A normannok minden támadót lemészároltak, csak az ír király fiát nem.
Ez a fiú lesz majd Normandia hercege…
Mennyi ostoba pletyka, gondolta Báeldun bosszúsan.
De azért az ő fülébe is eljutott, noha hetek óta ki sem dugta az orrát Marcenda hercegné palotájából. Csak üldögélt a palota belső kertjében, félig fogolyként, félig vendégként, és közben jóllakott, vagy inkább csordultig telt napfénnyel, nyugalommal és udvariassággal. Normandia művelt és kifinomult ország volt, itt senki sem rikácsolt vele, legkivált a tulajdon apja nem: még azt sem tudod, te, fattyú, hogy mettől, meddig. Mit tátod itt a szád, te anyabaszó szerencsétlen! 
Anyabaszó – Báeldun, Halix király fia elpirult emlékezés közben. Pedig az apját már félméteres föld fedte; nehéz, termékeny, jóindulatú föld. Megmenekült, szabad ember volt. De dadogás nélkül még öt mondatot sem mert Normandiában elmondani. Hiába voltak itt a gyümölcsök édesebbek és a nyár kitartóbb. Az alma, a saláta, a szeder, a ribiszke ott maradt a nyelvén, mintha itt, Normandiában jobbkedvű almák teremnének. Hogy lehet az, hogy a költők csak fiatal lányokhoz írnak verseket? És nem a kecsesen bólogató ribiszkéhez?
Ő, Báeldun már régesrég rájött arra, az uralkodáshoz nem kellenek különösebb képességek. Nincs szükség tündérpalástra, természetfölötti erőre, hanem arra, ami belőle hiányzik: önbizalomra. Vilmos herceg és Marcenda – nos, ők igaziak. Ellentétben vele, egy nevét titkoló királyfival, akit saját apja hívott anyabaszónak. Az alkalmatlanságát már Vilmos is észrevette, mikor odasúgta: akármi a titkos neved, te nem születtél hercegnek.
Vilmosnak és Marcendának nem született gyermeke. Ilyenkor a férfiak a feleségüket hibáztatják, de a joviális Vilmosnak ez sem adatott meg, Marcendának az előző házasságából három lánya született.
Maradj itt velünk, mondogatta a hercegné. Minek mennél haza? Az apád által elüldözött Gundur már visszatért a trónra – ugyan mi szükség van eggyel több trónkövetelőre Írországban?
Most aztán kísérgetheti a jó Marcendát az erdei rezidenciába, és közben találgathatja, hogy az udvarban ki kivel, hogy a frigy szerencsés lesz-e vagy sem. Mert mint az idősödő asszonyok, a hercegné is imádta a „kedves és jóravaló” párokat. Báeldun egy ideálra ismert benne, noha Marcenda semmilyen tekintetben nem hasonlított az édesanyjára, erre a rettegésbe megszürkült, csontsovány  asszonyra. Jóindulatúan unalmas volt,  ahogy kopottasan unalmas a férje, Vilmos herceg is – de azt legalább senki sem gondolhatta, hogy ez a jólnevelt, idősödő pár egyszercsak elrikoltja magát: na, mi van, te anyabaszó, mért nem szeded a lábad…
Írországban méregbe mártották a mondatokat, és megsuhogtatták az ellenség feje fölött, akár a kardokat. Vagy csak az ő édesapja volt ilyen? A Halix királyra való emlékezés még a gyümölcsök ízét is megmérgezte. Ő bizony csak egy megrontott királyfi: mért kéne hát bárkinek a titkos nevét elárulni? Hiszen nem akar hadakat vezetni, vagy a fején virágkoszorúval mennyegzői menet élén vonulni. Te, anyabaszó, hát te semmire sem vagy jó? Igen, semmire. Már az anyja kivégzése megbetegítette.  De az apja nemcsak vele, a trónörökössel ordítozott. Emlékezett egy apródra, aki a király őrjöngése közben holtan esett össze. Az apja pedig tovább rugdosta a szavaival. No, mi van, nem hallasz? A füleden át húzzam ki a gerincedet?

De ez itt Normandia, nem holmi anyabaszók országa. A normannok mindig úgy szólnak egymáshoz, ahogy művelt, megfontolt embereknek kell. És talán ezért nem tudnak ebben a csodálatos országban verset írni az emberek! Rímekkel bűvészkednek, tralala, tralala…csiribu, csiribi, csiribá, de fogalmuk sincs a szavak hatalmáról. Elképzelni sem tudják, hogy egy jó vers birodalmak sorsát döntheti el. Te mért nem írsz verseket, kérdezgették a normannok tőle. Vagy mért titkolod, ha igen? A Herceg hímezett-hámozott, és közben érezte, hogy ezek az illedelmes emberek nemcsak gyávának tartják, hanem sunyinak és neveletlennek.
