Az öreg hercegnők a tető alatt laktak, és egy roskatag csigalépcső vezetett hozzájuk. Foglyok voltak, száműzetésben töltötték az életüket, mert hiszen valami rettenetes, régi bűnükért az előző herceg várfogságra ítélte őket. De hogy mi volt az a régi bűn – eltörtek egy csuprot, vagy megmérgeztek egy túlságosan lelkes udvarlót – az régesrég feledésbe merült. Úgyhogy az idős hölgyek szabadon jártak-keltek – hórihorgasan, szótlanul fel-felbukkantak a fogadótermekben, és néha odabólintottak Hildinek.
Valaki örökli a hatalmat, valaki csak mások kegyelméből élvezi.
De a gyereknevetés azért mégiscsak a padlásszobákhoz vonzotta Hildit. Bekopogott, hogy megkérdezze, hogy annak az ír kislánynak nincs-e valamire szüksége, de sokszor szólni sem volt képes, a padlásszobákból nyíló kilátás a torkára forrasztotta a szót.
Az öböl zöldeskék hullámain túl ott ringott a nyílt tenger káprázatos kékje. Hildi még soha nem élte át, hogy egycsapásra úrrá lehet a saját félelmein.
– Ugye, te rabszolga voltál, gyermekem?
Hildi ilyenféle kérdésre hetek óta számított. De furcsa volt, hogy a két hórihorga minden köntörfalazás nélkül meri kikérdezni.

–Soha nem voltam rabszolga! De anyámat egyszer úgy megverték koldulás közben, hogy úgy érezte, meg fog halni, ezért bekönyörgött engem a Wingishildekhez cselédnek. A Wingishildek befogadtak, de nem fizettek értem.
–A jámbor Wingishildek! – nevettek a hölgyek. – Aztán húsz év múlva miattad száműzték őket!
Hildit elfutotta a düh. – Egy szabad normann férfi felesége lettem. Egy szabad normann férfi felesége lettem. Igaz, a temetés után elvették a lányomat, nem engedték, hogy virágot vigyek a férjem sírjához, és megerőszakoltattak az összes cseléddel…
Ó, jaj…! Talán a túlságosan diadalmas tenger látványa miatt mesél el ilyen hátborzongató részleteket. De már nem tudta a szavakat visszaszívni. – Mikor a lányom megbetegedett, nem engedtek a közelébe! És amikor…, amikor…, amikor… – de már nem tudott elősorolni több részletet, a sok iszonyúság elveszett a könyörtelen, egyhangú fájdalomban.
– De én nem akartam a Wingishildek száműzését! Legkevésbé az összesét!
– Csillapodj le, kedvesem – mondta az idősebbik nővér. – Vilmos elég józan, ha emberekről van szó. Ülj le erre a székre! Tőlünk aztán nem kell tartanod.
Hildi nem is tartott tőlük. Olyan hatalmasok és előkelők voltak, hogy azt is megtehették, hogy mindig igazat mondjanak.
Ahogy Vilmos reggelenként ellovagolt a kíséretével, Hildi fogta a hímzőrámáját, és felkereste az öreg hölgyeket. Megtanult tűbe fűzni, begyakorolta az egyszerűbb öltéseket, végül megismerte a színek és minták jelentését is. Mert a kék egészségessé tesz, a sárga irigységet kelt, a madarak pedig csodatevő erővel ruházzák fel azokat, akik a köpenyükön viselik. Nagy áhítattal kell minden mintát kihímezni, hisz a jelek csak úgy tudják az erejüket megmutatni.
De dél felé a két bogaras úrhölgy elunta a hímezgetést-mesélgetést, és felkészültek a mindentudó Illighaen fogadására.  Ezeken a nagyképű, komoly megbeszéléseken – amit a hercegnők tárgyalásoknak nevezték – a nagy krónikás le sem tudta venni Hildi melléről a tekintetét.
A két hórihorga pedig remekül szórakozott.
Amúgy Hildi számtalanszor kérte őket, hogy engedjék ki vele a kislányt játszani. Hisz nem való egy négyévesnek egész nap csak a hímzőtűk cikázását figyelni, eleven lények helyett a tenger színeváltozását bámulni…. De az öreg hölgyek nem engedtek.
A gyereknek nálunk van a legjobb helye.
Tényleg így lenne? Hildi amúgy kicsit idegenkedett ettől a különös kislánytól. Míg a két hercegnőn könnyű volt kiigazodni, addig az ír kislány a maga négy évével, fekete fürtjeivel félelmetesen idegen volt.
Láttad ott azt a szivárványt, Riolda?
Ankarakaraikarum.
Nézd meg ezt a hímzést, és mondd meg, melyik madár tetszik? Labairorumlongararellum.
Pedig Riolda engedelmes volt, és elég hamar megtanulta az ő nyelvüket.
Ilyen lenne talán az ír nyelv, az anyanyelve?  Vagy ez csak gyerekhalandzsa?
– Talán látsz valakit, akit mi nem látunk? – kérdezte Hildi. – és segélykérőn az öreg hölgyekre nézett.
Az idősebbik hórihorga felsóhajtott. Szétfeszítette a gyerek öklöcskéjét, és megmutatta Hildinek a kislány tenyerét.
Hildi felsikoltott: nem emberi tenyérminta volt.

