– A történelmi koincidenciák, hiszen érted, kedvesem!

Riolda nem értett semmit. A sirályok falánkan csapódtak a vízre, a szél ide-oda hajlongott, közben méltósággal dübörögtek a hullámok, de ez talán mégsem ugyanaz a tenger volt. És a színe! Riolda soha nem látta ilyen zavarodottnak. A szürkeségének volt egy barnás árnyalata, mintha ez a sokezervalahány éves asszony az éjjel titokban vérzett volna.

A hirtelen támadt hőség elől egy raktárban húzódtak meg.

Kidobott vödrök, rongyos halászhálók és a háború többi martaléka: egy tagbaszakadt, háromgyerekes anya a fiaival, egy magát koldusnak álcázó, szökött katona. És persze ott ténfergett a raktárban a normann udvar főtudósa, fővarázslója, főkrónikása.

– Nem éri meg a Nyugat a következő évet – jósolgatta Illighaen. Nincs tartása, nincs hite, nincs gerince. Fegyelem nélkül az emberek szétfolynak, nem tudnak a jelenben lehorgonyozni, ezért aztán több időben élnek, mint a kísértetek. A szokás a lélek nagy fegyelmezője, ez teszi lehetővé az emlékezetet, amely maga is egy diszciplína, ezt ne felejtsük el! Az iszlám zabolát vet majd a lélek renyheségére.

No persze az iszlám sem boldogulna egy nagy tudós nélkül, aki megmondja, hogy mikor, mi mindenre kell a zabola. Illighaen tébolyult tekintettel fejtegette: a kalifa örülni fog, hogy érkezik északról egy gondolkodó, aki elbeszélget vele Normandia romlásáról, a frankokról, a keltákról. Egy tudós, aki segít értelmezni a tényeket, hogy ne vesszen el a jó kalifa a hiedelmek dzsungelében…

De seholsem volt ez a dzsungel! A nagy Illighaen ott ült a parton néhány rossz csónakkal, egy kislánnyal, egy koldussal, egy háromgyerekes, gyanakvó anyával. És a tengerpart olyan elhagyatott volt, mintha a mórok maguk előtt terelve a foglyaikat, régesrég visszatértek volna a palotáikba – nem törődve semmivel, legkevésbé a meghódítottak hiedelmeivel.

– No de mi lett a gyerekeiddel? – faggatta Riolda. – És mi történt a kegyelmes herceggel? Ki temeti el őket?

Illighaen legyintett. A történelem nagyobb katasztrófákat is számon tart, mint néhány háziasszony halálát: olvasgasd csak Flaviust, gyermekem, tanulságos lesz! A föld tele van halottakkal, asszonyok, puhány, idős hercegek és gyermekek csontjaival, mert veszni kell a gyengéknek – aki ezt nem látja, az nem érdemli meg, hogy egyszer utat vágjon magának a dzsungelbe.

Riolda biztos volt abban, hogy Illighaen képtelen az elmúlt hetek eseményeire visszaemlékezni, ahogy azt sem képes elmondani, milyen trükk révén szabadult ki az ostromlott palotából. De még így, mindenre képtelenül is született tanár volt, akit a magyarázatai tartottak életben. Hány élete van a fekete hattyúnak? Mit gondolt Tacitus a germánokról? Hány szörnyet kell a tenger mélyére láncolni, hogy az ár-apály soha ne nyugodjon?

A soha meg nem érkező hajókra és a tudásvágyó kalifa jobbjára várakozva Riolda megtanulta a legfontosabb kikötők nevét, a tengerekben kígyózó, soha ki nem ismerhető áramlatokat. És elég volt kimondani azt a szót, hogy borostyán, maga elé képzelni a Róma felé kígyózó, sárga kövekkel kirakott borostyánutat, és már nem is érezte éhesnek magát.

De a nyár elmúlt, és Rioldának csak a saját tizenöt éve, a hallomásból ismert borostyánút és Josephus Flavius csodás élettörténete maradt. Úgy tűnt, csodás tengeráramok és megmentő hajók csak Illighaen történeteiben léteznek, mert akinek volt valami használható lélekvesztője, az már régesrég áthajózott Dániába, és bekönyörögte magát egy ottani úr kíséretébe.

A saját tizenöt éve maradt, a tenger és persze a folyamatos tanulás. Délelőtt került sor a tényekre, és délután – mikor Illighanen belefáradt a parton való bóklászásba és a csüggedésbe – a hiedelmekre. A tengeráramok a vajúdásba belehalt asszonyok rettentő fájdalmából fakadnak, magyarázta Illighaen.  A tenger a bizonyítéka annak, hogy nincs az élők és az élettelenek közt éles határvonal.

De még a három fiú anyja sem hitte el a névtelen áramlatokról szóló meséket. Vénember, sületlen. Csak azért beszél ennyit, azért hord hetet-havat össze, hogy a melledhez férjen, Riolda. Vagy talán mégiscsak megvan a sütnivalója? Hisz olyan bőröd, mint a tej! A borzas hajad miatt meg azt hihetik, tündér vagy. Meglátod, megláncol majd a szép beszédével, elvisz magával, és elad az első rabszolgakereskedőnek.

Az asszonynak szép neve volt: Lenának hívták, mint valami királynőt. De talán nemcsak a menekülés és a pár napja elszenvedett nemi erőszak miatt volt ilyen gyanakvó, (senki sem szégyenli a pofáját, mindenki csak össze-vissza beszél…), hanem ez a harag talán már születése óta ott lapult a bőre alatt, gyógyíthatatlanul. Nem volt sovány, de a csontjai nem fértek a bőrébe, szúrtak itt is, ott is, majd kibökték a bőrét, beszélgetés közben megsebezték saját fiait is: ha nem tetszik, le is út, fel is út…  Majd lesz nemulass, ha megtanuljátok…!

A fiúk jó előre megtanulták a leckét, és semmit se mertek elhinni, amit nem helyeselt az anyjuk. Hiszen ki ez a Riolda? Biztos minden cafka azt meséli, hogy dadus volt a hercegi udvarban. De nincsenek hercegek és tengeráramok, ezekről csak kótyagos vénemberek handabandáznak, hogy megtévesszék a szegényembereket. A becsületes embereket, akik a két kezükkel… Mint a pogány frankok, furkósbotokkal fölszerelkezve jártak a fiúk vadászni az anyjukkal, ámbár sohasem találtak mást, csak magokat. Ettől a nagy darab asszonytól talán az állatok is félnek.

–  Te hogy menekültél meg, Illighaen? Mondd már el, mi történt a herceggel!

Illighaen hümmögött, mintha csak tudatlanságon kapták volna, megint rátért a tengeráramok csodálatos életére, a csodás koincidenciákra, aztán, szinte jutalomként, a tudásvágyó kalifák nagylelkűségére.

– No de hol vannak a könyveid? És mi lett a feleségeddel?

Illighaen megrándult. A csodás koincidenciák közt ott volt a fejében az egész múlt és természetesen a jövő is.

Lena és a fiai semmiféle jövővel nem törődtek. Vagy igenis törődtek a jövővel, csak ez a jövő nem volt tengeráramokhoz mérhető. Elkóborolt tehénről álmodtak, vagy egy ép halászhálóról, és arról, hogy végre kitakarodnak az arabok, hogy lesújt a dögvész az emberkereskedőkre, a hazugokra, és no, persze a cafkákra is. Hogy ne legyen többé tél, hogy ne legyen többé hőség, hogy fusson a sok ingyenélő… hajózzon el Dániába vagy akármelyik kitalált földrészre, hogy ne zavarja senki Lena asszonyt, mikor kiélvezi a fiai tiszteletét.

– Nincs elég képzelőereje, hogy a háborút túlélje – vélte Illighaen. – A csontok gyorsabban törnek, mint a lágy részek.

Akármilyen harcias is volt a három fiú anyja, elég sokan csatlakoztak hozzájuk. Egy sebes arcú rabszolgalány, egy frank asszony a csecsemőjével, aki mint valami húsos golyó, úgy feküdt a karján, egy bekötött kezű férfi, akiről semmi mást nem tudtak, csak hogy retteg az éjszakáktól. De mások is jöttek, mások is rettegtek az éjszakától – pedig jöttek mindenhonnan, jöttek bekötött szemekkel, bekötött kezekkel, kicsik és nagyok, farkashoz vagy madárhoz, gyíkhoz vagy szitakötőkhöz hasonlók. Mintha Illighaen valamelyik régi képeskönyve elevenedne meg – igaz, ezekben a könyvekben a túlélés mindig a meggyőződésen múlott.

– Te mért nem nézel szembe a jövőddel, kislányom? Amilyen szép vagy, amilyen friss, meg se kéne szólalnod. Azt mesélik rólad, királylány vagy, no, persze nem egy birodalomé, hanem csak egy kicsinyke szigeté… pár bokor, néhány, éhségtől dülöngélő alattvaló, már amennyit a mesék a fiatal lányoknak meghagynak; nevetséges is volna ezt összevetni a mórok birodalmával! De a nőket is megszépítik a legendák, nemcsak a katonákat.

Száraz ujjaival végigsimított Riolda arcán, mintha tudós módjára meg akarná vizsgálni, valódi-e a frissessége.

Egyszercsak  Illighaen az ő vakmerő történeteivel eltűnt az egyik hajnalon. Elvitte a kisebb és nagyobb római történetírókat, a tengeráramokat, a reményt, így Riolda egymaga hallgatta, hogy az északi városokban járvány tombol, hogy már nem tombol… hogy Vilmos hercegre rágyújtották a palotáját, hogy nem is gyújtották rá… hogy fogolyként viszik Sevillába, hogy nem Sevillába, hanem Cádizba… Hogy érdemes itt várakozniuk a parton, mert a kegyelmes herceg halála előtt üzent a dánoknak, akik majd nagy irgalmasságukban hajót küldenek a túlélőkért. Riolda már elunta ezt a labdázást a szavakkal, inkább a parton csatangolt a sértődött özvegyasszony, Lena fiaival. Játékból képzeletbeli lovakra és farkasokra vadásztak.

