Apa, anya (Patrick de Mela: Fordított)

Mit akarsz tőlünk? Ki vagy?

Riolda sikoltozva ébredt minden hajnalban. Nem ő kérdezgette az álomban látott szörnyeket, hanem a rémek vonták kérdőre.

És aztán a hercegné: Mi van veled? Elrontottad a gyomrodat? Rosszat álmodtál? Riolda bólintott. Hát persze! Ne tessék aggódni, biztos a lencse vagy a bab. A szolgák a rémeiket is a gazdáiktól öröklik, ahogy a köpönyegüket és a becenevüket is.  

Hiszen csak egy gyereklány volt, egészen olyanféle, mint akik az utak szélén kenyeret kéregetnek. Szurtos. Illetéktelen. A rémek is úgy viselkedtek vele, mintha szemtelenségből vagy merő figyelmetlenségből lépett volna be a szobáikba. Neki nem voltak saját szobái. Ahogy nem volt saját semmije, talán keze vagy lába sem.

Nem volt ez mindig így. A szigeten, ahol született ő volt a legkisebb. Az örökös legkisebb, hiszen a legeslegutolsó is a szigeten, ezért mindenki a tenyerén hordozta. Sajátgyerek volt, akit ha kenyérre nem is, de történetekkel lakattak jól – mindenki hitt abban, hogy tőle rabolták el, hogy őbenne, Rioldában támadt fel a saját gyereke… aki meg sem született, de talán ilyen kicsi, szép, eleven, kíváncsi lenne, ha lenne… Riolda, ha az arcokra nem is, de az egymásba fonódó álmokra még emlékezett.

Csak egy királylány engedheti meg magának, hogy egyszerre ennyi helyen nevelkedjen. De az apja, Fargein – vagyis a férfi, aki a legkitartóbban hitt abban, hogy Riolda az ő gyereke – kimenekítette innen. Nem nőhetsz fel ilyen zűrzavarban, nincstelenségben.

Itt, az új világban Fargeinből istállószolga lett, őt, Rioldát viszont nagy kegy érte: pesztraként vigyázhatott a herceg gyerekeire. Nem bántják, nem ütik, nem éheztetik, akkor sem bántják, ha hajnalban sikoltozik… És még a nevét sem vették el. A hercegné nem nevezi se Kindigheilingerlisnek, se Ottmatrungungnak, se semmilyen nyakatekert néven. Ha egy gyerek megtartja a nevét, akkor a többieknél nagyobb örömöt talál a szerelemben, de saját álmai már nincsenek. És az sem valószínű, hogy ő az életben egyszer még viszontlátja Fargeint.

A szobák, ahol ennyit rémüldözik, nem a saját szobái. A sárkányfejek, az omlatag, szőke nők, a vörösszakállas katonák, a sok Ottmatrungung, Kindigheilingerlis tőle igazán halomra öldöshetik egymást! Kövérek, öregek, zavarosak, ostobák.

Nem az volt Fargein álma, hogy egyszer megérkeznek egy normális, élhető érkeznek?

Ő még álmában is hallja, ahogy a germán vezérek csikorgatják a fogukat. Mert délről az arabok, keletről a szászok, nyugatról a frankok nyomulnak… És ezek még csak emberek mindennapi szülőkkel, nyavalyákkal, gyerekekkel, betegségekkel, ilyen-olyan istenekkel! Északon mindenféle titokzatos lények élnek, belefolynak az álmainkba, harc nélkül birtokba vesznek minket. Ha a szelek túl erősen fújnak, vagy a tél négy-öt hónapnál tovább tart, Álomkirály országa kezdődik el, és itt már mindenki névtelen és fegyvertelen.

De nem a szolgagyerekek dolga, hogy aggodalmaskodjanak. Rá sem érnek, hisz minden percben ugraniuk kell, még álmukban is, mert vajúdik a hercegné, mert nem vajúdik, de azt hiszi… és közben odaég, lefolyik, kifolyik, mert a gyerek kiöntötte, ledöntötte… nem igaz, hogy ledöntötte, csak a hercegné aggódik. A nagy ide-odakapkodásban már elfelejtődött, hogy Riolda azért van itt, mert a tündérek országából jött. A szolgákról mesélik, hogy annyit szolgálnak, hogy nem képesek a saját gyerekeiket szeretni.

