Amíg meg nem bánjátok, amíg őszintén szembe nem néztek, amíg ilyen megátalkodottan, amíg csak másokat hibáztatva… Nicophorész tanácsos a lábujja hegyétől a feje búbjáig teli volt ilyen korholásokkal. Talán még akkor is ezeket ismételgette, ha elment a dolgát intézni az istálló mögé vagy álomba szenderedett. De elszenderedhet-e vajon egy ennyire könyörtelen és szigorú ember? És van-e „dolga”, amit szégyellni kell?
Nicophorész a bizánci császár követeként jött, és a könyvtárak és a laktanyák száraz levegőjét hozta magával. Talán az ősei már elhasználták a nedveit, töprengett Illighaen, és ezért nem eszik, nem iszik – talán még „dolga” sincs, csak sárgás, keserű epe folydogál az ereiben. És talán ezért volt olyan megátalkodott testszaga.
Huszonhetedik tanácsosa volt a bizánci császárnőnek, ennek a titokzatos asszonynak, aki – a hírek szerint – kivégeztette a saját férjét és fiait is. A normannok, akik a saját feleségeiket szóhoz sem engedték jutni a lakomákon, titokban borzadozva ilyen asszonyokról álmodoztak. De miféle világ az ilyen? Ahol egy nő konyhakéssel ráront a férjére? Vagy szeretkezés után elaltatja a varázsigéivel?
De senki sem mert Nicophorésznak ellentmondani.
Szembe kéne nézni önmagatokkal… Hiszen hitehagyottak vagytok! Míg-másokat-hibáztattok-ti vagytok-a-bűnösök…
A normannok azt gondolták, hogy éppenséggel a férjek megölése sem derék dolog, de összeszorított szájjal hallgatták a tanácsos, mert fegyvert, katonát reméltek a bizánciaktól. És pénzt, pénzt, mindenekelőtt nagyon sok pénzt! Mert a frankok szerint  az arabok már átcsaptak a Pireneusokon.
Nicophorész, ha nem volt szó politikáról – ami halálra untatta – mindenről mindenkiről tudta az igazat. Kócos prostituáltak laknak az erdőkben, a kamaszfiúk őket hívják tündérlányoknak. És mi az az időkerék vagy mi az az időcsapda! Az idő folyását a szilárd hit tartja össze, hát nem csoda, ha néhány otromba normann részegségében áttéved egy másik időbe. Nem-az-időt-kéne-hibáztatnotok-hanem-az-erkölcseiteket!
A normannok eldöntötték, ha a mórok visszafordulnak Aquitániából, akkor a saját kezükkel tépik szét ezt a mitugrászt. Ám Illighaen csöppet sem örült a huszonhetedik várható halálnak, mert annyi kérdeznivalója volt. Ha tőlük Nicophoresz egy darab kenyeret sem fogad el, akkor mi tartja életben? A bizánciak ilyen tökéletesek lennének? Vagy csak a tudomány teszi ilyen acélossá őket?
És a keresztények tényleg egy pompás kertbe jutnak, ha itt a földön végeztek a kötelességeikkel?
Nicophorész az a fajta volt, akit a régiek „filozófusnak” neveztek. Ha délelőtt kellőképp kidühöngte magát, estefelé meglepő figyelmet fordított a kikötőben horgonyzó hajók, a nyelvjárási igelakok, a germán hiedelmek iránt. Semmit nem fogadott el magától értetődőnek, és meglepően jól beszélt normannul – ahogy meglepően jól beszélt frankul, frízül, burgundiul.
Ha tudná, hogy ők pár hónapja Bizáncot még kitalált országnak tartották?
De akár követ volt, akár kém, a normannok semmiképpen nem nyerték el a tetszését.
Pedig Vilmos herceg megfelelően gondoskodott a vendégről: külön lovász, külön kübli, külön inas, külön köpeny, külön tányér. Még vacsorát is adott tiszteletére, ahol a tanácsos korgó gyomorral ostorozta őket. Mert semmi nem volt elég finom, semmi nem volt elég tiszta a császárné követének. A herceg Rioldát jelölte ki Nicophorész szolgálólányának, mégpedig „éjjelre-nappalra”– mert Vilmos gyermekei elhagyták a tipegő kort, és itt volt az idő, hogy Riolda egy „megfelelő emberrel” elveszítse a szüzességét.