Mi van a tenger túlsó partján? Talán ugyanilyen, szavakkal labdázó, róluk álmodozó menekültek.

Nem halhatsz meg, Riolda! Nem halhatsz meg! Mi majd megtalálunk.

Október első napjaiban egy arab könnyűlovas hadtest vette körül a raktárat. Nem páncélos embervadászok voltak, nem hordszéken utazgató emberkereskedők, hanem kipihent, nyájas, már-már szelíd tekintetű fickók, a kalifa berber magántestőrei. Nem törődtek a félelemtől megnémult gyerekekkel, a fal mellett összekuporodott lányokkal, hanem a jóllakottak nyugalmával jártak körbe-körbe. Akár az öreg, kövér kandúrok, akik most már mindörökre elteltek vérrel és győzelemmel. Egy tizenöt éves lányt kerestek: egy feketehajú, kékszemű, ír kislányt, egy nevenincs kis sziget királyának a lányát. A testőröket egy töpörödött mór tudós kísérte, arab krikszkrakszokkal teleírt fóliánst tartott a kezében, azt suttogták róla, ő a kalifa főtanácsadója. De ki mer fürkészőn figyelni, ha a rettegéstől ellazulnak a záróizmai, ha a saját vizeletében és a verejtékében fürdik? Olyan rettegés szállta meg a bujkálókat, hogy arra sem vették a bátorságot, hogy belenézzenek az arcába.

De Riolda már nem volt a raktárban.

Két napja volt, hogy kereket oldott Lena asszony legidősebb fiával.

Csóka Kata fordítása

Régebbieket lásd itt:

http://ujnautilus.info/ha-a-kod-mela-forditott/

Miért nem vagy igazi férfi? (Patrick de Mela: Fordított)

Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)

http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/

//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/

Örökké élni nem lehet, de a halált megkerülni igen. Túlélni, megmaradni. És mégcsak erősnek sem kell lenned hozzá! Be kell osztanod a haldoklást. Óvatosan, pontosan, mindent kiporciózva.

Nicophorész nem sajnálta az időt Rioldától. Hisz mindig lesz, aki alulmarad, értsd meg, Riolda. Mindig lesz, akit kihasználnak, akit megerőszakolnak, akik arra valók csak, akik egész életüket sanyarú szolgaságban… Mi értelme van azokat babusgatni, akik mindig alulmaradnak?

Riolda egyre csak a ruháját gyürkészte, hümmögött, bólogatott.

Valakiket halálra ítél a természet. Ilyen a világ, Riolda. A nagyobb kutya megeszi, cserben hagyja, szétmarcangolja: aki nem bírja ésszel, az hamar a föld alatt találja magát, aki kapja, marja, hiszen érted… Aki először enged, az a kígyók-békák lakomája lesz: kezdetben  szolga, legvégül halott ember.  Na de többet csellel, mint erővel, mert láthatod, nem az izmos daliák boldogulnak a legkönnyebben, hanem a ravaszok, a bölcsek, akik számon tartják az ellenfél hibáit. Akik mindig időben, akik többet ésszel…

Az olyan bölcsek, mint Nicophorész is.

Riolda ámult-bámult. Hát nem mindenkit halálra ítél a természet? Előbb a születés, aztán a szerelem, aztán ki hogyan, de a vége ugyanaz, a haldoklást senki sem hagyhatja a szolgáira. Akárhogy éltünk, mindennek vége lesz, a barátoktól búcsút kell venni egyszer De ez is csak szépítés, hisz azoknak is meg kell halni, akik senkinek sem hiányoznak.

Nicophorész gúnyosan ránevetett, mintha csak olvasna a gondolataiban. Te aztán jó kislány vagy! Alázatos, engedelmes. Királylánynak születtél, de már kiirtották belőled az önbecsülést és a józan észt. Talán azt hiszed, hogy aki rigófüttyöt hall, annak nem fáj a foga, hogy a kecsketej jámborrá tesz, a szívjóság meghosszabbítja az életet… Talán még abban is biztos vagy, hogy a legvégén találkoznak a szerelmesek…

Riolda lehajtotta a fejét,  tűz körül fölharsant a nevetés.

Nicophorész barátai nem viseltek fegyvert, túl öregek, túl rozogák voltak a világ bármelyik hadseregéhez. No de kik lehetnek? Honnan jöttek? Riolda óvatosan csetlett-botlott köztük, rakott a tűzre, ha kérték, szó nélkül hagyta, hogy kinevessék, és mindig nagyon zavartan tett-vett, mert láthatóan ezt szerették. A mi Rioldánk… Nicophorész egyszer megígérte, hogy hazaviszi a saját szigetére, hogy útközben gondját viseli, de most már csak vigyorgott, ha erre emlékeztette.

Kilencen vagy tízen lehettek. Riolda meg sem tudta számolni őket, hogyan is tudta volna, hisz egyformán csúfak voltak, és csak a tűz körül látta őket. Mert égett a tűz éjjel-nappal, de ha eljött az alkonyat, ők szertefoszlottak a sötétségben. Ilyenkor ők is nyugovóra térnek? De hol, hova? Hogy lehet, hogy sohasem látja aludni őket? Hol térnek azok nyugovóra, akiknek semmilyen nyugalmuk nincsen? Vénségtől görbe ujjak, zavarodott, gúnyos pillantások. És az a nevetés, ami úgy sistereg elő a fogaik közül, mint az utasok szájából a párás lélegzet …

Igen, mintha csak tél lenne.

Ilyen furcsa nyarat még nem látott Normandia! Ahogy a mórok betörtek, leszakadt az eső, hatalmas szelek támadtak, mintha a nyár meggondolta volna magát. De milyenek is az igazi nyarak, milyen is egy igazi ország? Még az emlékek is bizonytalanok lesznek néhány átdidergett éjszaka után. A kastély, ahol Nicophorész tanyát vert a barátaival, kastély-e valóban? Ha az is volt valaha, holtabbnál holtabb kezek már régesrég elhagyták, régesrég tönkretették, leverték a mozaikokat, mindent elhordtak, kiszórtak, a tornác köveit kihajigálták az udvarra, és Riolda egyre csak rettegett, hogy a szélroham fejükre dönti a falakat.

Még abban sem volt biztos, hogy háború nélkül bárki ráakadt volna ezekre a romokra.

No de hova menjen, kihez sodródjon? És addig hova forduljon? Nem volna jobb egyszer s mindenkorra véget vetni a kapkodásnak? Mit csináljon itt? És mit tegyen ezekkel a vénségekkel? Talán igaza volt a régi cselédeknek, akik azt vallották, egy káprázatokkal teli világban, halottak közt élünk, de csak akkor látjuk őket, ha mi is meghalni készülünk.

Most már nem volt gazdája. Megszokásból szolgálta ki a többieket, mindig csak úgy-ahogy, ímmel-ámmal, és rengeteg ideje maradt töprengeni.

Félni és töprengeni. Hiszen mindig meghalni készülünk. Ha lefekszünk, ha felkelünk, ha elengedjük az életet, ha visszavesszük.  No de a herceg udvarában nem voltak ilyen rémpofák, ilyen alkonyatkor szertefoszló rémalakok. Nem voltak, vagy csak ő, ő és a hercegné nem látta szemtől szemben őket? Hiszen örökké merénylőktől rettegtek.

Mert egy igazi udvarban még a gyilkosok is tapintatosak, nem érzed a bűzüket, csak ülsz szépen, fegyelmezetten a hercegné szoknyája mellett, ringatod a bölcsőt, ha kérik, felugrasz, elviszed-odahozod, mosolyogsz, bólogatsz, és nem is érted, mitől félsz annyira.

De most már ennek a jól megszokott bizonytalanságnak is vége.

Te vagy az én leánykám, az én aranybáránykám, az én csillagocskám! Te vagy az én gyereklányom! Örökké élni nem lehet, de a halált megkerülni igen. Ha rám hallgatsz, én majd kitanítlak téged. Ez a világ az okosoké, hisz mindenki retteg, a föld recseg-ropog, már csak a jóslatok tartják össze. Nincs az a herceg, aki ne ijedne meg, ha azt mondod, Odaátról jöttél, ha mélyen a kedves felesége szemébe nézel, ha végigpillantasz a drága apróságokon, a gyerekeiken. Hány éves a fiacskátok, herceg? Kiveri őket a víz, egy pillanat alatt kibuggyan belőlük a rémület. És ilyenkor hogy igyekeznek! Nem fázol, nem vagy éhes, testvérem? És már készítik is a különszobát, a hercegné saját maga melegíti a mosdóvizedet. A vacsorán főhelyet kapsz: a legjobb kenyér, a legjobb vörösbor – de mondd, mit parancsolsz még, testvérem? Krmmmrrmmm, mire ezt kinyögöd, vagy valami hasonlót, leteszik lábad elé a legféltettebb kincseiket.

Nicophorész szélhámos lenne? Vagy egy ravasz kereskedő, aki nem prémekkel és fűszerekkel, hanem félelemmel üzletel? Mert Nicophorész úgy vélte – és talán ez volt a legjobb trükkje –, hogy az emberek mindenekelőtt rémüldözni szeretnek. Borzongani, félni, a gyerekeik életéért aggódni. Keresztül-kasul járta a frankok földjét, végül a normannokét, mindig mindenhol megfejthetetlen írásokról beszélt, soha nem hallott birodalmakról suttogott, egyre csak ijesztgetett, célozgatott. Ahol keveset mondott, ott féltek tőle a legjobban.  Nagyon kényelmesen járt-kelt a nyugati birodalomban.

Csak fogadj szót! Majd kitanítalak!

