Ez már a part, s a tenger: haltemető,

egymásba nő a faág s a vezeték,

öreg tenyér, egy holt város ráncai,

zúzalék, nyálka, télközépi esők,

rókalábnyom az út mellett a hóban…

Ez már a part itt: otthon a Seolban.

 

Ez meg a város: puha, iszapos föld,

hol elvonult a magasságos tenger,

az üres égen borotva-sirályok…

Repülnek? zuhannak? szöknek? – ki tudja;

hó alatt szunnyad a sárkányfogvetés,

tengerből tó lesz, a bőségből kevés.

 

Szél támad, csontrepesztő, a hegyekből,

azt mondják, neve: hiábavalóság,

s egy sötét csillag úszkál a víz alatt…

Állj meg itt, testvér! Marhád, juhod, lovad,

ami maradt, a tengerbe tereld be,

ne emlékezhess már saját nevedre.

 

Járd be a város színét és visszáját,

kémleld a kapuk fölött a holtakat,

éjszaka barátkozz meg a kutyákkal,

hisz ez voltál te is: vándorló kutya,

hol halott isten vonta meg a fészkét,

hírlik, úgy hívták: rettenetes részvét.

 

 

HA HOMOKBA CSAP A VILLÁM,

ÜVEG KELETKEZIK

 

Egy vázában nyílik ki

a kő és az boltozat,

a sötét napba a víz is visszafolyik,

most már egész

a vállamig ér a tenger.

 

Láttam: két aszott

gyermek külön ágyban,

nagynéném meg a sógor,

aztán egy vonat,

s mint terepszínű tojás,

megérkezett vele

a téli éjszaka is.

 

Nyugodtan hevertek

kint a szétszórt falvak,

tekintetem,

mint űrbe csapó tenyér,

csontszínű árnyak

csomóztak az égre,

a köd fölé magaslott

egy hólepte erkély.

 

Majd bronzkori mező,

átlátszó virágok,

a néma Ámor

egy szobor körül futkos,

és fönt a hold is,

miként herélt segge –

most már egész

a vállamig ér a tenger.