Nem szörnyek vagy más effélék nehezítették a hazajutást, hanem a tenger a maga rendíthetetlen egykedvűségével. Pedig a tenger is élőlény: alszik, mozog, prüszköl, ébred, fél, vágyakozik, talán még élvez is, márpedig ha élőlény, akkor megvannak a maga törvényei,  csak éppen ezeket senki sem ismeri. Rendnek rend, csak egészen másféle, hiszen senki sem látta meghalni vagy megszületni. Illighaen már arról is letett, hogy a madarak vagy a szél mozgásából próbáljon meg a tenger szokásaira következtetni.
Pedig az Urraca királynő rejtegette csónak meglepően kényelmes volt. És miközben Fargein a vitorlákkal bajmolódott, ő a négy éves kislányt, Rioldát próbálta szóra bírni – vagy legalább elhallgattatni. Mert a gyerek dünnyögése még a nyakukba zúduló vízpermetnél is fárasztóbb volt: parakatalirisz, parakatarum, oradalarisz …
Még szerencse, hogy átkok csak azokat teszik tönkre, akik fáradtak életben maradni!
Illighaen próbálta a gyereket néhány értelmes mondókára, találós kérdésre is megtanítani, de Riolda, ha embernyelven szólalt meg, egyre csak azt hajtogatta: fáj a lába, a kötél kidörzsölte a csuklóját és nagyon éhes… De hát mind a hárman rettentő éhesek voltak.

A harmadik nap egy szigetre sodorta össze őket az áramlat. A köpenyükbe burkolózva, a sziklák közt, a földön rothadó madártollak közt aludtak. Előtte Fargein néhány szem mogyorót halászott elő a zsebéből, megtörte a sziklákon, és az éhségtől nyüszítő gyerek szájába tömte.
Talán tényleg a saját lánya, gondolta Illighaen.
De másnap nem kellett bogyókat keresgélniük. Ahogy a nap áttört a ködön, a kósza reggeli fény elvezette őket egy takaros palotácskához. És ahol az emberek palotákat építenek, ott esznek is, – bár Illighaen elsősorban nem kenyérre vagy sült húsra vágyott, hanem egy értelmes tekintetű férfira, aki elárulja, hány nap múlva érhetnek Normandiába.
De sehol egy lélek. Se az öblöcskében, se a panaszosan nyögdécselő borókafenyők közt.  No és a palota! Olyan puha volt a csend a fogadótermekben, mintha a szigetet egy asszony hagyta volna magára.
Asszonyszag, mindenütt asszonyszag. Tűz a kandallóban, lesimított takarók az ágyakon, tej és sajt a kamrában. Illighaen rábeszélte Fargeint, hogy csak az előtérben várakozzanak, mert lehet, hogy a ház úrnője csak sétál, kiszaladt, vagy ki tudja, mi dolga van –vagy egyszerűen csak kedvét leli az ilyen ostoba tréfákban. De a sziget úrnője (akárki volt, és akármiben lelte a kedvét) soha nem került elő, ám Illighaen azért  óvakodott attól, hogy belépjen a legbelső szobákba. Ki nem hallott még hajótöröttekről, akik egy néptelen sziget palotájának kárpitjain saját életük eseményeit látják viszont? De ha volt is valahol ilyen mindentlátó szem, az nem őket, hanem a gyereket figyelte. A sziget láthatatlan úrnője mindenhova nyalánkságokat rejtett el.
Míg a jó szélre vártak, megpróbálta Fargeint kifaggatni: hogy ment a sorsa Írországban, milyen volt a nagy csata, hogy tudott ő, egy egyszerű ír Bandemag király szigetén életben maradni. De Fargein csak Fargein volt: egy nehézkes, gyanakvó, katona. Mindenkije az ír király katonája volt, az apja, a nagyapja, ám egyetlen tetvére sem élte meg, hogy családot alapíthasson. Halix király ugyanis mindenkivel háborúzott. Fargein számára a múlt a nagypapával kezdődött, a túlélés pedig egész egyszerűen a megfelelő ennivalón múlott. Ő gyerekkorában sok szamártejet ivott, megerősödött, ezért viselte el a bolondériákat a szigeten.