Mióta kiderült, hogy Nichophorész nem a muzulmán kém, nem a halál angyala, mikor világos lett, hogy soha, de soha nem fogja őt visszavinni a szülőföldjére – ami azt illeti, még csak nem is járt a tengeren – Riolda nem becsülte semmire sem. De tartani tartott tőle. Mert lehet, hogy önmagukat sem ismerik jól a kísértetek… Hogy Nichophorész csak hiszi, hogy mindenféle baljós mormogás, csalafintaság révén kiügyeskedte magát a halálból?

Mi van, ha tényleg, ha tényleg nem tud meghalni?

Aranyhalacskám! Aranyvirágom! Aranygombolyagom!

De Nicophorész történeteit már megszokta, ahogy a dereka köré fonódó, vénségtől megfeketedett ujjait is. Mutasd magad! Majd meglátod, hogy kitanítalak! Riolda soha nem mert a tűz mellől elhúzódni, mert még jobban rettegett a többiektől, a többiek pedig a mindig maga elé motyogó Nicophorésztól.

A szemükben ő, Riolda Nicophorész aranygombolyagocskája volt.

De kik ezek a ködben el- és feltünedező rémségek? Akik úgy csevegnek a csecsemők nyársra húzásáról, az öregasszonyok megerőszakolásáról, a felgyújtott erdőkről, mint mások az időjárásról? A tűz körül minden arc élesebbnek, minden kéz mocskosabbnak tűnik.  Az emberi fejek olyanok, mintha jól meggyötörték, aztán megnyúzták volna őket – de vajon ezek a mindenen röhögő öregek tényleg ilyen öregek-e? Ha a köd visszahúzódna a tengerre, nem ismerné-e fel bennük a Vilmos herceg katonáit, a teherhordókat, a kocsisokat vagy a saját édesapját?

Valamikori apák, valamikori katonák, valamikori testvérek. Örökké élni nem lehet, de a halált megkerülni igen. A mórok csak a férfiakat ölik meg, az asszonyokat magukkal hurcolják, hogy mandulán és szárított gyümölcsön hizlalják őket. Azok a férfiak maradtak életben, akik meg se próbálták megvédeni a feleségüket. Te tudod, hogy hány lyuka van a tehénnek? Teletömöd, ha fiatal, ha meg megmegvénül, agyonvered. De melyik asszony bírja a legtöbbet?

Mint a felizgatott denevérek, úgy röpködtek a tűz körül a gonoszabbnál gonoszabb történetek.

És még nincs is itt az éhség, gondolta Riolda. Még nem fedezték fel az összes éléskamrát a kastélyokban, még találhatsz félérett, esőtől lottyadt gyümölcsöket a sárban.  De mi lesz majd az agyonázott gabonával? A nedves ruha módjára elnyúló rozstáblákkal? A földekkel, amin a mór katonák végigtrappoltak? Riolda is tudta, aki őszig nem hagyja el Normandiát, az szemtől szemben találkozik majd a szülei szellemeivel.

Te majd jössz velem, én majd megvédelek, én majd kitanítalak mindenre…!

A legjobb áru a félelem. És az a legjobb, ha hozzábilincseli magát egy gonosz öregemberhez.

Hajnalban arra riadt, hogy egy lenyúzott arcú agg a gyerekeit szólongatja. Riolda gyorsan a másik oldalára fordult, és úgy tett, mintha aludna.

Az eső végre kisírta magát, csend volt, a felhők végre megindultak, hogy elvigyék az őszt a tengeren túlra. Vagy nem is az őszt, hanem a megbánást? A nyöszörgő férfi nagy óvatosan visszalopakodott a tűz túloldalára.

Ahány férfi annyiféleképp szégyelli magát.

De hamarosan felszáradnak az utak. És ha megnyugszik a szél, visszatér az élet a kikötőkbe is. Az eső  surrogása helyett mintha most egy dallamtöredéket sodorna felé a szél.

Mi kötné őt egy gonosz öregemberhez?

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte a tűz mögött gubbasztó férfi.

– Azért jöttem ide, hogy megkérdezzem, vannak-e kísértetek? És hogy jutok Kerkorvian kikötőjébe?

Az agg – aki nem is volt agg, csak egy összekormozott arcú férfi – rábámult.  Ám túl elgyötört volt ahhoz, hogy akármit is mondjon életről-halálról. Viszont pontosan tudta az utat Kerkorvianba, és még azt is elmagyarázta, hogy jobb lesz, ha nagyon vigyáz magára, ha nagyon óvatos lesz, mert az utakon rabszolgakereskedők járnak. És mit számít, hogy élők vagy halottak, ha a rabszolgák sorsa rosszabb a kínhalálnál is…! Kormozza be ő is az arcát, lisztezze be a haját, borítson sok ruhát a vállára, és ha lát valakit az úton, lépkedjen úgy, mint az öregasszonyok.

De legjobb, ha nappal sehova sem kóborol. És ha éjszaka az úton lépteket hall, akkor jobban teszi, ha ledől az árokba, és halottnak tetteti magát.

Riolda boldogan felugrott.

Mire várt volna?

Tizenöt éves volt.

Csóka Kata fordítása

Régebbieket lásd itt:

Miért nem vagy igazi férfi? (Patrick de Mela: Fordított)

Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)

http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/

//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/

Milyen lehet az összeomlás?

Kirobban a nyár, forr az idő, eltelik a június, a július, elmúlik az augusztus, már itt a szeptember, de az idő egyre csak melegszik, mintha nem tudna lecsillapodni.

– A háború sosem természetes – panaszkodtak az öregek. – Az állatok minden falatért megküzdenek, de nem akarják az egész földet felfordítani. No de a mórok nem tisztelnek semmit!

A herceg nem szólt közbe, nem mesélte el, hogyan rabolták végig az őseik a tengermelléket. Hogy az ő nagyapja például annyi mozaikot tört össze, hogy a darabkáival a normann tengerpartot is kikövezhetnék.

– Mi mind barbárok vagyunk – sopánkodott Illighaen. – Nincs komoly hadszervezetünk, komoly közigazgatásunk, még csak igazi levéltárunk sem. Hát nem csoda, hogy megesznek minket az erősebbek!

No de kik lesznek a vesztesek? – a herceg sokat töprengett ezen. A vesztesek irigylik az ellenség országútjait, pompás levéltárait, elérhetetlen asszonyait, a magukét pedig nem becsülik el. Mije van a szélnek, hogy állandóan fúj? Miből meríti az erőt, ha nem önmagából?

És Vilmos szép lassan lecsillapította a rettegőket, a katonákat, tudósokat, apródokat, asszonyokat, egyszerű mihasznákat, akik eljöttek a hercegi udvarba sopánkodni, várni a véget, felkészülni az elkerülhetetlenre… hogy most már együtt… hogy mindhalálig.

A félelem a legerősebb bódítószer. Ilyenkor a vér erősebben zubog, és úgy ver a szíved, mintha lenne vesztenivalód. A félelem mindent felnagyít, mindent felpezsdít, és mindent eltakar természetesen. Ha félni kell, akkor nem vagy többé gyáva katona, mihaszna szomszéd, hanem szentséges áldozat, akivel krónikások és persze a költők osztanak-szoroznak.

Védekezésre persze senki sem gondolt. Hiszen a hírek is sok ezer, tízezer, százezer éhes mórról beszéltek, fegyelmezett, páncélos katonákról, elefántokról vagy elefánt  nagyságú harci lovakról. Te, nem hiszed, testvérem? Láttál már valaha harci hangyákat? Talán nem is Isten teremtményei. Emberi lényekből kifakadt démonok, akik talán a móroktól tanulták az örökös háborút. Régebben ezek nem voltak ilyen félelmetesek, szétnyomhattad őket a hüvelykujjaddal, de ezek az újak most csapatokat szerveznek, és ha egy elesik, ezer, százezer lép a helyére. A vérzivataros idők, a felbolydult természet megőrjítették őket.

Mindenki látta a jeleket. Túl meleg van. Túl gyorsan beérik a szőlő. Ami pedig túl gyorsan beérik, az nem is lehet túl édes. Az idő magatehetetlen, a mórok legyőzhetetlenek, hogyan is védekezzünk?

Vilmos herceg készenlétbe helyezte a gályáit, és ímmel-ámmal megerősítette a falakat. Életerős normann volt, fiatal feleséggel, három kisfiúval, de neki sem fűlött… hogy mihez is nem fűlött? Embernagyságú hangyákat kaszabolni, rohamot vezényelni, árulókat kutatni, halottak fölött ordibálni. A rabszolgák dolga, hogy meghaljanak, a normanokké, hogy tovább éljenek, hogy tovább vándoroljanak a tengerről a szárazföldre, a szárazföldről a tengerre.

És túl öreg volt, hogy a hősi halált ne tartsa nevetségesnek.

Túl öreg? Nem tartotta számon az éveit, tehát nem is öregedett annyira, mint az idő múlásán töprengő szerzetesek. No de Vilmost nem is a kora, hanem a tulajdon szíve gyengítette el, vagy az a láthatatlan szerv, amit jobb híján becsületnek neveznek.

Micsoda ostobaság, gondolta dühösen. Becsület ide, vagy becsület oda, ő az első felesége meggyilkolása után kapott ajándékul jó pár évet. Jó pár évet, Hildit, egy fiatal feleséget, három gyereket. Ha már őszül a szakállad, akkor nem felgyújtott hadihajókról álmodozol, hanem egy fiatal feleségről, aki elégedetten piheg melletted. De itt van a csorba! Milyen harcos az, akinek megerőszakolják, agyonverik az első feleségét, és aztán éli tovább szép kényelmesen az életét? De mit is kellett volna tennie? Végigjárni a kunyhókat egy mérgezett tőrrel? Egyenként végezni a hercegség lakóival? Így biztos, hogy a tettesre is lesújt a haragja! És micsoda formája lenne ez a népszámlálásnak!

