Tiszta nyelv, tiszta ország (Patrick de Mela: Fordított)

– Minden a fiatalokkal kezdődik – kezdte Illighaen. – Egy életunt hercegi udvarba megérkezik egy talpraesett, ügyes fiatalember: elkíséri a herceget vadászni, a lányokat táncolni tanítja, a hercegnének versekkel kedveskedik. Milyen varázslatos ifjú! Kedvében jár a főszakácsnak, a vadászmesternek, a kamarásnak, de még az öreg udvarhölgyeknek is, és van valami páratlanul ügyes trükkje, amivel eléri, hogy az újbor édes, a fácánhús pedig porhanyós maradjon. Minden herceghez érkeznek ilyen ügyes fiúk – minden korban és minden országban, de sohasem maradnak sokáig. Hamarosan rajtakapják őket, hogy szerelmesek a hercegnébe, hogy csipkedik az udvarhölgyeket, vagy rájönnek, hogy egy másik városban már agyonütötték a bácsikájukat, vagy észreveszik, hogy tánctanítás közben a hercegi kincstárhoz vezető legrövidebb utat keresik.

De G. Maximus, az ifjú költő elhivatottabb volt ezeknél. Ő nem azért jött, hogy morzsákkal lakjon jól, hogy kamarásokkal barátkozzon, hanem hogy kivezessen minket a ködös barbárságból. Nem szeletelt fácánt, nem csipkedte az udvarhölgyeket, nem tanított senkit sólyommal vadászni vagy táncolni. Mintha egy kamaszfiú testébe zártak volna egy öreg bölcselőt, aki homlokráncolva figyeli, ahogy kibontott hajú lányok magukat lágyan riszálva énekelnek a herceg előtt. Micsoda versek!

Álmok. Jóslatok. Varázslatok.

De ez a Maximus nem szerette a jóslatokat. Nem szerette a csípőjüket lágyan ringató vagy áttetszően sápadt költőnőket. Nem szerette a zűrzavart, a homályt, a rendetlenséget. Nem hitte, hogy az erdőben kóborló gyerekek könnyedén áttévednek egy másik világba, hogy üzeneteket hozzanak a hercegnek. Nem hitt a látomásokban, a galagonya jótékony hatásában, az év 367. napjában, amit csak a halál kapujához hurcolt, beteg gyerekek láthatnak meg. De legyen elég annyi, hogy annyi mindenben nem hitt…! Az ő verseiben mintha először kelt volna fel a nap, olyan nyugodt és feddhetetlen méltósággal, ahogy ő emelkedett föl a vacsoraasztal mellől, hogy a hercegnek felolvassa a verseit.

Ha majd, Lídia, eljövend az őszünk,
a benne-rejlő téllel, mentsük át egy
gondolatunkat, nem, nem a jövendő
tavaszra, mely a másé,
nem is, mi majd halálunk lesz, a nyárra,
csak arra, ami múlásában itt van –
mint ez a sárga szín a levelekben,
amitől annyifélék.

– Ki ez a Lídia? – kérdezte a herceg.

– Olyan tündérféle. Maximus a ciprusok földjéről jött, ámbár olyan petyhüdt, olyan fakó volt a bőre, mintha egy tojás belsejében töltötte volna a gyerekéveit.

– Honnan tudsz te ennyi mindent, Illighaen?

Illighaen mindentudóan elmosolyodott: – Eljött az igazi költészet ideje, a hét és tizenegy-sorosoké, a biztonságot sugalló metonímiáké, a Maximus-módra váltakozó soroké, a kopogós és a dúdolós verseké! Először Maximus, később a tanítványai hagyták jóvá, mit lehet az udvarban elénekelni. A maximustalan, a fejlődésképtelen költőket persze rögtön száműzték, de a tanítványok ennél is messzebb mentek: járták a falvakat, és azonnal lecsaptak minden rendetlen verssorra, ami csak előóvakodott valamelyik koszos kunyhóból. A tanítványok még a fejfákról is letöröltették a szokványos feliratokat: Vincentus testvér nagyevő és nagyivó volt, Isten tartsa meg jó szokásait. A gyászolókat is hét- vagy tizenegy-szótagos versekre akarták kényszeríteni, de mivel a nyelvjárások annyira eltérők voltak, ezért senki sem kockáztatott. Testvér, te hány szótagos vagy? A normannok először csak névtelen fejfákat állítottak, aztán a fejfák is kimentek a szokásból, végül már csak egy szolid kőrakás emlékeztetett az elhunytakra: egy nagyobb a férfiakra, egy kisebb az asszonyokra. És ahány rövidlátó, görbelábú fiú volt, mind ott nyüzsgött Maximus költő-udvarában.

