a nagy költővel való azonosság teljességgel kizárható. Szerintük Alekszandr Petrovics csak egy tanulatlan, kárpátaljai kiskatona, aki viccből – és persze a többi felkelővel egyetértésben – nem színésznek vagy gengszternek, hanem költőnek titulálta magát.
November 8-a után  megalakult a Petőfi Sándor Ellenállási Mozgalom a Pilisben. Látni ugyan nem látták az ottani szabadságharcosok Petőfi Sándort, de ismertek valakit, aki a Corvin közben Petőfivel személyesen találkozott.

images

A Petőfi Sándor halálával kapcsolatos híreknek 1957 elején a Népszabadság próbált meg utánajárni. Két ferencvárosi kamaszlány, Szabó Piroska és Szabó Kornélia (unokatestvérek) a velük barátságban lévő Barta Rozália vőlegényének, Csöpinek a keresésére indultak, és a Bakáts téri holttestek között Alekszandr Petrovics tetemében felfedezni vélték a hajdani Csöpit. A halott katonát behúzták a Bakáts tér 9. számú ház pincéjébe, az arcát lemosták, a kezét a mellén összekulcsolták. De mire Barta Rozália a 4. emeletről lemerészkedett a szénpincébe, a holttest eltűnt.

Petőfit 57 és 59 között kiiktatták a középiskolai tantervekből, később – a konszolidáció nevében – bizonyos verseket mégiscsak be- vagy vissza-iktattak a szöveggyűjteménybe, talán mert 1959 végén megalakult a Petőfi Sándor-Védők Társasága, akik küzdöttek minden retrográd kisajátítási kísérletek ellen. És talán nehéz lett volna a töménytelen teret, utcát, tsz-t egyetlen év alatt átnevezni. De nem késtek azok az irodalomtörténeti szakvélemények, melyek Petőfi költői önkifejezésének  tarthatatlan egyszerűségére mutattak rá.
Ám  hol lehet a nem-Petőfi, a magát viccből költőnek mondó kiskatona holtteste?
A legvalószínűbbnek az látszott, hogy a Bakáts tér 9. számú ház felügyelője megtalálta a szénpincében a holttestet, gondosan elrejtette és 1957 elején kiszolgáltatta a magyar hatóságoknak.
Hogy hogy került a gondosan mumifikált holttest a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat páncélszekrényébe, rejtély. Mindenesetre a magyar állam értékesített a California Egyetemnek néhány – feltehetőleg XIX. századi – „anyagmaradványt” kizárólag tudományos kutatás céljaira.
Kellett a valuta.
A rendszerváltás után újságírók megpróbáltak rábukkanni a Bakáts tér 9-ben élő Baráth Rozália nyomaira. A lakók esküdöztek, hogy semmiféle Baráthék nem éltek soha a házban, életükben nem hallottak se Csöpiről, se Rozáliáról. Ez valami kommunista legenda.
Az az igazság, hogy…

Petőfi 1958 elején megérkezett Párizsba.

images

A nedves, tavaszi szél ismerős illatot sodort a körutakra.
Ismerőset, de nem igazit. Talán mert kevesebb lelkesedés szorult a fákba.
Talán még nincs itt az idő, gondolta szomorúan.
Ha eljön, akkor minden pillanat ajándék lesz.
És annyiféleképp ragyog, ahogy szeretnéd.