Egy megfelelő gyilkost persze előállított a herceg, azt rendben ki is végeztette, no de hogy ez a megfelelő az igazi volt-e…? Persze mindig vannak leleplezetlen gyilkosok, de ezek soha nem a te feleségedet ölik meg… És mit csinált az asszony, amikor…? Nyögdécselt, boldogan hányta-vetette magát, vagy pedig a nevedet sikoltozta? Ismerted-e Marcendát valójában?

A kétség olyan, mint a betegség, birodalmakat is ledönt a lábáról, nemhogy  negyvenéves férfiakat. Ha egy asszonynak szeretője van, akkor arról mindenki tud, a nagynéni, a nagybácsi, a kukta, a lovász, de még a kapuban heverő koldus is. Ha egy asszonyt megerőszakolnak, akkor az foltos marad. Mert olyan a gyanú, mint a légy, elhessegetheted, agyontaposhatod, abszolút nevetséges, de szép lassan mindent bepiszkol maga körül.

A legszánalomraméltóbb katona a féltékeny katona. Nincs ott, nem lát, nem érez, nem hallja a vezényszavakat, és nem is igazi az a kard, amit a kezében tart. Fő a józanság, suttogta Vilmos magának. Az ő Marcendája szépen mutatott a magasra tornyozott hajával, és már-már bájos volt az örökös kotkodácsolásával, de nem az a fajta, akiről fiatal katonák ábrándoznak. Az országutakon már egy falat kenyérért, egy falat kenyér ígéretéért mindenre hajlandók a lányok. Ugyan mért vágyódna egy negyvenéves hercegnére egy katona?

Talán nem is a hercegnére vágyódott. Hanem a hatalomra.

De most fel kell készíteni a gályákat a menekülésre. Só, ivóvíz, katonák, női vacakságok, ládák – legalább a gyerekek hadd meneküljenek! És a ládák mélyén a normannok ereklyéi, hogy legyen néhány apróság, ami a fiait majd az apjukra emlékezteti. Nem túlságosan sok kincs, nehogy az új apjuk, a dán harcos, akinek Hildi majd bekéretőzik az ágyába, meg akarja ölni miattuk a fiait.

Semmi kihívó, semmi szemkápráztató.

– Ugye, te sohasem bíztál bennem? – zokogott Hildi a hálószobában.

Te soha, soha… te nem is szeretsz…nemisszeretszigazán?

A herceg összerezzent.

Miért nem lehet egy kicsit nagyobb méltósággal?, töprengett a herceg. Megkerülte a sírástól maszatos feleségét, óvatosan félretolt néhány ruhabatyut, és maga segített az udvarhölgyeknek válogatni.

Én veled mindörökre! Mígahalálelnemválaszt. A halálod pillanatáig! Aférfieztnemértheti…

Vilmos valaha tanult Hektór lovagról, aki az ostromlott Trójában a legnagyobb méltósággal vett búcsút az asszonyától. De a régi harcosoknak mennyivel könnyebb volt! Az ő asszonyaik nem pityeregtek, hanem ernyedetlen nyugalommal és méltósággal várták, hogy a férjük szép nyugodtan a végére érjen az intelmeinek.

De az idő! Vilmos megfogta Hildi kezét, és magához húzta.

– Csak olyat, aki baszni szeret, csak olyat válassz! – Az udvarhölgyek riadtan nyújtogatták a nyakukat. – Hát nem érted? Egy igazi férfi megelégszik azzal, és nem tör a fiaim életére.

Hildi a szíve mélyén talán számolt ezzel, de most megint zokogni kezdett: – Nem mondod… Én soha, soha…egész hátralévő életemben!

Vilmos legyintett: – Ne neveld a fiúkat hősöknek, ne beszéld tele ócska mesékkel a fejüket! Ne képzelegj arról, hogy a halálból visszajövök, és megmentelek titeket! Dönts okosan! Ne ábrándozz a költőkkel, ne hallgass a jósokra! Légy derék asszony, ahhoz légy hűséges, aki befogad a házába!

ÓóÓÓÓóóó! A zokogás hullámokban tört az asszonyokra.

És ez még csak a kezdet, gondolta Vilmos. Mi lesz akkor, ha kiderül, hogy az összes asszony nem is fér föl a hajókra, hogy lesznek majd szerencsések, és lesznek olyanok is, akik a férfiakkal mindörökre, mindhalálig…

Mert kevés a hajó a kikötőben. Az a hibája miatt kell majd meghalnia egy rakás óbégató szerencsétlennek.

– Méltóságos úr! Egy nagyon öreg lovász akar beszélni veled!

A mindhalálig idején mit lehet tenni? Megveregetni a szolgák vállát, és elfelejtetni, hogy soha életében nem volt képes megjegyezni a nevüket.

Hát jöjjön! Hiszen képtelen lenne a nagy óóóóóázásban búcsút venni a gyerekeitől. Mi, normannok, akarta volna kezdeni, és már áhítatosan elszánt képet is vágott, de észrevette, hogy ez a ráncos képű manó mégcsak nem is normann, hanem egy hadifogoly.

Kedves, jó barátom, nem feledkezem meg rólad a végveszedelemben sem…

A kis öreg türelmetlenül legyintett.

– Mért nem vágod el a mórok útját a folyónál? Mért nem zilálod szét az előőrseiket? Mért nem vagy igazi férfi, herceg?

Vilmos a felháborodástól megremegett. De az öreg olyan rendíthetetlenül szavalt tovább, mintha betanították volna. És talán be is tanították.

Éles, tűhegyni pupilláit újra Vilmosra szegezte.

– Hisz annyian sincsenek, hogy egy közepes várost bevegyenek? Éhes kamaszok, akiket a kalifa küldött előre, vezérük sincs, itt kódorognak fel-alá, még azt sem tudják, merre van a tenger! Riogatják a lányokat, ijesztgetik a parasztokat, hát melyik nagyúr nem tudná megfékezni őket? A kalifának esze ágában sincs átlépni a Loire-t, rábízta néhány kölyökre, hogy félemlítsék meg az északiakat. És te a halálra készülsz? Ők csak a te félelmed miatt látszanak olyan hatalmasnak.

A ráncos kis szolga nem volt egyedül. Balra ott magasodott Björklund, a Bősz és Hilderich, a Kalapácsvető.

Mekkora barmok!, gondolta Vilmos. Majd ők megszervezik, majd ők megállítják… kezükben a kalapáccsal, hátukban az összes normann katonával.

– Itt maradunk – mondta a herceg.

Már látta, hogy apró, felderítő csapatokra osztja a katonáit, és míg ide-oda csatangolnak a partvidéken, az asszonyok és a kincsek egyedül maradnak a palotában. Ti csak ne búslakodjatok, drágáim! Készüljetek a lakomára! Legyetek nyugodtak, apa megvéd mindenkit!

Micsoda ördögi terv! Az ősei száz éve foglalták el Normandiát, de a vidéket ők, a dédunokák sem ismerték ki igazából. Egy szabadcsapat ki sem igazodna az erdők, zsombékok, sziklák közt. De micsoda mulatság lehetne! Milyen férfias mulatság! A mórokkal évekig, évtizedekig kergetőzhetnének! És azt persze senki sem tilthatja meg, hogy a fogócska végén Björklund és Hilderich beálljon a diadalmasan előrenyomuló seregbe. Egy-két év, és jön az Északi Hadtest, a kalifa Normann Különítménye.

Látta a fiúk szemében megvillanó megvetést – hát nem a te feleséged…? –, de ő szó nélkül előre sietett a kikötőbe.

A szolgák már az asszonyok ládáival cipekedtek. Hímzések, köntösök, a legkedvencebb szoknyám, a legkedvencebb ingem – hát igen, ha kevesebb párnát vinnének, akkor több hely maradna a gyerekeknek. De nem akart a szolgákkal veszekedni, Hilderich pillantását még a hátában érezte.

A hajók olyanok, mint a történetek, elkopnak és változnak ugyan, de könnyebb kiismerni őket, mint az embereket.

Az ő hajói, az ő drága, kedves hajói mind női neveket viseltek. Mindegyik három nevet: egy közönségeset, egy félig-titkosat és egy különlegeset, amit a készítői csak neki árultak el. Ajándéknevek.

Hisz minden titok egy kicsit meghosszabbítja az életét.

De most már nincs szüksége ilyesmire. Hümmögve körbejárta, és utoljára megszámolta őket.

Aztán eleresztette a nevüket a szélben.

Csóka Kata fordítása

Régebbieket lásd itt:

Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)

http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/

//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/

Amíg meg nem bánjátok, amíg őszintén szembe nem néztek, amíg ilyen megátalkodottan, amíg csak másokat hibáztatva… Nicophorész tanácsos a feje búbjáig teli volt ilyen korholásokkal. Talán még akkor is ezeket ismételgette, ha elment a dolgát intézni az istálló mögé vagy álomba szenderedett. De elszenderedhet-e vajon egy ennyire könyörtelen és szigorú ember? És van-e „dolga” egyáltalán? Olyan dolga, amit szégyellni kell, vagy amit mások nem láthatnak?

Nicophorész a bizánci császár követeként jött, és a könyvtárak és a laktanyák száraz levegőjét hozta magával. Talán az ősei már elhasználták a nedveit, töprengett Illighaen. Ezért aztán nem eszik, nem iszik – talán még „dolga” sincs, csak sárgás, keserű epe folydogál az ereiben. És talán ezért volt megátalkodott testszaga is. Huszonhetedik tanácsosa volt a bizánci császárnőnek, ennek a titokzatos asszonynak, aki – a hírek szerint – kivégeztette a saját férjét és fiait is. A normannok, akik a saját feleségeiket szóhoz sem engedték jutni a lakomákon, titokban, borzadozva ilyen asszonyokról álmodoztak. De miféle világ az ilyen? Ahol egy nő konyhakéssel ráront a férjére? Vagy szeretkezés után örökre elaltatja a varázsigéivel?

De senki sem mert Nicophorésztól kérdezősködni.