– Micsoda mesélő vagy! – sóhajtott a herceg. – Ő Maximus kegyenckedésére úgy emlékezett, mint a normann történelem legunalmasabb, legsivárabb fejezetére.

– Tizenegy évig tartott a szavak elleni háború! És tizenegy évig nemcsak a nyolc- és a tízszótagos verssorok voltak tilosak, hanem bizonyos indulatszavak is, egy kutya fájánál kevesebbért is börtönbe hurcoltak öregasszonyokat. De hogy épp milyen káromkodás számított illetlennek és főbenjárónak, azt senki sem tudhatta. Az emberek inkább semmit sem mondtak, csak morogtak, hümmögtek, az óvatosabbak a saját nevüket se árulták el, mert melyik normann név lehet elég választékos Maximusnak… Valahogy beleragadtak a szavak az emberek torkába. De talán még a torkukig sem jutottak el: ott lapultak, ott erjedtek az álmaikban. Ám a gondolatok megrohadnak, ha túl sokáig rejtegetik őket, és nemcsak megromlanak-megbomlanak, hanem külön életet élnek, mint az út szélén eltemetett vagy a kutakba dobált csecsemők, akikről mindenki próbál megfeledkezni, pedig az anyjuk őket is kilenc hónapon át a testében őrizgette. Ám az ilyen lények túl kicsik ahhoz, hogy átjussanak a másik világba, ezért aztán az utak szélén is hallani a motyogásukat. Mert hiszen annyi, de annyi árnyalata van a felejtésnek!

– Egy rossz költő köré micsoda rémtörténetet kerítesz!

– Nem volt rossz költő ez a Maximus, hidd el! Néha egy vers tovább tart, mint egy egész élet!

– No de mért szorult rá arra, hogy disznópásztorok énekét ócsárolja?

– Ó, ez csak egy költői játék volt, úgy hiszem. Mit csináljon egy költő, mikor épp nincs holdtölte, holdfogyta, vereség, égzengés, győzelem? Hány percbe telik lefirkantani egy verset? És mit tegyen egy költő, ha csak múlnak a napok lassan, egyformán, pöffeszkedve, ha csak telnek-múlnak öregesen, betegesen, és még egy háború sincs, hogy az időt felpezsdítse. És mennyi töprengés, mennyi-mennyi ábrándozás kell, hogy dohos hercegi antológiák megőrizzék a nevét? Maximus ennél igazabb és tartósabb halhatatlanságra vágyott: a nyelvet akarta megváltoztatni.

– Nem újdonság ez, barátom. Minden varázsló pattanásos költő-tanoncokból toborozza a segédeit.

– Ámde Maximus nem akart zavaros fejű vénemberek útján járni, nem akart egy elhagyott, bűzlő barlang mélyén költőiskolát alapítani. Délről jött, ahol apáról fiúra száll az ékesszólás, és ahol Julius Caesarig vezetik vissza az őseiket az emberek.

– Összedőlt az a birodalom, híre-hamva nincs.

– De mindegy is ez, herceg. Maximus úgy viselkedett, mint az égiek küldötte, mint egy augur maximus, a latin nyelv pontifexe. Ő maga talán nem hitt abban, hogy egészségesebbek leszünk, ha szép, kerek hétszótagosokban beszélünk, vagy nem gondolta, hogy a nyarak hosszabbak lesznek, ha kerüljük az indulatszavakat, hanem csak szerette a szép, szabályos mondatokat. És van-e a nyelvnél maradandóbb, múlhatatlanabb?

– Kár rá több szót vesztegetni!