Szegény gyermek! Hiszen még a rabszolgáknál is megvetetettebb lények azok, akikről kétségbe vonják, hogy mindkét szülőjük ember volt. Akik hosszú hajjal, párban vagy burokban születnek, akik egyszerre lehetnek több helyen, és akiket a sok furcsaság nem is enged meghalni.
Hildi félt tőlük. Ahogy azoktól is félt, akik jól érzik magukat az ilyen lények közelében. De már túlságosan megkedvelte az öreg hölgyeket.
És hát mivel töltse a délutánjait? Üljön a fogadóteremben, és azt hallgassa nap mint nap, hogy melyik udvarhölgy kibe szerelmes? Hogy mennyire, hogy hányszor, és kicsit vagy egészen… Hát nem érdekesebbek ennél az öreg Illighaen fejtegetései? Vagy a hímzett madarakhoz fűzött ezer és ezer történet? Napok óta émelygett, de úgy döntött, ma megint hozzájuk csatlakozik.

Szikrázóan szép délután volt. A kislány már aludt, a két hercegnő szálegyenesen hallgatta Illighaen fejtegetéseit.
Hányféle túlzásra vetemednek szélhámos, magukat „világutazóknak” tituláló kalandorok?
– Az emberi ostobaságra oszlopokat lehet építeni – magyarázta dölyfösen Illighaen.
De azt még Illighaen sem tagadja, kérdezgették, hogy sok utazó találkozott már a saját halottaival? Hogy vannak olyan völgyek, ahol a jövőre is lehet emlékezni?
– Ezek csak mesék, hölgyeim. Puszta káprázatok, amiket az éhínség, a renyheség és a tudatlanság okoz. A ti Rioldátok régebben túlságosan érzékeny volt, ahogy az összes rokona azon az elátkozott szigeten. De mióta rendesen táplálkozik, és tőletek írni-olvasni tanul, azóta átlagos csemete lett belőle. Hasznára lesz majd Vilmos udvartartásának.
A hórihorgák elégedetten bólogattak, csak Hildit fogta el valami rejtélyes szomorúság.
Egy udvarhölgy lépett be, és mézes tésztagolyót szolgált a „fogoly” hercegnőknek és a vendégeiknek. De a „különlegességek” aznapra nem értek véget.
A hercegnők előhúztak a ládájukból egy kékes-rózsás színekben pompázó kagylót. Egy neves „kalandortól” kapták; igen, igen, ő is világutazónak titulálta magát, de véletlenül megfordult egy olyan szigeten, ahol a dolgok nem tudnak elkopni. Nem tudnak megöregedni, elrohadni, szertefoszlani.
– Fogd csak meg a kagylót, Hildi! Nyúlj bele! Hónapok óta elő se vettük, de te friss tengervizet találsz benne. Ez a kagyló nem tudja elfelejteni a tengert.
Ünnepélyes arccal kézről kézre adták a kagylót. Azért ez bizonyíték volt. Megmásíthatatlan, tudományos.
– De azt te sem tagadod, hercegnő, hogy számtalan képtelen és nevetséges történet kering távoli birodalmakról! Hányan de hányan mesélgetnek arról, hogy egy Bizánc nevű rejtélyes helyen, az idő valamilyen balesete folytán megmaradt a római császárok uralma. Ahol a királyok caesarnak hívják magukat, és bíborban látják meg a napvilágot…
– Bíborban? De hiszen ez képtelenség! – kiáltott az idősebb hercegnő – Mi sem hiszünk el mindent – mormolta sértődötten, és a lucskos kagylót óvatosan visszazárta a ládikóba.
De Hildi már nem törődött az örökké nedves kagylókkal vagy a kitalált királyfiakkal, most már csak a saját teste jelzéseire figyelt. Arra kagylóra, ami tele van friss tengervízzel. A napok óta tartó, kibírhatatlan émelygésére.

Hogy fog életben maradni, ha egy magtalannak hitt férfitől vár gyereket?