(Emigráns dalok II.)
Amerikába csak a mihasznák mennek,
hátrahagynak csapot-papot, apát, anyát,
feleséget, és viszik magukkal a kasszát,
a családi ékszereket, a szombati bevételt.
Letérnek a rendes útról, hiszen mihasznák.
Doberdó és Isonzó még emberi csontokból
épült. Amerika álmokból s ellopott ezüstből.
Ausztrália pedig még ennél is mihasznább
ország. Kengurujuk dögivel, de még a túrót
sem bírták feltalálni, jelentette ki nagy-nagynéném,
aki huszonnégy órát repült, hogy ennyire komolytalan
és hihetetlen helyen végre megölelje az unokáit.
De ki tudja, hogy ezek az unokák valóságosak
voltak-e? Vagy ha valóságosak nem is, legalább
rendesek? És valóságos vagyok-e én magam,
aki letértem a rendes útról, és eljöttem Amerikába,
és itt, a mihasznák közt, a lágy embermasszában
régi, könnyelmű, komáromi boltossegédeket
és könyvelőket keresek. De sehol senki és semmi.
Talán én is csak halál nélkül próbálok elveszni.