Hogy parancs nélkül már étvágyuk sincs.

Fargein egy csodálatos világról mesélt, szerető nagynénikről és nagybácsikról, egy termékeny földről, ahol egy szempillantás alatt megkapaszkodnak a gyümölcsfák, ahol nem is lesz más dolga Rioldának, mint kiszaladni a kertbe, és a lábával turkálni diók, mogyorók után… Ám mióta megérkeztek, ő egy menekülő hercegnével tölti az idejét, az éj leple alatt osonnak egyik bagolyvárból a másikba egyik rejtekhelyről a még titkosabba: indulj, Riolda, fogd meg, ne ejtsd el, siess…! De vajon ki az, aki az ő halálukat kívánja? Melyik összeesküvő nem tűri, hogy a hercegnek gyereke szülessen?

Nem mindegy ez, egyáltalán nem mindegy, töprengett Riolda. Hiszen már ő is beletartozik ebbe a hercegi, fenséges Ő-be, a hercegné kíséretébe. Ugyan ki kímélne meg egy szurtos kis gyereklányt, ha majd lecsapnak rájuk az ellenségek? Az összeesküvők, a rémálmok, a szorongások, a fantazmagóriák. Riolda már annyi fantasztikus, vakmerő, hátborzongató történetet hallott, hogy már-már kételkedett az összesben. Ha kitépsz a fejedről egy hajszálat, akkor az tényleg beszélni fog helyetted? Az erőszakkal kiontott vér nem szárad fel? Riolda soha nem látott effélét a saját szemével.

De talán nem is a saját szemével kéne a dolgokat nézni, hanem a felnőttekével. Az okosokéval, a hatalmasokéval, akik az álmokban látott rémalakokban a saját nagyszüleiket ismerik fel. Akik soha nem kételkednek. Akik megvonják a vállukat, ha valamivel szembesítik őket.

Legalább köszönd meg, hogy nem az út szélén! Hogy nem a kutyák ettek meg!

 

Rioldának mostanában elég ideje volt, hogy hálás legyen.

Eljött a jó idő, és ők beköltöztek egy csendes falusi házba, talán egyenesen a nyár szívébe. A kert, ahol az idő java részét töltötték, majdnem olyan derűs és mindennapi volt, mint amiről Fargein álmodozott. Nyugodt, pompás diófák az udvaron. Mohos kút teli közönséges, jóízű vízzel, egymásba nyíló, derűs, jókedvű szobák. Ráadásul június van, és ilyenkor még neki sem kell beleszakadni a lótás-futásba. Csak játszik a kisfiúkkal kertben, és turkálják a tavalyi diókat a lábukkal.

Én tényleg a sárkányok fia vagyok, Riolda?

Na ne viccelj…!

Magabiztos, boldog ház ez. A méz szinte magától csordul ki a korsókból, a búzaszemek vidáman peregnek a zsákokból – és hol van még az aratás? Dagadnak a tollal tömött párnák, jó dolog pofozgatni őket, lefekvéskor, felkeléskor, de még napközben is. A hercegnének fáj a háta, talán terhes újra, de az is lehet, hogy őt is elernyesztette ennek a nyárnak a bősége.

Neked az anyád is szolga volt, Riolda? Te honnan jöttél? Ki vagy?

Mennyi ostobaságot kérdezgetnek a gyerekek!

Riolda ilyenkor visszafutott a házba, és megint megcsodálta a kincseket, az éléskamrát, a zsákokat, a tömött ládákat. Igen, minden megvan. Minden megvan. De hol van a saját édesanyja? És ki gyűjtötte ezeket a tollakat a párnákba, ki csorgatta a mézet a kancsókba, és ki szerette ennyire ezeket a diófákat?

Manapság sokat költöznek az emberek, magyarázta régebben a herceg. Délen a mórok, nyugaton a frankok, keleten a szászok, a vorderichek, az alemannok, a kortoránok, az éjszaka mélyén a kísértetek. Manapság sokat költöznek az emberek. Mások eszik meg, isszák meg – talán mások alusszák el.

