Az édesre csípőset kíván az ember.  

És Vilmos herceg nem a kis tündérkéket kívánta meg, hanem a pásztortanyák közt sürgő-forgó lányokat. Akiknek az ember annyit mond, gyere.  Akik mellett úgy alhat el, hogy semmi sem ér hozzá, se félelem, se gondolat.

Ne viccelj velünk! Te tényleg herceg vagy?

A tündérkék, a párnaillatú szépségek maradjanak csak a fiataloknak! Ő húst akart. És nemcsak húst, vidám fiatal lányokat, hanem hónaljból felcsapó izzadtságszagot, trágár tréfákat

Ha valakinek – nem valakinek, hanem egy ötvenkét éves férfinak – megerőszakolják és meggyilkolják a feleségét, akkor valami önfeledt dologra vágyik, hogy szét ne marcangolja az őrület. És ezek a lánykák úgy bántak vele, mintha valami beszélő kos lenne, ő pedig nem tágított mellőlük, és elvárta, hogy minden éjjel tegyenek a kedvére.

Normann vagyok, mesélte magáról egyszer. Elis, Phyllis, vagy valamelyik hangosan felvihogott. Mert hiszen normannok csak a mesékben vannak! Vagy a tengerparton. Mész-mész, és egyre távolodnak tőled a hullámok. Hát ilyenek a normannok is! Oda kell nekik adni az adót, le kell vinni hozzájuk a völgybe a jószágot, de szemtől-szemben nem látta őket senki.

Vilmos herceg teljes biztonságban érezte magát. A lányok életükben nem jártak a hegyeken túl, talán azoknak a keltáknak voltak a leszármazottaik, akiket a rómaiak kergettek fel a Halál ösvényeire. Alighogy kibújtak a gyerekkorból, rögtön öregedni kezdtek. Ösztövérek voltak, betegesek, fekete hajúak, kék szeműek. Az uraikról, a normannokról úgy hitték, hogy páncélban alszanak, és akár a rossz álmokat, a tenger hozza-viszi őket. De akármit álmodtak, nagyon szolgálatkészek és vidámak voltak.

És nemcsak vidámak, hanem fiatalok, szinte még gyerekek. A szállásokon nyüzsgő kosok pedig mind öregek: frankok és flamandok a vesztegzár túloldaláról, fogságból szökött ír kalózok, nehéz beszédű parasztok a völgyekből. Vilmost ők is kiszolgált, öreg zsoldosnak nézték, aki mesebeli címeket aggat magára, hogy megtréfálja a pásztorlányokat. Te tényleg herceg vagy? És azt sem tudod, hogy kell megfejni a juhokat? Vilmos elképzelte, hogy itt éri a halál valamelyik kőkunyhóban, a vidáman nevetgélő, rongyokba csavart gyerektestek között. Vilmost, a Dicsőséges Reginald elsőszülöttjét.

Vilmos ivott, káromkodott, és ha eltompult végre, belenevetett a szűnni nem akaró esőbe.

A vizsgálat a hercegi palotában nem derített ki semmi érdemlegeset.  Az ír királyfit Marcenda testőrei úgy elagyabugyálták, hogy ki sem lehetett hallgatni – nemhogy kihallgatni nem lehetett, lábra állítani. Ámde hol voltak ezek a kemény normann testőrök, mikor az a szerencsétlen beóvakodott Marcenda hálótermébe? Így, összeverve, vért, fogakat köpködve az ír herceg egészen aprócskának tűnt. Na de ki láthat daliásnak egy tizenhét éves fiút, akinek a testőrök eltörték a lábszárcsontjait? Először a lábszárcsontjait, aztán a két karját, végül a medencéjét is.

Marcenda nem volt kövér asszony, no de egy egészséges hercegecskét is könnyedén lerázott volna magáról. Hát akkor mért nem tiltakozott? Mért nem sikoltott? A testőrök persze megkapták a jutalmukat – Vilmostól pénzt, a katonáktól derekas hátbavágásokat – és mért is ne, hiszen elfogták az erőszaktevőt? Elfogták, és aztán agyba-főbe verték. A lelket is kiveték . De vajon élt-e Marcenda, mikor az a szerencsétlen flótás bemerészkedett a szobájába?

Vilmos már belefáradt a szégyenbe és a gyanakvásba. Bár itt, a hegyek között másféle jelek szembesítették az idő romlottságával. Vannak nők – persze –, akik arra születtek, hogy a férfiak velük nevetgélve megfeledkezzenek a szégyenről. Ámde ezek a pásztorlányok nem voltak nők – ami azt illeti, mégcsak a felét sem tették ki egy jól megtermett normann háziasszonynak. De gyerekek sem voltak, hisz a szeretőikkel járták a hegyeket. Nappal az állatokat látták el, éjjel a szállásaikra lopódzó a férfiakat.

Láttad, mekkora izéje van a szamárnak?

És azt tudod, milyen van a sasoknak?

