Beteglátogatóba jöttem. Rokont nem lehet megválogatni. Félhomályos szobába lépek. Állok az ajtóban. Köszönés helyett hallom, gyere beljebb, próbáld ki, nagyon kényelmes. Csak ingatom a fejem. Párnát is tesz az ülésre, a háttámlához igazítja. Megint ingatom a fejem. Zsúfolt a szoba. Nincs levegő. Nem próbálom ki, nem ülök le. Jó lenne megpihenni, de nincs más kényelmes ülőhely a lakásban. Ha beleülnék, talán én is eltűnnék, mint annakidején az édesanyám.

Aki ezt a hintaszéket beszerezte, nem ismerte a nagyanyámat és az anyámat sem, Meséli, milyen jó vásár volt, mostanában ebben ül egész nap. Nem hintáztatja. Akkor meg mi az értelme, gondolom, de nem kérdezem meg. Hiába győzköd, nem próbálom ki. Lábammal megmozdítom, óvatosan. Mintha egy kisbabát ringatnék.

Nagyanyámat látom, merev tartással ül. Ő sem hintáztatja, mintha félne a ringatástól. Anyám utálja hintaszéket, ha közelébe kerül, attól tart, hogy beleveri a lábát és az felsérti a visszeret a lábikráján. Nem láttam, hogy valaha anyám lábához ütközött volna. Kiálló talpa hegyes, de nem csak az sért. Nincs hely a lakásban, egyharmad szobába zsúfolták be a családot, ez a bútordarab uralja a helyiséget. Csúnya. Hajlított fája kígyóként tekeredik. Nem merek belemászni, mert akkor elmozdul. Bátyámék, amikor egyedül maradunk a szobában, kétoldalról rácsimpaszkodnak a kimeredő, éles lábakra, hintáztatják, nekiütköznek a szekrénynek, de nem törik le a hegyes, félkörös lábazat. Thonet, mondja nagynéném, és felsóhajt, hol van az a sok biedermeier? Nem tudom, mi az a thonet, meg azt a német szót sem ismerem, csak Májer nénit a szomszédból. Igy beszélnek, amikor azt akarják, hogy ne értsem.

Kint szeretnék játszani, a nagy almafa alatt, nagymama oltotta be. Nem néz ki betegnek, lehet az injekció gyógyította meg, lehúzza az ágakat a sok piros alma. Nem szeretem az almát, de rám tukmálják. Amikor nem látják, eldobom. Jó messzire, mert a magjából is fa kelhet ki. Nagymama is magról nevelte fel. Nem tudom, hány éves ez a fa, de biztos sokkal idősebb, mint én. Zuhog az eső, bent kell maradnom, nézem nagymamát. Egyenes derékkal ül a hintaszékben, vigyáz, az nehogy megmozduljon. Olvas, vagy kézimunkázik, gyönyörű hímzéseket készít, ilyenkor érthető, hogy nem ringatózik. De a szeme miatt egyre kevesebb a kézimunka, csak az olvasás maradt, nagyítóval. Titkot súg a fülembe, meglepetés lesz az udvaron. Várom.

Egyik napon eltűnt a hintaszék. Ezzel egyidőben édesanyám is. Erre senki sem készített fel. Nicht vor dem Kind, semmit se beszéljünk a gyerek előtt. Nagymama ezután a kis fotelben ült, még merevebb derékkal, de ha magához hívott, ott bátran az ölébe ültem és ő közben mesélt. Ez olyan volt, mint a ringatás. Sohasem kérdeztem meg, mi lett a hintaszékkel, amibe sose akartam beleülni, és ezt senki sem értette.

Kimentem az udvarra, megláttam a meglepetést. Az almafára rögzítve a hintám várt rám. Felültem rá. Nem ütközött semmihez. Nem kellett senki meglökjön. Repültem. Az ég felé. Hallom nagynéném hangját, jaj, ne olyan magasra!

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – A fenségesség koboldjai)