Éppen Rioldát! Azt a lányt, akihez Illighaen még a gyerekeinél is jobban kötődött.
De azért őt akarta megkörnyékezni, hogy megtudja, hogy él egy filozófus – hogy mit eszik, mit iszik, könyveket hozott-e magával –, de a lány ravaszul kitért az útjából.
Ó, nem a tanácsos lett volna az első, aki vén fejjel bolondot csinál magából! Az udvar már biztosra vette, hogy Riolda megcsinálta a szerencséjét, hogy a huszonhetedik tanácsos majd elviszi magával Bizáncba, a bíborszalagos, vértől csatakos császárnők közé.

Illighaen a trónterem ablakából figyelte a tanácsost és Rioldát, ahogy andalognak a virágzó körtefák alatt. Micsoda idill…! No de egészen más súgni-búgni, mint fegyelmezetten kihallgatni valakit!
Vajon mit tud mondani egy ilyen nagy filozófusnak a hercegi pár hajdani dadusa? Illighaen összeszedte a bátorságát, és odalépett hozzájuk.
– Hát nem hagy téged nyugodni a tenger, barátom? Ez a leányzó tényleg egy elátkozott szigeten született, én hoztam el onnét az édesapjával. Csak nem a szorgok érdekelnek, akik közt Riolda nevelkedett?
– Amíg te is ilyen megátalkodottan, másokat hibáztatva, amíg csak az álmaitokban… azokban- a-tehetetlen-nevetséges-álmokban… – Riolda elszelelt, míg Nicophorész mássalhangzókat köpködve szinte sistergett felháborodásában.
Illighaen eltöprengett: lehet, hogy ez a szerencsétlen csak zavarában akar felülkerekedni másokon?
– Mit akar a császárné, tőlünk, normannoktól? Áruld el nekem, miért jöttél ide, barátom? És hol a megbízóleveled?
– Amíg te ilyen megátalkodottan, másokat hibáztatva, amíg csak az álmaitokban… azokban- a-tehetetlen-nevetséges-álmokban…
De Illighaen nem törődve a várható következményekkel, besétált Nicophorész szobájába. Még csak nem is a kéziratai izgatták, hanem hogy  mibe fújja az orrát, hogy vannak-e szennyes ruhái, hogy olyan ember-e, mint a többi?
Mert mit akarhat a császárné?
És mit akarunk mi a tanácsostól? Eljön egy senki által nem látott birodalomból egy vénember, és mi jobban bízunk benne, mint saját katonáinkban.
– A herceg – kezdte Nicophorész, azt a kellemetlen érzést keltve Illighaenben, hogy belelát a fejébe. – A herceg, a ti kegyelmes hercegetek már halálra ítéltetett.
Már semmi bánjátok-meg-a-bűneiteket…, semmi Jézus-Krisztus-felemeli-a karját-ellenetek…
– Én nem vagyok herceg – próbált a pillantásával szembenénézni Illighaen. – Egyszerű krónikás vagyok, és barátokat keresek.
Riolda visszasompolygott. Hát nem arra nevelték, hogy kéznél legyen, hogy felálljon, hogy leüljön, hogy vizet hozzon?
De most mint egy ki nem próbált íj, majd’ elpattant a nyugtalanságtól.

Zavaros félelem ülte meg a szobát. Talán ez volt émelyítő, nem Nicophorész testszaga.
A tanácsos az ágy szélén elmesélte, hogy ő természetesen nem is tanácsos, vagyis nem egészen, nem úgy titkos tanácsos…. Csak Landorieión szigetének apátja, akinek volt szerencséje a kegyelmes császárnéval személyesen találkozni. De mint titkos főapát és hivatalnok a keresztény hit igaz barátait keresi, akik hajlandók a perzsák ellen Bizáncba segédcsapatokat küldeni. És akkor egyszer, viszonzásképp, talán a császárné is segít… Riolda és a tengerek iránti érdeklődése pedig merőben tudományos, teoretikus és elméleti. Hát mit képzelnek a normannok  róla? Hetvenöt évesen akarna a tengerre szállni?