Vilmos úgy sejtette, hogy csak az örökös éhségtől és a kialvatlanságtól ilyen élénkek. Közönségesek, púposak, láb- és hátfájósak, elevenen felbomló, fagyásoktól elcsúfított gyerektestek. Egy asszony hiányzott, egy eleven és kedves asszony, de a megerőszakolt Marcenda emlékét belepte a sár.

Láttad már, mekkora izéje van…?

Aztán egy éjjel, mikor olyan hideg volt, hogy az ágak szinte megpendültek a levegőben, végre erőt vett magán. Felkászálódott a vackáról, mint aki a hajnal első intésére vár. De köszönés nélkül hagyja itt ezt az utolsó két lányt? A prüszkölő, tiltakozó gyereklányokat letuszkolta a hegyről, és elvitte Bierrwis-be, egy forgalmas malomhoz. Na persze ribancok maradnak, a csontjaikban már ott a szolgaság. De legalább nem fagynak meg a molnár házában.

– Katona! – kiabált utána a molnár, mert fizetni akart a lányokért, ahogy illik és kell, de Vilmos már felpattant a lovára, hogy estére a városba legyen.

Az udvari költők majd megírják, hogy a mélabús hegyek közé vonult, hogy a feleségét illendőn meggyászolja.

 

 

Az idő visszatért, mintha semmi sem történt volna. Vilmos kihallgatta a tisztjeit, végigjárta a palotája termeit, és megígérte a húgának, hogy másnap vadászni megy az unokaöccseivel. De mivel bizonyíthatná a legjobban az alkalmasságát? Mivel bizonyíthatná, ha nem egy eleven és friss feleséggel?

No de mit tegyen? Rendeljen minden épkézláb lányt a palotájába? Mustrálja végig országa hajadonjait? Vagy vágjon neki a tengernek, mígnem a messzi-messzi távolban találkozik egy fiatal hercegnővel? Na de a fiatal hercegnők fiatal hercegekre vágynak – és ha nem kapják meg őket, akkor jönnek a hajnali rémálmok, a fejfájások, az ideges kéztördelések…! Ő nem akart efféle koloncot a nyakába. Mivel Illighaen, a tanácsadója távol volt, egymaga vette fontolóra a lehetőségeket.

És a képzelete egyszercsak megállapodott az egyik elesett katonája, Wingishild özvegyénél… egy szép és okos fiatal nőnél, akinek talán lesz elég esze, hogy az ő halála után is életben maradjon.

No de hogy hívják…? Ahogy az asszony nevét kereste az emlékezetében, beléhasított, hogy ez a szívében élő, derűs, szép arc mennyire hasonlít a feleségére.

Hajnalban indult el hozzá, mintha csak magányos, komor kilovaglásra készülne.

Wingishild nemzetsége a breuxi-i völgyben telepedett le, egy elátkozott, rossz vidéken, de most úgy sütött a nap, mintha vissza akarná csalni a saját fiatalságába. De azért az eszét nem vesztette el: mihelyt meglátta az öblöt, lekászálódott a lováról, és az árnyékba vonult, hogy szusszanjon egyet, mert csak a fiatalok vagy a zöldfülűek engedhetik meg, hogy csatakosan érkezzenek lánykérőbe. A fák alól már látta Wingishildek veteményeskertjét, a kastélyuk tornyát, a birkáikat, és egy szorgosan dolgozó mosónőt a patakparton…

Micsoda szemrevaló teremtés! És milyen nyugodt, csendes méltósággal mozog! Az asszony felemelte az arcát, és Vilmos egészen megrökönyödött. A költők persze szeretik, mi több, szép látványnak tartják, ha egy lovag a kedvesével a patakparton találkozik, na de melyik herceg szeretné, ha arra emlékeztetnék, milyen bájos látványt nyújtott gatyamosás közben a felesége…

Ámde nem volt már visszaút, Hildi a képzeletében élő képnél is olyanabb volt, csak épp még fiatalabb, még szőkébb, még sebezhetőbb. Node nincsenek szolgáik a Wingishildeknek? Az összes mosónő egyszerre betegedett meg? Mióta szokás, hogy egy harcos özvegyét küldik a patakra mosni? Hildi ráadásul gyakorlattan, gépies mozdulatokkal mosott, a szoknyája rongyos, a keze sebes volt – ami Vilmos szemében azt jelentette, hogy a Wingishild-fiúk az ő halott katonáján akarnak bosszút állni.

Ám nem akarta a nőt rögtön a saját nyomorúságára emlékeztetni.

– Ugye, van egy kislányod is? – lépett hozzá nyugodt arccal.

Hildi, aki talán korábban is érezte, hogy figyelik, most árult el először érzelmeket: az arca megrándult.

Vilmos meg akarta nyugtatni, ezért elmesélte, hogy neki nem volt, és talán nem is lehet gyereke, de van a palotában egy virágoskertje,  és ő most egy olyan asszonyt keres… No de milyet is…? Elpirult, mert Hildi pont olyan volt.

