Túratársnő
Szemem előtt, mint egy háremhölgy,
vagy mint egy kecses keleti hastáncos
táncol nyurga, sportos, hajlékony alakod;
olyan lennél (ha léteznél), mint egy serpa,
egy idegenvezető vagy egy újkori kalandor,
aki lazán oldja meg a rábízott feladatot –
kacagva, vagányan, fürgén, könnyedén,
spontán, semmi őrültségtől vissza nem riadva:
akinek meg sem kottyan, mennyire messze
van Kamcsatka, Amazónia vagy Sri Lanka,
mert a lét fatörzsének finom erezeteit keresi
és az élmény minden pénznél többet ér neki,
hiszen tudja, hogy a gazdagságot nem rideg
bankszámlákban találja meg, hanem a körötte
zizegő varázslatban, ami oly meghitt és éteri,
miközben ő tudja díjazni, ha a másik nem áll
be a sorba, és az ásványok, a lepkék, a gombák
vagy más ritka földi kincsek nyomába szegődik,
akkor is ha azt, ez mennyire ciki s nem túl vonzó
a nők szemében, neki már sokszor megmondták.
Elképzelem, hogy együtt fedezzük fel
hosztelről hosztelre barangolva a világot;
hogy neked nem kell pezsgő, dzsakudzzi,
kabrió, mert a teremtést nélkülük is imádod,
mivel őszinte vagy és egyszerű, nem pedig
valami kényes pózerhölgy vagy instadáma –
nem érdekel téged, ha sátorban kell aludni,
szabadban szeretkezni s puha wigwamjába
húz a vágy, sem ha utunkat magas hegyek,
sűrű erdők vagy vad folyamok szegélyezik,
sem ha bringával kell körbetekerni egy tavat
vagy szigetet, amíg ha az ember megéhezik,
nem kell egyből Michelin-csillagos étterem,
egy csinos kávézócska vagy drága úri faloda,
hanem csak kibontja szerény kis uzsonnáját,
aminek minden rétege maga a mennyei csoda.
Érzem, hogy összebújunk egy kempingben,
a tábortűz mellett vagy valami olcsó ágyban:
megnyugszunk, hogy ott vagyunk egymásnak,
és elmondhatom, hogy igazi otthonra találtam
mindenütt, ahol csak veled lehetek s mehetek,
mert nomád szívemnek mindegy, merre jár,
amíg van kivel megosztanom a kirándulást,
legyen bár akadály a sár, a jég, a tél, a nyár,
meg bármilyen fránya helyzetet megoldunk,
majd rendületlenül szárnyalunk tovább előre,
és ha nehezen is indul a vándorút, folyton
a legszebb pillanatokat hozzuk ki belőle,
aztán ha felértünk a dombtetőre, a csúcsra:
átéljük megint, hogy az egész csak a miénk
és senki sem veheti el tőlünk e szent percet,
mígnem fölébredek zsibbadt hagymázamból
és rájövök, hogy épp ily felhőtlen életet élsz
künn a nagyvilágban, csak valaki más mellett.
Csöndes rabszolgaság
Itt van ez az akaratlan zsarnokságod,
amiről te nem tudsz s neked nem fáj;
ami koponyámba s szívembe
egyre több csalfa emléket váj,
amíg önként s boldogan hajszolom
bele magamat kényelmes rabságba
csak azért, hogy szemem ragyogó,
bronzfényű vonásaidat legalább
addig a néhány percig hadd lássa,
amikor nem tudjuk kikerülni egymást,
és összeláncolnak a külső kényszerek.
Talán tökéletesen tisztában
vagy mindennel, annyira
bárgyún s maflán színlelek,
és sosem éreztél úgy, mint én,
amikor legalább álmomban
megfoghattuk egymás kezét,
hogy átadjunk egymásnak sok
fájdalmat, félelmet és reményt
és ez mindkettőnket feloldozzon,
akár egy minden bűnre gyógyírt
adó és titkokkal eskető gyóntató,
aki arra biztat, hogy az Üdvösség
tán’ itt a pokolban is megoldható.
Párizs-szindróma
Azt hiszi az ember, hogy ha megnézi
a Louvre-t, a Diadalívet, a Tuileriákat,
sétál a Szajna-parton, vagy épp
a Temzénél, vagy az Arnónál,
hogy megcsodálja a híres Uffizit
és a Ponte Vecchiót, Machu Picchut
vagy a gízai piramisok dűnés romjait,
vagy Kappadókia szikláit, az Adria partjait
vagy Hokkaido ősi templomait, úgy azonnal
felnyílik a szeme, mint az első emberpárnak
az Édenben, amikor ettek a gyümölcsből,
vagy egy gólemnek, amely életre kel,
vagy Neónak, amikor a Mátrixban
választott magának a kövek közül,
vagy, hogy belé csap a villám,
mint egy görög mítosz hősébe,
vagy felfedezi lefojtott álmait,
mint egy romantikus hollywoodi
filmben, vagy eléri a megvilágosodást,
mint Sziddhárta herceg a pálmafa alatt,
és onnantól kezdve új fordulatot vesz léte,
s mint a halálközeli pillanat után, értékel át
mindent magában, hogy hátra tudja hagyni
mindazt a terhet, amely koloncként lógott
addig a nyakában és taszította le a mélybe.
Én is azt hittem, hogy mint kellemetlen
mocsári varangyot vagy víziszörnyet,
lenyomhatom a kút fenekére a bennem
tanyázó és dagonyázó rémséget, amely
szüntelenül azt kuruttyolja, hogy még
nem elég jó, hogy lehetne sokkal több is,
hogy egy Akhilleusz vagyok a teknősbéka
mellett és nem sikerül beérnem, nem sikerül
elérnem azokhoz a felső szintekhez, amelyek
orvosi beutalómat jelenthetnék a Mennyei
Harmónia Szanatóriumába, és félistenként
irigykedem az Istenek Birodalmára, akik
elérik az Örök Élet Fáját mohón habzsolva
az élményeket és az élvezeteket, így lázasan
gyűjtögetem én is albumomba a helyeket,
a sikereket, a nőket, a forró nyári estéket,
hogy ne csak egy ruhakötélre kifeszített
kőmerev árnyéknak érezzem a testemet
és ne egy rongyként centrifugába gyűrt,
kimoshatatlan szennyesnek a lelkemet,
de továbbra is azt bugyborékolja a kút
mélyéről ez a kancsal, gúnyos mumus,
hogy ez még mind semmi, sivár puszta,
és bárhová is váltom meg az útijegyet,
bármilyen szférákba is menekülnék el,
bármilyen hegyre vonulnék remeteként,
bármilyen kocsmába züllött korhelyként,
bármilyen múzeumba ámuló turistaként,
nem tudok elég altatószert bevenni ahhoz,
hogy a rém megszelídüljön, hogy a fenevad
elhallgasson, pedig ha nem másutt keresném
szüntelenül Eldorádó kincsét és Kolkhisz
aranygyapját, mint egy nyughatatlan, nomád
argonauta, akkor még tán’ a végén a Médeiák
és a Medúzák átkát levetkőzve és félredobva
rá is jöhetnék arra, hogy a varázslat már itt van
körülöttem, és nincs szükségem többé másra –
mert a boldogság, amelyet hét tengeren át űztem
s szomjaztam: egész idő alatt bennem volt elásva.
(Illusztráció: Alessandra RC: Sycamore tree bark natural pattern 2)