–Tizenegy felesége volt, hét kastélya: hatalmas úr volt, a szántóföldjeit, a legelőit még a költőtanoncok sem tudták számon tartani. És mikor eltemették, a műveletlenek még akkor is csak motyorászni mertek a sírjánál: mmmmmmbbbbrrrr, kkkrrrrrrkkkkkk… Semmi teringettét, semmi búvalbaszom, semmi, hogy a fenemegettevégre… A tizenegy feleség is szavak nélkül krákogott, mint egy idomított varjúkórus, miközben zengtek fölöttük Maximus hősi, diadalmas tizenegy-szótagosai… De a rémálom nem ért véget. A te nagyapád a nyitott sír felett kijelentette, hogy a nyelv megtisztításáért indított harcot folytatni kell.

– Ne feledd, Illighaen, hogy a normannok már eljutottak a képzelet határáig. Meghódítottak minden földet, minden tenget, hát nem maradt más meghódítani-való szegény nagyapámnak, csak a nyelv. Más uralkodók háremet tartanak, vagy évente új vallást vesznek fel! Egyik évben a disznóhúst tiltják be, másikban a szarvasgombát, aztán a tehéntejet.

– A te nagyapád hóbortja sem tartott sokáig. Még abban az évben leszámolt a Redekindekkel, Gunar Leif fiaival, az Irgardsonokkal, a Helmerichekkel, és szép lassan a fél partvidék elnéptelenedett. Mert mit érnek a szavak fegyverek nélkül? És szavak nélkül az áldozatok hogy védekezzenek? Hogy védekezzen az, aki nevet se mer adni a tulajdon gyermekének, aki ellensége temetésén is csak nyökög, hümmög, motyorászik? Az alattvalók bosszantására kieszelt Maximus-terv elvezetett az alattvalók leigázásáig, , és ehhez már nem is volt szükség többé hóbortos költőkre.

– De mi közöm közöm ehhez a Maximushoz, ehhez a tizenegyező félnótáshoz, aki nem talált elég örömet a nőkben?

– A szavak, herceg! A szavak! Azokból az ötven éve betiltott szavakból lettek a betegségek, és nemcsak betegségek, hanem rémálmok a sérelmek, amik szép lassan összezavarták a mi időnket.

– De ma már bárki szabadon káromkodhat! Szabadon szidhatja akárki anyját, nagyanyját, sógornőjét, nénikéjét, kivéve természetesen az enyémet. Senkinek sincs oka rá, hogy dühösen motyorásszon egy sír felett.

– Amit nem mondunk ki, herceg, az nem tud véget érni.

– Kérjek talán elnézést a Redekindektől? Kövessem meg a szellemeiket? Állíttassak sírköveket azoknak a csecsemőknek, akik sajnálatos módon épp Maximus idejében hunytak el? Tegyem a káromkodást kötelezővé? Akkor megszűnnek a járványok és a hajóim biztonságban lesznek?

– Krónikás vagyok, herceg, nem jövendőmondó.

– Túl sokáig laktuk ezt a partszakaszt. Ez a mi bajunk, nem a betiltott káromkodások, nem a hét- vagy tizenegyszótagosok, nem a kutakba dobott csecsemők. Nem lett volna szabad letelepednünk, vnem lett volna szabad elhúzódnunk a szél elől. Milyen normann az, aki mások titkai közt kotorászik, koldusasszonyok szótagszámait ellenőrzi?

Illighaen nagyon jól tudta, hogy a herceg mire gondol: egy új partra, egy új szigetre, az újraalapított időre, ami elfelejteti a normannokkal a sérelmeiket. No de a herceg is csak egy elkényelmesedett édesapa, akinek már van kedvenc gyümölcsfája, kedvenc karosszéke, kedvenc nyavalyája. Hol van az az idő, amikor a háború nagy bölcsen összetörte az öreg férfiakat?

Ha követek érkeztek, és fürkészőn az arcába néztek, már látták a szemében a félelmet.

És ő maga talán? Vajon nem szeret-e jobban jól fűtött termek mélyén az idő romlásáról diskurálni, mint örökös izzadtságszagban hányódni egy tucat dühös, neveletlen katonával? És egyáltalán mi is az a lakatlan sziget? Hány évnek kell eltelnie, hogy az új országban ne érezze az ember a halottak bűzét a levegőben? Hát nem izgalmasabb a megoldás módozatain egy fűtött teremben töprengeni, feltárni, megvitatni, megtárgyalni és megoldani…?

Csak hát vannak nyelvek, amiknek nincsenek semmiféle szabályaik.

Régebbiek:

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-reszlet/