Legalább az igazi neved áruld el!
Meglehet, a normannok sem sokkal különbek. Vajon nem született-e Marcendának az előző házasságából három lánygyermeke? De mi lett azokkal az unokákkal, akikben Vilmos herceg is örömét lelte? Az egyik kisfiút egy vérfarkas tépte szét – egy különleges vérfarkas, ami éjszaka udvariasan fellépkedett a lépcsőn, nesztelenül elhaladt három alabárdos apród mellett, aztán széttépte az alvó gyereket. A másik kisunokát egy álomtündér ölte meg. Felbukkant egy tisztáson, és elcsalta magával a gyereket a rengetegbe. Fél év múlva csak a csontjait találta meg.
Na persze Báeldun – költők és jövendőmondók fia – abban egy percig nem kételkedett, hogy léteznek természetfölötti lények.
Csak épp a szív titkai sokkal rettenetesebbek.

Az utolsó harapás körte aztán még jobban megkeseredett a szájában. Hogyan tudná őt Marcenda, ez az unalmasan korlátolt hölgy bármitől megvédelmezni? Hiszen minden unokája meghalt, aki véletlenségből vagy a herceg kegyelméből a trón közelébe került. No de sokkal könnyebb egy tizenkét-tizenhárom éves gyereket egy bérgyilkossal kivégeztetni, mint megrágalmazni egy majd’ ötven éves hercegnét.
Anyabaszó, suhant át rajta a szó megint. Még szerencse, hogy a hercegné nem az a fajta, aki titkos találkákat tervez túszul ejtett hercegekkel mikor lesütik szemüket a csillagok, és egyedül vadászik a hold. De vajon ez a nagy jámborság meg tudta-e védeni az unokákat? És őt, akiről azt tartják, hogy csak alakoskodik?
De már nincs hova hátrálni.
Az ablakon kitekintve Báeldun szíve elfacsarodott a honvágytól és a hirtelen bizonytalanságtól. Mit gondolnak róla Írországban? Azt vajon tudják-e a komák, a sógorok, az unokatestvérek és a többi anyabaszó, hogy ő még életben van?
Ivott egy korty vizet, aztán leült, mert a kinti nyárfalevelek reszketése nyugtalanná tette. De miért nem hall másféle hangokat? Hova tűntek a palotából az emberek? Kicsi kastély ez, de a hercegné még a délutáni pihenése alatt sem követelt meg tökéletes csendet. Nem vagyok én akkora boszorkány, kedvesem… De hova tűntek a hercegné apródjai ilyen hirtelen? És hol vannak a hónapok óta itt lebzselő vizigót követek?
Kiosont a folyosóra, beódalgott a nagyterembe, de még mindig csak a nyárfalevelek susogását hallotta. Sehol semmi. Persze egy foglyul ejtett, majd nagylelkűen vendégül látott királyfi nem kiáltozhat. Nem is kiáltozott, hanem csendben besurrant a fogadóterembe, ahol a nap minden órájában kicicomázott lányok trécselnek.
De most nem trécselt senki. Nem volt visszaút, noha érezte: csapda ez, ravaszul kifundált, szörnyűséges. Mert hol vannak az apródok, akik éjjel-nappal itt társasjátékoznak? Látta a borostyánból faragott, gyönyörű bábukat, az apródok kupáit, egy feldöntött széket.
Ez a fiú lesz majd Normandia hercege…
Halix király fia egész testében reszketett. De nem volt egyedül, az a valaki vagy valami ott leselkedett rá a hercegné hálószobájában.
Benyomta az ajtót a könyökével.
Először a hercegné hatalmas combjait látta meg, a fehér húson tekergő kék ereket. Aztán a sötét odúhoz hasonló, nyitott és szétmarcangolt ölet, a széttépett selyemruhát, az elmetszett nyakat, a kék szemekben a félelmet. És legvégül – mintha csak ebben a pillanatban loccsant volna az ágyneműre – a rengeteg kiömlött vért.
És ez az az ő kardja ott az ágy végén!
– Végre megvagy, te varangy!   –  Az apródok a függöny mögül rontottak elő, és úgy teperték le a földre, hogy a válla, az arca, a haja, a keze is véres legyen.
– Te sunyi, mocskos ír! Megerőszakoltad a hercegnénket! Védekezett, ezért megölted! Te anyabaszó, sunyi szerencsétlen!