És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel,
és kezdének szólni más nyelveken,
a mint a Lélek adta nékik szólniok.”

„Teleitták magukat édes borral”, mondták a járókelők Jeruzsálemben az apostolokról, mikor meghallották, hogy sokféle nyelven beszélnek.
De miért is édes borral?
Mért nem másfélével?
Hisz annyiféle bor van. Ismerjük az alföldi borok szomorúan karcos, húzd rá cigány-ízét, a testes vörösborok diadalittas elégedettségét, az édesbús, könnyű aromát a portugál borokban, a gyümölcsös chilei borokat, amiktől – tudom, szentségtörés – úgy érzed, egy tál kompótot szopogatsz. És ismerünk másféléket is, a kólával felöntött borzalmas buliitalt, a pályaudvari vécék környékéről ismerős tablettás borok szagát, azt a „könnyű kis fehéret”, amit verandás házakban a piskóta mellé szolgálnak fel, és emlékezhetünk azokra a pohárba dermedt, már-már halálra vált borokra is, amit halott barátaink hálószobájában, az ágyuk mellett találunk.
A Biblia amúgy csak ritkán avat be bennünket az ízekbe, a formákba és a színekbe. Szinte sohasem beszél száraz vagy édes borokról, nagyon takarékos az érzéki benyomásokra utaló leírásokkal és jelzőkkel. Nem tudjuk, hogyan fűszerezték a bárányt az utolsó vacsorán, ahogy fogalmunk sincs, Eszter vagy Sára mikor, milyen színű ruhát viselt, és persze azt sem tudjuk, hogy is készítette el Rebekka azt a „szép kecskegidát”, aminek ellenállhatatlan íze hozzájárult ahhoz, hogy megtévesszék az öreg Izsákot.
Ez a sajátos, a görög mitológiai hagyománytól annyira különböző íz- és színtelenség is hozzájárul ahhoz, hogy a Bibliát akárhol a magadénak érezd. Olvashatod hóesésben, olvashatod a sivatagban. Akár egy jégből építette, kékesen szikrázó Jeruzsálemet vagy akár egy autósztrádákkal szabdalt Egyiptomot is elképzelhetsz magadnak. Hiszen Egyiptom is Jeruzsálem is érzésekből, jóslatokból, mondatokból, nem érzéki benyomásokból épített táj. A Biblia a legkevésbé sem kultúra: itt, Brazíliában az oltárképeken sokszor mulatt gyerekszentek ücsörögnek bodorított, szőke angyalokkal, indiános arcélű szűzanyák dajkálják a hercig, patyolatfehér jézusokat.
Az érzékelést behatároló „édes” jelzőnek tehát lehet valamiféle szellemi tartalma az Apostolok cselekedeteiben. A szentlélek kegyelméből részesült tanítványok nem tűnhettek boldogtalannak a járókelők szemében. Az édes a szerelem jelzője (no és persze a gyerekek legkedvesebb íze), a járókelők benyomása alapján az apostolok valamilyen csacska vagy mámoros önfeledtséget sugározhattak magukból, összhangban azzal, hogy Jézus milyen gyakran beszél a hívekkel való találkozásról, mint mennyegzői lakomáról.
De az öröm nemcsak spirituális érték, hanem társadalmi megszokás is, és ilyen értelemben nem túlzás boldog vagy boldogtalan közösségekről beszélni. Mennyi édesség kell, hogy örülj a szomszédod sikerének, hogy dalra fakadj, hogy kedved legyen görkorcsolyázni, zoomumbázni, örülni annak, hogy a melletted levő ágyon épp eszméletre tért valaki.
Öröm mindenhol létezik, de nem egyformán árad a levegőből.
És ha ott élsz, velük nevetsz, akkor sem tudod igazán megérteni.
Természetesen te is hozzászoksz a napfényhez, az emberek örökös jókedvéhez, ahogy a túlságosan vajas vagy túlságosan édeskés, a mindig túlságosan valamilyen pattogatott kukoricához – egy idő múlva már szereted, de érteni nem érted. És hogy tudnád elmondani ezen a mindig szinte bugyborékoló nyelven, hogy fáj a fejed, hogy eleged van, hogy már túlságosan… Mintha a szabad ég alatt megrészegült madarakat figyelnéd, miközben azért mégiscsak novemberi esőről, a tavasszal összetöpörödött avar öregasszonyosan felkavaró szagáról vagy a pincék hidegéről álmodsz. Neked kell egy kis boldogtalanság, hogy el tudd viselni ezt a boldogságot.
Amitől ugyanúgy függsz, ahogy mások.

De a pünkösdi csoda önmagában is a felvilágosodás emberképének cáfolatául szolgál: egy kis jóakarat vagy egy első osztályú nyelvtanfolyam (az apostolok megáldattak a „nyelveken szólás” adományával) még nem elég ahhoz, hogy bárkivel valóban szót érts. Vagy hogy otthon érezd magad köztük. Nem a pünkösdkor extratolmáccsá lett, immár minden nyelven kitűnően értő apostolok térítették meg Európát, hanem az a férfi, aki nemcsak a segédigék, hanem a gondolatok, szokások, eszmék világában is otthonosan mozgott, egy majdnem-görög és ezzel együtt zsidó apostol: Szent Pál. Hisz nincs az a módszer, ami a Google Translate automatikusságával  megszüntethetné az egyik embert  a másiktól elválasztó távolságot – és abban sem lehetünk biztosak, hogy maga a szentlélek otthonosan érezné magát egy ennyire uniformizált valóságban. Ahol az utazásnak, a tanulásnak, és ezért a tanításnak sem lenne értelme.
De vágyni vágyunk rá, hogy a másikat egy szempillantásnyi idő alatt értsük. Hogy ne kelljen mit kijavítani, helyesbíteni, újraírni… Hogy a másik úgy szakadjon ránk, mint a napsütés vagy a zene.
Talán ez mindenfajta ünnep igazi értelme.
Bor, édes.