– No, és ez a kislány? – faggatta Illighaen.
Fargein elmesélte, hogy a felesége egymaga szült, és bár ott fityegett az asszony térdénél a köldökzsinór, ő nem találta meg a csecsemőt. No de csodák csodájára, egy csecsemő feltűnt Bandemag palotájában… Hát mit gondolhatott volna…? Ő, Fargein nem akarta, hogy a lánya valamiféle kísértetként nevelkedjen.
Illighaen a bolondériákra akarta terelni a szót, ám Fargein ravaszul elhallgatott, és utána is csak kurtán-furcsán válaszolt. Az éhség mindenhol káprázik. Főleg egy olyan szigeten, ahol évek óta nem lakott jól senki. Ugyan mikor értettek meg a jóllakottak a világból valamit?
–Szóval magad sem vagy abban biztos, hogy Riolda a te gyereked.
Fargein nem tartotta különösebben sértőnek a kérdést. Egy nőnek tett ígéret volt a feladata, ez volt az egyetlen, ami életben tartotta, mit bánta ő, hogy kire hasonlít Riolda.
Illighaen unalmában a tenger törvényeiről beszélt a kislánynak, és igyekezett rávenni, soha senkinek ne beszéljen halandzsa-nyelven. De minden rossz szokásán nem sikerült változtatnia. Ő is félig nyitott szemmel aludt, ahogy édesapja, de neki rózsaszín pupillájú szeme és igen furcsa barázdájú tenyere volt.
Akár a szorgoknak, gondolta Illighaen.

Aztán a szél egyszercsak kegyes lett hozzájuk. Már épp cihelődtek volna, mikor az öbölben kikötött egy fekete ruhás, koszos öregember.
– A gyerekért jöttem – mondta és rámutatott a rémült Rioldára.
De szó sem volt gyerekrablásról. Norric, ez a vénséges vén öregember mind a hármójukat odatessékelte a saját bárkájához. Mert-nem-lehet-itt-lebzselni-ítéletnapig… Illighaen hallott már a tenger nomádjairól, a tengeri emberekről, akik már nem tudnak a hullámok zaja nélkül elaludni. De Norric semmilyen értelmes kérdésre nem válaszolt: én-Noric-vagyok-neked-elég-ennyit-tudni…
Már megint egy gyengeelméjű, sóhajtott Illighaen. De egy hét hánykolódás után találkoztak Vilmos herceg egyik hajójával, és ez az áruval megrakott bárka elröpítette őket Normandiába. Riolda meg is jegyezte: – Könnyű út volt.

– Ez a Normandia már nem ugyanaz az ország, mint amit itt hagytál – sóhajtott Vilmos herceg.
És ebben talán van igazság, töprengett Illighaen. Normandiából szebb arcokra emlékezett – több békességre, több nyugalomra, több jóindulatra. Hogy tele a kikötő lökdösődő, éhes kölykökkel? Hogy meg nem született gyerekekkel találkozik egy normann erdőkben bolyongó  királyfi? Hogy fura járvány kezdődött a hegyekben? Megint eszébe jutott ez a különleges, álomszerű visszaút.
Mintha a gyerek és a katona valami üzenetet hozott volna. De milyen üzenetet?
Nem volt ideje ezen töprengeni, mert a mélabú foglyul ejtette.
– Megbomlott a jó és rossz dolgok rendje – mondta Vilmosnak. – Talán az idő betegségeivel függ össze, hogy már a normannok is koldulni küldik a gyerekeiket.
Vilmos elgondolkodott: – De mi is az idő, barátocskám?