Szembe kéne nézni önmagatokkal… Hiszen hitehagyottak vagytok! Míg másokat hibáztattok, ti vagytok a bűnösök… A gyilkosságok és a mórok csak a hitetlenség következménye. Nem mertek szembenézni a bűneitekkel… hitvány álmokba menekültök…

A normannok azt gondolták, hogy éppenséggel a férjek megölése sem derék dolog, de összeszorított szájjal hallgatták a tanácsos, mert fegyvert, katonát reméltek a bizánciaktól.. És pénzt, pénzt, mindenekelőtt nagyon sok pénzt! Mert a frankok szerint  az arabok már átcsaptak a Pireneusokon.

Az álmok, azok a tehetetlen álmok! Nicophorész – ha nem volt szó politikáról, ami halálra untatta – mindenről mindenkiről tudta az igazat. Kócos prostituáltak laknak az erdőkben, a kamaszfiúk őket hívják tündérlányoknak. És mi az az időkerék vagy mi az az időcsapda! Hívő ember a jelenben él, nem a múltat ajnározza! Az idő folyását a szilárd hit tartja össze, hát nem csoda, ha néhány rémálmoktól űzött normann átsodródik egy elátkozott szigetre vagy részegségében áttéved egy másik időbe. Nem az időt kéne hibáztatnotok, hanem az erkölcseiteket!

A szónoklatok közben Illighaen is lehajtott fejjel hallgatott. A normannok már eldöntötték, ha a mórok visszafordulnak Aquitániából, akkor a saját kezükkel tépik szét ezt a mitugrászt. Ám Illighaen csöppet sem örült a huszonhetedik várható halálnak, mert sok mindent szeretett volna megtudni. Ha tőlük még egy darab kenyeret sem fogad el, akkor mi tartja életben? A bizánciak ilyen tökéletesek? A tudomány teszi ilyen acélossá őket? És vajon a keresztények tényleg egy pompás kertbe jutnak, ha itt a földön végeztek a kötelességeikkel?

Voltak gyötrelmesebb kérdései is Illighaennek: a magzatok és a halottak talán nem léteznek, ha nem látjuk őket a saját szemünkkel? Ami nem létezik, azt hogy ábrázolhatják a művészek? Hogy meglepődne Nicophorész, ha megtudná, hogy ők tavaly és tavalyelőtt még Bizáncot is a mesebeli országok közé sorolták!

De Illighaent nemcsak a tanácsos visszataszító testszaga és dölyfössége zavarta, neki az egész követjárás gyanús volt. Ha a császár (vagy a császárnő) segíteni akar rajtuk, akkor mért nem egy katonát küldött hozzájuk? Ez a Nicophorész az a fajta volt, akit a régiek „filozófusnak” neveztek. A tanácsos, ha délelőtt kellően kidühöngte magát, estefelé meglepő figyelmet fordított a kikötőben horgonyzó hajók, a nyelvjárási igelakok, a germán hiedelmek iránt. Semmit nem fogadott el magától értetődőnek, és meglepően jól beszélt normannul – ahogy meglepően jól beszélt frankul, frízül, burgundiul. Illighaen, neked kelta neved van! Hogy keveredthettek ilyen csúf barbárok közé az őseid? Akármiért jött ide Nicophorész, a normannok – láthatóan – nem nyerték el a tetszését.

Kém lenne? A segítségnyújtás ürügyén összecsipegeti a híreket, és ezekkel lépi át a hírhedt bíborszoba küszöbét?

Pedig Vilmos herceg megfelelően gondoskodott a vendég tanácsosról: külön lovász, külön kübli, külön inas, külön köpeny, külön tányér, külön szoba. Még vacsorát is adott tiszteletére, ahol a tanácsos korgó gyomorral ostorozta őket. Mert semmi nem volt elég finom, semmi nem volt elég tiszta. A herceg Rioldát jelölte ki Nicophorész szolgálólányának, mégpedig „éjjelre-nappalra”– mert Vilmos gyermekei elhagyták a tipegő kort, és itt volt az idő, hogy Riolda egy „megfelelő emberrel” elveszítse a szüzességét. Illighaen őt akarta megkörnyékezni, hogy megtudja, hogy él egy filozófus – hogy mit eszik, mit iszik, könyveket hozott-e magával –, de a lány kitért az útjából.

Ó, nem a tanácsos lett volna az első, aki vén fejjel bolondot csinál magából! Hiszen több életünk van, töprengett Illighaen, az egyik a szerelemé, ez tesz minket képessé, hogy egyszer majd eloldjuk magunkat a földi világtól. Illighaen a trónteremből figyelte a tanácsost és Rioldát, ahogy délutánonként andalognak a virágzó körtefák alatt.

Andalognak? Az udvar már biztosra vette, hogy Riolda megcsinálta a szerencséjét, hogy a huszonhetedik tanácsos majd elviszi magával Bizáncba, a bíborszalagos, vértől csatakos császárnők közé. De a trónterem ablakából kipillantgató Illighaen kicsit sokallotta már a beszédet – hiszen egészen más súgni-búgni, mint fegyelmezetten kihallgatni valakit! De vajon mit tud mondani egy ilyen nagy filozófusnak a hercegi pár hajdani dadusa?

És Riolda sem hasonlított egy szerencséjét hirtelen megcsinált cselédlányra. Úgy fintorgott az áttetsző virágszirmok közt, mintha feltartanák a munkájában.

Illighaen összeszedte a bátorságát, és odalépett hozzájuk.

– Hát nem hagy téged nyugodni a tenger, barátom? Azok a rejtélyes szigetek, melyeket mi, hitehagyottak találtunk ki bűnös mámorunkban? Hát ez a leányzó tényleg egy elátkozott szigeten született, én hoztam el onnét az édesapjával. De mondd, Nicophorész! Csak nem a szorgok érdekelnek, akik közt Riolda nevelkedett?

– Amíg te is ilyen megátalkodottan, másokat hibáztatva, amíg csak az álmaitokban… azokban a tehetetlen, nevetséges álmokban… – Riolda rémülten elszelelt, míg Nicophorész szinte sistergett a felháborodásában.

Illighaen eltöprengett: lehet, hogy ez a szerencsétlen csak zavarában akar felülkerekedni másokon?

– Én reméltem, barátom, hogyha a háborúban nem is segítesz, legalább  megtanítod nekünk a görög grammatikusokat. De a tengert hagyd csak meg az igazi férfiaknak!

– Amíg meg nem bánjátok, amíg szembe nem néztek, amíg csak másokat hibáztatva… – Illighaen csak legyintett, mert Nocophérosz ott folytatta, ahol az előbb abbahagyta.

– Mit akar a császárné, tőlünk, normannoktól? Mért jöttél ide, barátom?

És nem törődve a várható következményekkel, kérdezés nélkül besétált Nicophorész szobájába. Mégcsak nem is a kéziratai izgatták, vagy a kiküldetésének a titka, hanem hogy  mibe fújja az orrát, hogy vannak-e szennyes ruhái, hogy olyan ember-e, mint a többi?

De hát mit akarhat a császárné tőlük? Eljön egy senki által nem látott birodalomból egy tanácsos, és mi jobban hiszünk benne, mint a saját kelepcéinkben, de hát mi mást tehetnénk? A herceg katonákat keres, akikkel visszaverheti a mórokat – vagy legalább egy tudós papot vagy egy közönséges varázslót, aki kideríti, ki gyilkolta meg az első feleségét.

– A herceg – kezdte Nicophorész, azt a kellemetlen érzést keltve Illighaenben, hogy belelát a fejébe – A herceg, a ti kegyelmes hercegetek…

– Én nem vagyok herceg – próbált meg a pillantása elől kibújni Illighaen. – Nekem nincs saját országom, és senki nem ölte meg a feleségemet. Egyszerű krónikás vagyok, és barátokat keresek.

Riolda bűntudatos arccal visszasompolygott. Hát nem arra nevelték, hogy lesse mások kívánságait? Hogy kéznél legyen, hogy felálljon, hogy leüljön, hogy vizet hozzon…? De most mint egy vadonatúj, ki nem próbált íj, majd’ elpattant.

Zavaros félelem ülte meg a szobát. Talán ez volt olyan  émelyítő, nem Nicophorész testszaga.

A tanácsos az ágy szélén elmesélte, hogy ő természetesen nem is tanácsos, vagyis nem egészen, nem úgy, nem huszonhetedik, hanem egészen… egészen titkos. Amúgy Landorieión szigetének apátja és nem volt szerencséje a császárnéval személyesen találkozni. De mint titkos főapát és hivatalnok a keresztény hit igaz barátait keresi, akik hajlandók a perzsák ellen Bizáncba segédcsapatokat küldeni. És akkor egyszer, viszonzásképp, talán a császárné is segít… Riolda és a tengerek iránti érdeklődése pedig merőben tudományos… merőben tudományos, teoretikus és elméleti. Hát mit képzelnek a normannok  őróla? Hetvenöt évesen akarna a tengerre szállni?

Illighaen barátságosan bólogatott, és míg belevágott egy ír papokról szóló  mesébe, magában morfondírozott Nicophorész történeten. A hazugságok csak akkor elevenek, ha sok-sok részletet zsúfolnak bele. Titkos tanácsos! Landorieión! Az lehetséges persze, hogy a császárné puhatolózni küld egy szerzetest – de miért ilyen étvágytalan-kelletlen öregembert? Milyen diplomata az, aki zavarában folyton-folyvást vádaskodik? Az is lehet, hogy Landorieión szigete unalmas egy tudásra szomjas öregembernek, és egy apát dönthet úgy, hogy vén fejjel világot lát – de ebben Nicophorészban szemernyi vidámság sincs, ahogy szemernyi felfedezőkedv sem!  Leginkább csak egy dühös halottra hasonlít, akit akarata ellenére előcibált a sírból valaki.