De az idő most vidáman elnyújtózkodott ebben az óriási kertben, talán mert a rabszolgatestőrök is sokat segítettek. Zszszszsrrrrrrssss, Brrrrzzzsssszsprcs dünnyögték barátságosan, ha Riolda megkérte őket valamire. Bevitték a vizet a házba, megjavították a kemencéket, megszögelték az ablakokat, sőt valami hintafélét is összeeszkábáltak. A hercegné szerint egyetlen nőnek sem lehetett félnivalója az ilyen szláv mamlaszoktól, merthogy ezek csak… De nem magyarázom el, Riolda, hisz te gyerek vagy.

Esténként eszedbe ne jusson ott csámborogni, ahol a testőrök alszanak!

A szláv testőrök között volt egy fiatal, széparcú, szeplős mamlasz is, akit talán gyerekkorában raboltak el keletről: Igrijnek vagy Lirgijnek hívták. Az öregek még a széltől is óvták, és mindenkire haragudtak, aki a kelleténél tovább bámulta szeplőit. Riolda észnél volt, és nagyon ügyelt rá, hogy Igrijt ne kérje meg semmire, se vízhordásra, se egyszerű cipekedésre. Egyszer régen parasztasszonyok jöttek a faluból, a gyerekeknek süteményt hoztak, térültek-fordultak, megbámulták a hercegné ruháit, kicsit játszottak az udvaron a kisfiúkkal, és úgy viselkedtek, mintha várnának valakit.  Ám a szeplős Igrijnek nem volt szabad előjönni. Az öregek pillantása csak akkor derült fel, mikor a két össze-vissza locsogó nőszemély betette  a kertkaput.

Hány napig is tart a nyár?

Talán a faluban összeakadt Igrij pillantása a parasztasszonyokéval?

Riolda elfelejtette volna ezt az látogatás, ám ettől a naptól fogva nem látta többé Igrijt. Talán a két nő után szaladt? Vagy – miként Illighaen, a történész találgatta – beállt muzulmánok seregébe? Vagy csatlakozott volna az összeesküvőkhöz, akiktől a herceg mindenekfelett retteg? Ha ez így lenne, akkor az öreg szlávok nem járnának-kelnének, nem morgolódnának ilyen derűsen, nyugodtan. Riolda először arra gondolt, talán az istállóban tartják fogságban hetek óta.

Hetek óta… Ha a drága, az egyetlen, a kedves Igrij az istállóban lenne leláncolva, vagy valami ritka betegségben haldokolna, akkor az öregek nem üldögélnének ilyen szép komótosan a diófák alatt.  Ám mit is számít egy rabszolga-testőr élete? Mit is számít egy rabszolgatestőr élete a többi rabszolga szemében? Ha rádől egy fa az erdőben, ha beleesik a folyóba, ha túl sokat eszik vagy túl keveset, vagy „elcsavarog” szégyenszemre? Vagy ha elcsattan egy pofon, aztán még egy…aztán még egy…

A hercegnének amúgy sem szokása megszámolni a cselédeket.

 

A fiatalság jelenti a legnagyobb veszélyt, gondolta Riolda. A gyerekekre is bárki bármikor lecsaphat, a betegségek, a martalócok is – na de a fiatalokra, a fiatalokra kik leselkednek?  Talán a parasztasszonyok látogatása után Igrij nem is léphetett elő élve az istállóból. Riolda most már rettegve gondolt a mellében befészkelődő bizsergésre, a hasában alig egy hónapja feltámadt zsibongásra.

Csak azt ne!, gondolta. Csak nehogy idő előtt!

Csak nehogy vérezzen! Csak nehogy, nehogy…

Anya, apa! Hát hol vannak?

Mert Riolda nagyon jól tudta, hogy utána igenis megváltozik a nők illata. Hogy azután nem maradhat láthatatlan, nem lehet többé ilyen ártatlan, kapd fel–hozd el Riolda. Hát nem a szolgálólányok dolga, hogy kiszolgálják egy hercegi udvarban a követeket és a katonákat? Azután már nem turkálhat a gyerekekkel dió után a kertben, az ostoba kérdések elől sem szaladhat el, ahogy nem futhat el az álomban látott rémek elől sem. Ott fogják majd marasztalni azokban a bűnöktől és titkoktól homályos szobákban.

Aki gyorsan felserdül, annak kevesebb ideje marad hátra.

 

Csóka Kata fordítása

 

 

Régebbieket lásd itt:

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/