Illighaen barátságosan bólogatott, és míg belevágott egy ír papokról szóló  mesébe, magában morfondírozott Nicophorész történeten. Titkos tanácsos! Landorieión! Az lehetséges persze, hogy a császárné puhatolózni küld egy szerzetest – de miért ilyen étvágytalan-kelletlen öregembert? Dönthet úgy egy apát, hogy vén fejjel világot lát – de ez a Nicophorész leginkább csak egy dühös halottra hasonlít.
Ám Illighaen csak mesélt-mesélt, hogy eloszlassa az öregember gyanakvását. Ott tartott, hogy az ír papok térképei az emberi lélek különböző stádiumait jelzik, nagyon költőiek, de hát semmiféle tudományos vizsgálódás próbáját nem állják ki. – Ez persze nem jelenti – mondta –, hogy állatokon, növényeken és embereken kívül ne élhetnének más lények. A tenger is kivet magából néha ismeretlen, ezeréves szörnyeket –többes szám, ismeretlen személyek, talán így kéne a grammatikusoknak nevezni őket.
– No de a szorgok? – vetette ellene Nicophorész. – Nekik mi értelmük van?
– Honnan tudhatnám, barátom? Talán egy másik korból maradtak itt. De mit érdekelnek minket a szorgok az arab támadás előestéjén?
Nicophorész kesernyésen elmosolyodott. De ahelyett, hogy a bizánci térképészek titkait megosztotta volna a normann krónikással, csak annyit dünnyögött: menekülnötök kell. Aztán udvariasan megkérte Illighaent, hogy tekintettel az életkorára és viszontagságos életútjára, néhány órára hagyja magára.
Illighaen mit tehetett volna? Ugyan semmivel sem jutott közelebb Nicophorész „kiküldetésének” titkához, az ajtó felé indult.
A tanácsos testszagát jó volt a virágzó fák alatt kiszellőztetni a ruhájából.
Ám Nicophorész a vacsora idején sem jelent meg, ahogy reggel sem mozdult ki a szobájából. Ám a Nicophorész-szag ott terjengett a veteményeskertben, a konyhában, a trónteremben, a virágzó fák alatt. Láthatatlanul a tanácsos még visszataszítóbb volt, mint szemtől-szemben, a szobájában.
Node vajon nem az öregség a legfélelmetesebb titok?
A legfájóbb, a legvisszataszítóbb?
A herceg katonái délben törték fel a vendégszoba ajtaját. Nicophorész eltűnt – vagy talán köddé vált, megsemmisült, vagy  elragadták a normannok álmai, hisz az istállóból egyetlen hátasló sem hiányzott. Micsoda nap!, sóhajtott a herceg. Milyen átkozott nap! A szél leveri a fákról a virágokat, benéz mindenhova, megríkatja az asszonyokat, fáj a fejük, fáj a kezük, fáj a hasuk… Ez a gazfickó lovakat nem rabolt ugyan, de a hajdani dadust kicsempészte magával.
Vagy Riolda a saját akaratából szökött meg?
Micsoda hálátlan perszóna!
Illighaen most már kedvére kutakodhatott az ál-tanácsos szobájában, a vaspántos, hatalmas ládában. De se kenyeret, se szennyes alsóneműt nem talált, csak néhány szutykos kódexlapot a láda alján.
Mivel mostanra biztos lett benne, hogy az ál-tanácsos a móroknak kémkedett, ezért arab nyelvű írást várt, egy arab megbízólevél darabkáját, egyetlen jelet, ami fényt derít a világ legkellemetlenebb kémjének a személyére.
Illighaen viszolyogva kisimította a kéziratlapokat. Mert olyan szaguk volt a kódexlapoknak, mintha együtt növekedtek és együtt öregedtek volna Nicophorésszal. Ám ami rettenetes, a betűk semmiféle írásra nem hasonlítottak  – Illighaen még azt sem tudta eldönteni, hogy az írás balról jobbra vagy jobbról balra halad-e …vagy hogy írás-e egyáltalán, vagy csak apró, titokzatos mintákból összerótt rajz.
Vagy egy fenyegetés, amit egy láthatatlan úr hagyott itt a normannoknak.