– A dolgok megfelelő rendje –  felelte Illighaen. – Hogy ami elmúlt, az elmúlt. Hogy tudatlanok vagyunk a bekövetkező eseményeket illetően.
– És ki az, aki az időért felel? – nevettek a katonák. – Ki tartja a kezében? Hol a székhelye?
Illighaen nem akart könyvmolynak látszani, ezért velük nevetett. – Újra kell az időt alapítani.  Vissza kell foglalni azokat a helyeket, ahol az idő felfeslett. Képzeljetek csak el egy olyan világot, ahol a halottaknak nincs hová menniük. És akik még meg sem születtek, eljönnek ide, hogy mindannyiunkat próbára tegyenek…
Rémült, boldog csend lett a teremben. Hiszen minden pattanásos alabárdos tündérekről álmodozott, hogy egyszer majd odavész, ha nem tud a hívásuknak ellenállni. Illighaen végignézett a sok fiatal testőrön, és elnevette magát.
– Talán történt még más is, Illighaen? – kérdezte a herceg. – Mi a fenét csináltál azon a borzasztó szigeten?
Bár a kalandok nem nagyon érdekelték. Arra is ígéretet tett, hogy egyszer kihallgatja Fargeint, aki arról a „borzasztó szigetről” szökött meg. És arra is, hogy – bár a fickó nem tűnik tagbaszakadtnak – egy kis időre befogadja a kíséretébe. Ámde ez a kislány? Hogy is hívják? Riolda? No de mit csináljanak egy nyüszítő négyévessel a palotában?
Ez a kislány jobban zavarta Vilmost, mint az idő összeomlása.
Vele már összeomlott az idő ifjúkorában.
Becsvágyó, egészséges férfi volt, de nem született gyereke.
Marcenda akasztotta meg a csendet. Persze, persze vigyázni fog a kislányra. Hogy hívnak, kicsim? Vagy ő sem tud normannul? Túl sokan vagyunk felnőttek, ugye? Kézen fogta a kislányt, és a toronyszoba felé indult, ahol Vilmos nagynénjei, az aszott, szomorú vénkisasszonyok élnek.
Fargein nem mert a gyereke után menni. És a gyerek sem mert sírni vagy ellenkezni. Hiszen félig-meddig foglyok voltak itt, gyanús, szokatlan idegenek. Egy morcos ír katona, akit Normandiában legfeljebb csak a tyúkketrecek őrzésével bíznak meg.

Fargein amúgy csalódást okozott az udvarban.
Először csalódást, aztán meglepetést. Neki kellett volna a titokzatos szigetről, Bandemag országáról a legféltettebb titkokat elárulnia, de konok volt, rosszkedvű, mogorva, zárkózott.
Igen, néha egy hét évekig is eltart Bandemag országában. És sokszor hónapokig le sem hunyják az emberek a szemüket. No, de mit lehet várni olyanoktól, akik örökké éheznek? Igen, meztelen törpék is élnek velük, a szorgok. Mért is ne? Kevesen bírják ki ott a hideget és az éhezést, csak egy-két sovány, éhségtől szédelgő birka vagy juh. Fargein mintha szégyellte volna a ne-emberi lényeket, de közben úgy beszélt, mintha az idő a testek kipárolgásából keletkezne.
Vagy mintha Bandemag király vagy a hóbortos felesége megeskette volna, hogy senkinek sem árulja el a titkaikat.
Talán ez volt az ára, hogy ők kiszabaduljanak?
Illighaen megköszörülte a torkát: – És nem emlékszel, hogy ott találkoztál olyan emberekkel, akik meghaltak? Vagy olyan napokkal, amik régesrég elmúltak?
Fargein türelmetlenül dobbantott. Most már lepergett róla az alázatosság, és az sem zavarta, hogy épp az udvar krónikásának vág vissza.– Ugyan! Csak a halottak foglalkoznak halottakkal.