Anyám nincsen, apám nincsen,
pedig nagyon is ismerem őket. Apám
dühöngése megállít minden forgalmat,
feltépi a síneket, anya ilyenkor zavarában
izzadni kezd, a mirigyei dühöngenek
vagy tán dübörögnek. Európaiak, ugye.
Apának mondhatnám, ne káromkodj,
ne dühöngj, kérlek szépen – de mit mondjak
anyámnak: ne izzadj ennyire, légy szíves!

Két európai. Vagyis,
persze kevesebbek.  Anyámnak szűk
a 46-os nadrág, apám szikár, mert semmi
nem égeti annyira a zsírt, mint a káromkodás.
Ne gyertek elém! Csak maradjatok otthon,
gondoljatok rám, ahol senki sem lát,
a gyenge ne beszéljen, csak lelkesedjen:
a szegényekből elég egy elismerő
pillantás. Táncol a nép
önfeledten.

Önfeledten, ha már.
Persze létezik extázis a lövészárokban is,
a sok csonkolt láb és kar között is lehet
engedelmesen mosolyogni. Allegro con brio.
Csak egyetérteni szabad, nem tiltakozni. Uraink
minden rezsimet szeretnek (sárgát, kéket, vöröset)
ami féken tartja ezt az aljakövér, aljadühös tömeget,
ami akkor is izzad, ha senki sem nézi. Zavarban van,
örök zűrzavarban. Akkor is, ha szeretem.

Anyukának szűk a 46-os nadrág. Pedig
az édesapja Rómába készült össszhangzattant
a coraggio nemes művészetét, a harmónia
tudományát tanulmányozni. De csak a Lidóig jutott,
rosszéletű angol lordok lovait őrizte. Úgy igazán
csak azt Európát szeretem, ami már akkor véget ért,
mikor nagyapa elindult, hogy felfedezze. Aus-
radieren, zerstören, derogieren. Ugye.

Dante? Még csak az kéne!
De hogy szolgáltatnánk ki aljakövér,
aljadühös embereknek, akik ott zavarognak
az Üveghegy mögött? Rázzák csak az öklüket!
Izzadják magukat betegre! Titeket is megértelek.
Csak ne felejtsetek el szólni, ha a szív forradalma
elkezdődik végre.

Farkas jár a hegyekben! Latiumban, a Bakonyban,
a Rajna mentén, a normann erdőkben. Vigyázzatok,
félre! Elhagyott, eleven ikerpárt keres.