De Illighaen mesélt-mesélt, hogy eloszlassa az öregember gyanakvását, és persze a magáét is. Már ott tartott, hogy az ír papok térképei az emberi lélek különböző stádiumait jelzik, nagyon költőiek, de hát semmiféle tudományos vizsgálódás próbáját nem állják ki. Ami persze nem jelenti, hogy állatokon, növényeken és embereken kívül ne élhetnének más lények. A tenger is kivet magából néha ismeretlen, ezeréves szörnyeket –többes szám, ismeretlen személyek, talán így kéne a grammatikusoknak nevezni őket.

– No de a szorgok? – vetette ellene Nicophorész. – Nekik mi értelmük van?

– Talán egy másik korból maradtak itt – mondta Illighaen. – Honnan tudhatnám ezt, barátom? Mi mind felfeslőben vagyunk, az időnk megbetegedett.

Nicophorész kesernyésen elmosolyodott. De ahelyett, hogy a bizánci térképészek titkait megosztotta volna, udvariasan megkérte Illighaent, hogy tekintettel a fülledt, nyári levegőre és az ő viszontagságos életútjára, néhány órára hagyja magára.

Illighaen mit tehetett volna? Ugyan semmivel sem jutott közelebb Nicophorész „kiküldetésének” titkához, az ajtó felé indult.

És a tanácsos testszagát jó volt a virágzó fák alatt lerázni magáról.

Ám Nicophorész a vacsora idején sem jelent meg, ahogy reggel sem mozdult ki a szobájából. Ám a Nicophorész-szag ott terjengett a veteményeskertben, a konyhában, a trónteremben, a virágzó fák alatt. Láthatatlanul visszataszítóbb volt, mint szemtől-szemben, a szobájában.

És vajon nem az öregség a legfélelmetesebb titok? A legfájóbb, a legvisszataszítóbb?

A herceg katonái délben törték fel a vendégszoba ajtaját. Nicophorész eltűnt – vagy talán köddé vált, elrepült megsemmisült, éhségében világgá szaladt, vagy tán elragadták a normannok álmai, hisz az istállóból egyetlen hátasló sem hiányzott. Micsoda nap!, sóhajtott a herceg. Milyen átkozott nap! A szél leveri a fákról a virágokat, benéz mindenhova, csontos kezével megzavarja a nyarat, megríkatja az asszonyokat, fáj a fejük, fáj a kezük, fáj a hasuk… Ez a gazfickó lovakat nem rabolt ugyan, de a hajdani dadust kicsempészte magával. Vagy Riolda a saját akaratából szökött meg?

Micsoda hálátlan perszóna!

Illighaen most már kedvére kutakodhatott az ál-tanácsos szobájában, a vaspántos, hatalmas ládában. De se kenyeret, se szennyes alsóneműt nem talált, csak néhány szutykos kódexlapot a láda alján.

Mivel mostanra biztos lett benne, hogy az ál-tanácsos a móroknak kémkedett, ezért arab nyelvű írást várt, egy arab megbízólevél darabkáját, valamit, akár egyetlen jelet, ami fényt derít a világ legkellemetlenebb kémjének a személyére.

Illighaen viszolyogva kisimította a kéziratlapokat. Mert olyan szaga volt a kódexlapnak, mintha Nicophorész testének darabkája volna, mintha együtt született, együtt nevelkedett, együtt öregedett volna a tanácsossal. Ám ami rettenetesebb, a betűk semmilyen írásra nem hasonlítottak: nem voltak arab betűk, sem görögök, sem latinok… Szabályosan kerekített, büszkén, gondosan rajzolt írásjegyek, de Illighaen még azt sem tudta eldönteni, hogy az írás balról jobbra vagy jobbról balra halad-e – vagy hogy írás-e egyáltalán, vagy csak apró, titokzatos mintákból összerótt rajz.

Vagy egy fenyegetés, amit egy láthatatlan úr hagyott itt a normannoknak.

Tud-e akkor is üzenni egy írás, ha az értelme homályban marad?

A kis kódexlapot Illighaen be sem merte vinni a saját szobájába. No de akkor hova tegye, hova rejtse, hol hagyja?  Vigye be a könyvtárba, és tegye a szeretett könyveihez? 

Két nap múlva kitört a háború. De a támadók nem a megfejthetetlen gyöngybetűkkel üzengető ismeretlenek voltak, hanem az Aquitánián késlekedés nélkül átzúduló mórok.

Régebbieket lásd itt:

http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/

//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/

Mit akarsz tőlünk? Ki vagy?

Riolda sikoltozva ébredt minden hajnalban. Nem ő kérdezgette az álomban látott szörnyeket, hanem a rémek vonták kérdőre.

És aztán a hercegné: Mi van veled? Elrontottad a gyomrodat? Rosszat álmodtál? Riolda bólintott. Hát persze! Ne tessék aggódni, biztos a lencse vagy a bab. A szolgák a rémeiket is a gazdáiktól öröklik, ahogy a köpönyegüket és a becenevüket is.  

Hiszen csak egy gyereklány volt, egészen olyanféle, mint akik az utak szélén kenyeret kéregetnek. Szurtos. Illetéktelen. A rémek is úgy viselkedtek vele, mintha szemtelenségből vagy merő figyelmetlenségből lépett volna be a szobáikba. Neki nem voltak saját szobái. Ahogy nem volt saját semmije, talán keze vagy lába sem.

Nem volt ez mindig így. A szigeten, ahol született ő volt a legkisebb. Az örökös legkisebb, hiszen a legeslegutolsó is a szigeten, ezért mindenki a tenyerén hordozta. Sajátgyerek volt, akit ha kenyérre nem is, de történetekkel lakattak jól – mindenki hitt abban, hogy tőle rabolták el, hogy őbenne, Rioldában támadt fel a saját gyereke… aki meg sem született, de talán ilyen kicsi, szép, eleven, kíváncsi lenne, ha lenne… Riolda, ha az arcokra nem is, de az egymásba fonódó álmokra még emlékezett.

Csak egy királylány engedheti meg magának, hogy egyszerre ennyi helyen nevelkedjen. De az apja, Fargein – vagyis a férfi, aki a legkitartóbban hitt abban, hogy Riolda az ő gyereke – kimenekítette innen. Nem nőhetsz fel ilyen zűrzavarban, nincstelenségben.

Itt, az új világban Fargeinből istállószolga lett, őt, Rioldát viszont nagy kegy érte: pesztraként vigyázhatott a herceg gyerekeire. Nem bántják, nem ütik, nem éheztetik, akkor sem bántják, ha hajnalban sikoltozik… És még a nevét sem vették el. A hercegné nem nevezi se Kindigheilingerlisnek, se Ottmatrungungnak, se semmilyen nyakatekert néven. Ha egy gyerek megtartja a nevét, akkor a többieknél nagyobb örömöt talál a szerelemben, de saját álmai már nincsenek. És az sem valószínű, hogy ő az életben egyszer még viszontlátja Fargeint.

A szobák, ahol ennyit rémüldözik, nem a saját szobái. A sárkányfejek, az omlatag, szőke nők, a vörösszakállas katonák, a sok Ottmatrungung, Kindigheilingerlis tőle igazán halomra öldöshetik egymást! Kövérek, öregek, zavarosak, ostobák.

Nem az volt Fargein álma, hogy egyszer megérkeznek egy normális, élhető érkeznek?

Ő még álmában is hallja, ahogy a germán vezérek csikorgatják a fogukat. Mert délről az arabok, keletről a szászok, nyugatról a frankok nyomulnak… És ezek még csak emberek mindennapi szülőkkel, nyavalyákkal, gyerekekkel, betegségekkel, ilyen-olyan istenekkel! Északon mindenféle titokzatos lények élnek, belefolynak az álmainkba, harc nélkül birtokba vesznek minket. Ha a szelek túl erősen fújnak, vagy a tél négy-öt hónapnál tovább tart, Álomkirály országa kezdődik el, és itt már mindenki névtelen és fegyvertelen.

De nem a szolgagyerekek dolga, hogy aggodalmaskodjanak. Rá sem érnek, hisz minden percben ugraniuk kell, még álmukban is, mert vajúdik a hercegné, mert nem vajúdik, de azt hiszi… és közben odaég, lefolyik, kifolyik, mert a gyerek kiöntötte, ledöntötte… nem igaz, hogy ledöntötte, csak a hercegné aggódik. A nagy ide-odakapkodásban már elfelejtődött, hogy Riolda azért van itt, mert a tündérek országából jött. A szolgákról mesélik, hogy annyit szolgálnak, hogy nem képesek a saját gyerekeiket szeretni.

Hogy parancs nélkül már étvágyuk sincs.

Fargein egy csodálatos világról mesélt, szerető nagynénikről és nagybácsikról, egy termékeny földről, ahol egy szempillantás alatt megkapaszkodnak a gyümölcsfák, ahol nem is lesz más dolga Rioldának, mint kiszaladni a kertbe, és a lábával turkálni diók, mogyorók után… Ám mióta megérkeztek, ő egy menekülő hercegnével tölti az idejét, az éj leple alatt osonnak egyik bagolyvárból a másikba egyik rejtekhelyről a még titkosabba: indulj, Riolda, fogd meg, ne ejtsd el, siess…! De vajon ki az, aki az ő halálukat kívánja? Melyik összeesküvő nem tűri, hogy a hercegnek gyereke szülessen?

Nem mindegy ez, egyáltalán nem mindegy, töprengett Riolda. Hiszen már ő is beletartozik ebbe a hercegi, fenséges Ő-be, a hercegné kíséretébe. Ugyan ki kímélne meg egy szurtos kis gyereklányt, ha majd lecsapnak rájuk az ellenségek? Az összeesküvők, a rémálmok, a szorongások, a fantazmagóriák. Riolda már annyi fantasztikus, vakmerő, hátborzongató történetet hallott, hogy már-már kételkedett az összesben. Ha kitépsz a fejedről egy hajszálat, akkor az tényleg beszélni fog helyetted? Az erőszakkal kiontott vér nem szárad fel? Riolda soha nem látott effélét a saját szemével.