Az asszony végre félénken elmosolygott, aztán aggodalmaskodva a köveken szétszórt ingek, gatyák, ágyneműk halmaira mutatott. Vilmosnak nevethetnékje támadt: elképzelte, hogy ő, Normandia hercege gondosan összehajtogatja, majd végül hazafuvarozza a Windishildek fehérneműit, sőt lánykérés előtt segít is a kosarat a várudvarra becipelni… No de valamit csinálni kellett – nem lehetett órákon át a patakparton mosolyogni.

Éretlen kamaszok szokták szívük hölgyét nyeregbe kapni, ám mi mást tehetett? A nap olyan szemkápráztatóan sütött, mint a szerelmes versekben, és Vilmos alaposan bele is izzadt, mire jövendőbelijét – szép lassan, óvatosan – a nyeregbe emelte.

De ezután a délelőtt után többé nem tudott gyűlölködve gondolni Marcendára, a halott feleségére.

 

Ám a harcosok megtorlást vártak – előbb megtorlást, kivégzést, bosszút kínhalált és csak azután egy fejedelmi lakodalmat. Vilmosnak, mielőtt Hildit hivatalosan is magáénak tudhatta volna, túl kellett esnie az ír királyfi kivégzésén és a Wingishildek megbüntetésén. Mert hiszen nem erőszakolták meg a feleségét? Hildit nem alázták meg a családjában? A Windishildek száműzése bizonyult könnyebbnek, hiszen volt a világon elég kopár sziget, amikről úgy tartották, hogy onnan senki nem térhet haza. No, majd meglátjuk, meglátjuk,  töprengett.

Hildinek nem volt szokása, hogy Marcenda módjára kotkodácsolva járjon a nyomában: jaj, szívem, gondold meg, ezt, drágám, te sem gondolod komolyan…,  de azért az egyik meghitt pillanatban megkérte, hogy kegyelmezzen meg az egyik öregasszonynak. Vilmos majdnem igent mondott, aztán meggondolta magát: még soha nem látott olyan nagy családot, amit a szeretet kötött volna össze, és nem a sértettség vagy a bosszúvágy.

És Hildi derekán és lábszárán még mindig korbácsnyomok virítottak. Vilmos nem kérdezett rá, nem csóválta a fejét, nem szörnyülködött, nem faggatózott – nem szerette az aljas történeteket a saját hálószobájában. De ami azt illeti, ezek után egyetlen Wingishildet sem látott szívesen az országában.

Az ír királyfi… nos, ő sokkal nehezebb dió volt – és nemcsak nehéz, hanem talán feltörhetetlen. Vilmos kétnaponta meglátogatta a tömlöcben, ahol két rettenetes hírű vénasszony próbálta a fiút életben tartani a kivégzésig. Vilmos a királyfit szóra akarta bírni, már csak a felesége Marcenda emléke miatt is, akit csak az ő szava menthetett volna meg az örökös gyalázattól. De a mozdulatlan királyfi tekintete elbújt az övé elől, nem aljas módon, hanem kíváncsian, mintha valami képtelen és iszonyatos árnyékot kutatna a herceg háta mögött.

Pedig Vilmos régesrég a tudtára adta, hogy nem hisz a saját testőreinek. Hogy nem hisz a bizonyítékoknak, nem hisz a saját népének, mert hiszen milyen nép az, amely nem szereti az újabb és újabb kivégzéseket. Már régesrég a királyfi tudtára adta, hogy a nyilvános kínhalálnál gyorsabban és méltóságteljesebben is meghalhat, és ő, Vilmos még azt is megakadályozhatja, hogy meggyalázzák a holttestét. De a királyfi hallgatott, mintha az ő világában már nem lennének már meggyalázott hercegnék és meggyalázott holttestek, csak egészen más nyugtalanító lények.

Vilmos várt. Minden második reggel a válaszra várt. Hát semmit nem mondasz nekem, fiam? Nem árulod el, mi történt azon a napon a palotában?A kivégzés előtti nap hajnalán a királyfi egy csodálatosan kék, csodálatosan fényes lazúrkövecskét csúsztatott a markába.

De hogyan…? Hogyan rejtegethette ezt a kövecskét? És hogyan tudta az összetört ujjaival belecsúsztatni a markába…?

Ám a szikrázóan kék kövecske mégiscsak ott volt a tenyerében, simán, majdnem észrevétlenül.

Vilmos megérezte, ez a válasz – más válasz nincs, hiába vár. Intett a testőrének, hogy gyorsan és irgalmasan végezzen vele, ő pedig kilépett a napfényre, hogy megvizsgálja a kövecskébe belekarcolt jeleket.

Egymásba rohanó, de gondosan vésett rovátkák és egy köröcske, amit szétszabdalnak ezek az egyetlen irányba rohanó vonalkák.

Talán háború vagy más szörnyűség.

                     

                                        Csóka Kata fordítása