De talán nem is a saját szemével kéne a dolgokat nézni, hanem a felnőttekével. Az okosokéval, a hatalmasokéval, akik az álmokban látott rémalakokban a saját nagyszüleiket ismerik fel. Akik soha nem kételkednek. Akik megvonják a vállukat, ha valamivel szembesítik őket.

Legalább köszönd meg, hogy nem az út szélén! Hogy nem a kutyák ettek meg!

Rioldának mostanában elég ideje volt, hogy hálás legyen.

Eljött a jó idő, és ők beköltöztek egy csendes falusi házba, talán egyenesen a nyár szívébe. A kert, ahol az idő java részét töltötték, majdnem olyan derűs és mindennapi volt, mint amiről Fargein álmodozott. Nyugodt, pompás diófák az udvaron. Mohos kút teli közönséges, jóízű vízzel, egymásba nyíló, derűs, jókedvű szobák. Ráadásul június van, és ilyenkor még neki sem kell beleszakadni a lótás-futásba. Csak játszik a kisfiúkkal kertben, és turkálják a tavalyi diókat a lábukkal.

Én tényleg a sárkányok fia vagyok, Riolda?

Na ne viccelj…!

Magabiztos, boldog ház ez. A méz szinte magától csordul ki a korsókból, a búzaszemek vidáman peregnek a zsákokból – és hol van még az aratás? Dagadnak a tollal tömött párnák, jó dolog pofozgatni őket, lefekvéskor, felkeléskor, de még napközben is. A hercegnének fáj a háta, talán terhes újra, de az is lehet, hogy őt is elernyesztette ennek a nyárnak a bősége.

Neked az anyád is szolga volt, Riolda? Te honnan jöttél? Ki vagy?

Mennyi ostobaságot kérdezgetnek a gyerekek!

Riolda ilyenkor visszafutott a házba, és megint megcsodálta a kincseket, az éléskamrát, a zsákokat, a tömött ládákat. Igen, minden megvan. Minden megvan. De hol van a saját édesanyja? És ki gyűjtötte ezeket a tollakat a párnákba, ki csorgatta a mézet a kancsókba, és ki szerette ennyire ezeket a diófákat?

Manapság sokat költöznek az emberek, magyarázta régebben a herceg. Délen a mórok, nyugaton a frankok, keleten a szászok, a vorderichek, az alemannok, a kortoránok, az éjszaka mélyén a kísértetek. Manapság sokat költöznek az emberek. Mások eszik meg, isszák meg – talán mások alusszák el.

De az idő most vidáman elnyújtózkodott ebben az óriási kertben, talán mert a rabszolgatestőrök is sokat segítettek. Zszszszsrrrrrrssss, Brrrrzzzsssszsprcs dünnyögték barátságosan, ha Riolda megkérte őket valamire. Bevitték a vizet a házba, megjavították a kemencéket, megszögelték az ablakokat, sőt valami hintafélét is összeeszkábáltak. A hercegné szerint egyetlen nőnek sem lehetett félnivalója az ilyen szláv mamlaszoktól, merthogy ezek csak… De nem magyarázom el, Riolda, hisz te gyerek vagy.

Esténként eszedbe ne jusson ott csámborogni, ahol a testőrök alszanak!

A szláv testőrök között volt egy fiatal, széparcú, szeplős mamlasz is, akit talán gyerekkorában raboltak el keletről: Igrijnek vagy Lirgijnek hívták. Az öregek még a széltől is óvták, és mindenkire haragudtak, aki a kelleténél tovább bámulta szeplőit. Riolda észnél volt, és nagyon ügyelt rá, hogy Igrijt ne kérje meg semmire, se vízhordásra, se egyszerű cipekedésre. Egyszer régen parasztasszonyok jöttek a faluból, a gyerekeknek süteményt hoztak, térültek-fordultak, megbámulták a hercegné ruháit, kicsit játszottak az udvaron a kisfiúkkal, és úgy viselkedtek, mintha várnának valakit.  Ám a szeplős Igrijnek nem volt szabad előjönni. Az öregek pillantása csak akkor derült fel, mikor a két össze-vissza locsogó nőszemély betette  a kertkaput.

Hány napig is tart a nyár?

Talán a faluban összeakadt Igrij pillantása a parasztasszonyokéval?

Riolda elfelejtette volna ezt az látogatás, ám ettől a naptól fogva nem látta többé Igrijt. Talán a két nő után szaladt? Vagy – miként Illighaen, a történész találgatta – beállt muzulmánok seregébe? Vagy csatlakozott volna az összeesküvőkhöz, akiktől a herceg mindenekfelett retteg? Ha ez így lenne, akkor az öreg szlávok nem járnának-kelnének, nem morgolódnának ilyen derűsen, nyugodtan. Riolda először arra gondolt, talán az istállóban tartják fogságban hetek óta.

Hetek óta… Ha a drága, az egyetlen, a kedves Igrij az istállóban lenne leláncolva, vagy valami ritka betegségben haldokolna, akkor az öregek nem üldögélnének ilyen szép komótosan a diófák alatt.  Ám mit is számít egy rabszolga-testőr élete? Mit is számít egy rabszolgatestőr élete a többi rabszolga szemében? Ha rádől egy fa az erdőben, ha beleesik a folyóba, ha túl sokat eszik vagy túl keveset, vagy „elcsavarog” szégyenszemre? Vagy ha elcsattan egy pofon, aztán még egy…aztán még egy…

A hercegnének amúgy sem szokása megszámolni a cselédeket.

A fiatalság jelenti a legnagyobb veszélyt, gondolta Riolda. A gyerekekre is bárki bármikor lecsaphat, a betegségek, a martalócok is – na de a fiatalokra, a fiatalokra kik leselkednek?  Talán a parasztasszonyok látogatása után Igrij nem is léphetett elő élve az istállóból. Riolda most már rettegve gondolt a mellében befészkelődő bizsergésre, a hasában alig egy hónapja feltámadt zsibongásra.

Csak azt ne!, gondolta. Csak nehogy idő előtt!

Csak nehogy vérezzen! Csak nehogy, nehogy…

Anya, apa! Hát hol vannak?

Mert Riolda nagyon jól tudta, hogy utána igenis megváltozik a nők illata. Hogy azután nem maradhat láthatatlan, nem lehet többé ilyen ártatlan, kapd fel–hozd el Riolda. Hát nem a szolgálólányok dolga, hogy kiszolgálják egy hercegi udvarban a követeket és a katonákat? Azután már nem turkálhat a gyerekekkel dió után a kertben, az ostoba kérdések elől sem szaladhat el, ahogy nem futhat el az álomban látott rémek elől sem. Ott fogják majd marasztalni azokban a bűnöktől és titkoktól homályos szobákban.

Aki gyorsan felserdül, annak kevesebb ideje marad hátra.

Csóka Kata fordítása

Régebbieket lásd itt:

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/

 – Minden a fiatalokkal kezdődik – kezdte Illighaen. – Egy életunt hercegi udvarba megérkezik egy talpraesett, ügyes fiatalember: elkíséri a herceget vadászni, a lányokat táncolni tanítja, a hercegnének versekkel kedveskedik. Milyen varázslatos ifjú! Kedvében jár a főszakácsnak, a vadászmesternek, a kamarásnak, de még az öreg udvarhölgyeknek is, és van valami páratlanul ügyes trükkje, amivel eléri, hogy az újbor édes, a fácánhús pedig porhanyós maradjon. Minden herceghez érkeznek ilyen ügyes fiúk – minden korban és minden országban, de sohasem maradnak sokáig. Hamarosan rajtakapják őket, hogy szerelmesek a hercegnébe, hogy csipkedik az udvarhölgyeket, vagy rájönnek, hogy egy másik városban már agyonütötték a bácsikájukat, vagy észreveszik, hogy tánctanítás közben a hercegi kincstárhoz vezető legrövidebb utat keresik.

De G. Maximus, az ifjú költő elhivatottabb volt ezeknél. Ő nem azért jött, hogy morzsákkal lakjon jól, hogy kamarásokkal barátkozzon, hanem hogy kivezessen minket a ködös barbárságból. Nem szeletelt fácánt, nem csipkedte az udvarhölgyeket, nem tanított senkit sólyommal vadászni vagy táncolni. Mintha egy kamaszfiú testébe zártak volna egy öreg bölcselőt, aki homlokráncolva figyeli, ahogy kibontott hajú lányok magukat lágyan riszálva énekelnek a herceg előtt. Micsoda versek!

Álmok. Jóslatok. Varázslatok.

De ez a Maximus nem szerette a jóslatokat. Nem szerette a csípőjüket lágyan ringató vagy áttetszően  sápadt költőnőket. Nem szerette a zűrzavart, a homályt, a rendetlenséget. Nem hitte, hogy az erdőben kóborló gyerekek könnyedén áttévednek egy másik világba, hogy üzeneteket hozzanak a hercegnek. Nem hitt a látomásokban, a galagonya jótékony hatásában, az év 367. napjában, amit csak a halál kapujához hurcolt, beteg gyerekek láthatnak meg. De legyen elég annyi, hogy annyi mindenben nem hitt…! Az ő verseiben mintha először kelt volna fel a nap, olyan nyugodt és feddhetetlen méltósággal, ahogy ő emelkedett föl a vacsoraasztal mellől, hogy a hercegnek felolvassa a verseit.

Ha majd, Lídia, eljövend az őszünk,
a benne-rejlő téllel, mentsük át egy
gondolatunkat, nem, nem a jövendő
     tavaszra, mely a másé,
nem is, mi majd halálunk lesz, a nyárra,
csak arra, ami múlásában itt van –
mint ez a sárga szín a levelekben,
     amitől annyifélék.

– Ki ez a Lídia? – kérdezte a herceg.

– Olyan tündérféle. Maximus a ciprusok földjéről jött, ámbár olyan petyhüdt, olyan fakó volt a bőre, mintha egy tojás belsejében töltötte volna a gyerekéveit.

– Honnan tudsz te ennyi mindent, Illighaen?

Illighaen mindentudóan elmosolyodott: – Eljött az igazi költészet ideje, a hét és tizenegy-sorosoké, a biztonságot sugalló metonímiáké, a Maximus-módra váltakozó soroké, a kopogós és a dúdolós verseké! Először Maximus, később a tanítványai hagyták jóvá, mit lehet az udvarban elénekelni. A  maximustalan, a fejlődésképtelen költőket persze rögtön száműzték, de a tanítványok ennél is messzebb mentek: járták a falvakat, és azonnal lecsaptak minden rendetlen verssorra, ami csak előóvakodott valamelyik koszos kunyhóból. A tanítványok még a fejfákról is letöröltették a szokványos feliratokat: Vincentus testvér nagyevő és nagyivó volt, Isten tartsa meg jó szokásait. A gyászolókat is hét- vagy tizenegy-szótagos versekre akarták kényszeríteni, de mivel a nyelvjárások annyira eltérők voltak, ezért senki sem kockáztatott. Testvér, te hány szótagos vagy? A normannok először csak névtelen fejfákat állítottak, aztán a fejfák is kimentek a szokásból, végül már csak egy szolid kőrakás emlékeztetett az elhunytakra: egy nagyobb a férfiakra, egy kisebb az asszonyokra. És ahány rövidlátó, görbelábú fiú volt, mind ott nyüzsgött Maximus költő-udvarában.

– Micsoda mesélő vagy! – sóhajtott a herceg. – Ő Maximus kegyenckedésére úgy emlékezett, mint a normann történelem legunalmasabb, legsivárabb fejezetére.

– Tizenegy évig tartott a szavak elleni háború! És tizenegy évig nemcsak a nyolc- és a tízszótagos verssorok voltak tilosak, hanem bizonyos indulatszavak is, egy kutya fájánál kevesebbért is börtönbe hurcoltak öregasszonyokat. De hogy épp milyen káromkodás számított illetlennek és főbenjárónak, azt senki sem tudhatta. Az emberek inkább semmit sem mondtak, csak morogtak, hümmögtek, az óvatosabbak a saját nevüket se árulták el, mert melyik normann név lehet elég választékos Maximusnak… Valahogy beleragadtak a szavak az emberek torkába. De talán még a torkukig sem jutottak el: ott lapultak, ott erjedtek az álmaikban. Ám a gondolatok megrohadnak, ha túl sokáig rejtegetik őket, és nemcsak megromlanak-megbomlanak, hanem külön életet élnek, mint az út szélén eltemetett vagy a kutakba dobált csecsemők, akikről mindenki próbál megfeledkezni, pedig az anyjuk őket is kilenc hónapon át a testében őrizgette. Ám az ilyen lények túl kicsik ahhoz, hogy átjussanak a másik világba, ezért aztán az utak szélén is hallani a motyogásukat. Mert hiszen annyi, de annyi árnyalata van a felejtésnek!

– Egy rossz költő köré micsoda rémtörténetet kerítesz!

– Nem volt rossz költő ez a Maximus, hidd el! Néha egy vers tovább tart, mint egy egész élet! 

– No de mért szorult rá arra, hogy disznópásztorok énekét ócsárolja?

– Ó, ez csak egy költői játék volt, úgy hiszem. Mit csináljon egy költő, mikor épp nincs holdtölte, holdfogyta, vereség, égzengés, győzelem? Hány percbe telik lefirkantani egy verset? És mit tegyen egy költő, ha csak múlnak a napok lassan, egyformán, pöffeszkedve, ha csak telnek-múlnak öregesen, betegesen, és még egy háború sincs, hogy az időt felpezsdítse. És mennyi töprengés, mennyi-mennyi ábrándozás kell, hogy dohos hercegi antológiák megőrizzék a nevét?  Maximus ennél igazabb és tartósabb halhatatlanságra vágyott: a nyelvet akarta megváltoztatni.

– Nem újdonság ez, barátom. Minden varázsló pattanásos költő-tanoncokból toborozza a segédeit.

– Ámde Maximus nem akart zavaros fejű vénemberek útján járni, nem akart egy elhagyott, bűzlő barlang mélyén költőiskolát alapítani. Délről jött, ahol apáról fiúra száll az ékesszólás, és ahol  Julius Caesarig vezetik vissza az őseiket az emberek.

– Összedőlt az a birodalom, híre-hamva nincs.

– De mindegy is ez, herceg. Maximus úgy viselkedett, mint az égiek küldötte, mint egy augur maximus, a latin nyelv pontifexe. Ő maga talán nem hitt abban, hogy egészségesebbek leszünk, ha szép, kerek hétszótagosokban beszélünk, vagy nem gondolta, hogy a nyarak hosszabbak lesznek, ha kerüljük az indulatszavakat, hanem csak szerette a szép, szabályos mondatokat. És van-e a nyelvnél maradandóbb, múlhatatlanabb?

– Kár rá több szót vesztegetni!

–Tizenegy felesége volt, hét kastélya: hatalmas úr volt, a szántóföldjeit, a legelőit még a költőtanoncok sem tudták számon tartani. És mikor eltemették, a műveletlenek még akkor is csak motyorászni mertek a sírjánál: mmmmmmbbbbrrrr, kkkrrrrrrkkkkkk… Semmi teringettét, semmi búvalbaszom, semmi, hogy a fenemegettevégre… A tizenegy feleség is szavak nélkül krákogott, mint egy idomított varjúkórus, miközben zengtek fölöttük Maximus hősi, diadalmas tizenegy-szótagosai… De a rémálom nem ért véget. A te nagyapád  a nyitott sír felett kijelentette, hogy a nyelv megtisztításáért indított harcot folytatni kell.

– Ne feledd, Illighaen, hogy a normannok már eljutottak a képzelet határáig. Meghódítottak minden földet, minden tenget, hát nem maradt más meghódítani-való szegény nagyapámnak, csak a nyelv. Más uralkodók háremet tartanak, vagy évente új vallást vesznek fel! Egyik évben a disznóhúst tiltják be, másikban a szarvasgombát, aztán a tehéntejet.

– A te nagyapád hóbortja sem tartott sokáig. Még abban az évben leszámolt a Redekindekkel, Gunar Leif fiaival, az Irgardsonokkal, a Helmerichekkel, és szép lassan a fél partvidék elnéptelenedett. Mert mit érnek a szavak fegyverek nélkül? És szavak nélkül az áldozatok hogy védekezzenek? Hogy védekezzen az, aki nevet se mer adni a tulajdon gyermekének, aki ellensége temetésén is csak nyökög, hümmög, motyorászik? Az alattvalók bosszantására kieszelt Maximus-terv elvezetett az alattvalók leigázásáig, , és ehhez már nem is volt szükség többé hóbortos költőkre. 

– De mi közöm közöm ehhez a Maximushoz, ehhez a tizenegyező félnótáshoz, aki nem talált elég örömet a nőkben?

– A szavak, herceg! A szavak! Azokból az ötven éve betiltott szavakból lettek a betegségek, és nemcsak betegségek, hanem rémálmok a sérelmek, amik szép lassan összezavarták a mi időnket.

– De ma már bárki szabadon káromkodhat! Szabadon szidhatja akárki anyját, nagyanyját, sógornőjét, nénikéjét, kivéve természetesen az enyémet. Senkinek sincs oka rá, hogy dühösen motyorásszon egy  sír felett.

– Amit nem mondunk ki, herceg, az nem tud véget érni.

– Kérjek talán elnézést a Redekindektől? Kövessem meg a szellemeiket? Állíttassak sírköveket azoknak a csecsemőknek, akik sajnálatos módon épp Maximus idejében hunytak el? Tegyem a káromkodást kötelezővé? Akkor megszűnnek a járványok és a hajóim biztonságban lesznek? 

– Krónikás vagyok, herceg, nem jövendőmondó.

– Túl sokáig laktuk ezt a partszakaszt. Ez a mi bajunk, nem a betiltott káromkodások, nem a hét- vagy tizenegyszótagosok, nem a kutakba dobott csecsemők. Nem lett volna szabad letelepednünk, vnem lett volna szabad elhúzódnunk a szél elől. Milyen normann az, aki mások titkai közt kotorászik, koldusasszonyok szótagszámait ellenőrzi?

Illighaen nagyon jól tudta, hogy a herceg mire gondol: egy új partra, egy új szigetre, az újraalapított időre, ami  elfelejteti a normannokkal a sérelmeiket. No de a herceg is csak egy elkényelmesedett édesapa, akinek már van kedvenc gyümölcsfája, kedvenc karosszéke, kedvenc nyavalyája. Hol van az az idő, amikor a háború nagy bölcsen összetörte az öreg férfiakat?

Ha követek érkeztek, és fürkészőn az arcába néztek, már látták a szemében a félelmet.

És ő maga talán? Vajon nem szeret-e jobban jól fűtött termek mélyén az idő romlásáról diskurálni, mint örökös izzadtságszagban hányódni egy tucat dühös, neveletlen katonával? És egyáltalán mi is az a lakatlan sziget? Hány évnek kell eltelnie, hogy az új országban ne érezze az ember a halottak bűzét a levegőben? Hát nem izgalmasabb a megoldás módozatain egy fűtött teremben töprengeni, feltárni, megvitatni, megtárgyalni és megoldani…?

Csak hát vannak nyelvek, amiknek nincsenek semmiféle szabályaik.

Régebbiek:

 http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-reszlet/

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-vi/ 

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-ix-szabad-vagyok/

http://ujnautilus.info/a-dolgok-rendje-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/vedd-le-az-ingedet-patrick-de-mela-forditott/

 http://ujnautilus.info/csak-hadd-kisertsek-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/se-nem-rajban-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/allah-mindenkit-szeret-patrick-de-mela-forditott/