– És ott van Ranhart, a szász! – mesélte Illighaen. – Befogadtad a kíséretedbe, mert rajta nem fognak a fegyverek! A fegyverek tényleg nem fogtak rajta, de egyik nap túlságosan belebámult a hóesésbe. Hét öl mélységben temettetted el, hogy a szellemek a többi katonát ne csábíthassák el.
– Hitvány ábrándozó volt – felelte a herceg.
– És itt van Heidegundis, Marcenda unokatestvére! Őt a mostohaanyja gyilkolta, cseppekkel, főzetekkel, mérges gombákból főtt levesekkel, mindenféle édes tejbe kevert beléndekkel. De Heidegundis túlélte ezt a boszorkányanyát, gyerekei születtek, ám az öt fia közül egy sem érte meg az első évet. A gyerekek szájából fekete nyál csorgott, mintha a rengeteg méreg azért lappangott volna benne, hogy végezzen a gyerekeivel!
– Borzasztóóó…tényleg  – nyögte Vilmos. – De ismersz-e olyan halált vagy eltűnést, Illighaen, ami egy cseppet sem rejtélyes?
A saját nővéreire gondolt, akik egy téli délután sétálni indultak a ködbe. Soha többé nem látta őket senki élve. Két pökhendi, karót nyelt vénlány.
Ők voltak a bizalmasai. Talán a leghűségesebb barátai.
– És itt vannak a Cancunba tartó katonák, herceg! – sorolta tovább Illighaen élvezettel. –Tizenöt egészséges, jó kedélyű mamlasz, akiket azért indítottál Ors szigetére, hogy gabonát vigyenek a sógornődnek.
Vilmos emlékezett a „mamlaszokra”, a legjobb katonáira. Elküldte őket egy icinyke-picinyke feladattal, jól felfegyverezve, nem a kalózok miatt, hanem hogy örömet okozzon a sógornőjének.
A fiúkat lemészárolva találták a kikötőben.
Talán a katonák egymással szólalkoztak össze? Vagy három zsák liszt miatt öltek meg húsz normann fegyverest? No, de aki csettintésnyi idő alatt lemészárol húsz felfegyverzett normannt, az miért nem tör be rögtön a hercegi gabonaraktárba?
Egyike volt a hercegség legnyomasztóbb rejtélyeinek.
– Mint egy féltékeny, rossz kutya. Mindenhol gyanús jeleket kutatsz,  Illighaen. Nem történész vagy, csak egy babonás vénember.
– Ugyan! A krónikás vigyáz az időre, a te idődre is, herceg! Különös halálesetek persze mindig vannak, de ami furább, hogy ezekkel az agyonvert, megmérgezett szerencsétlenekkel az emberek később is találkoztak! Nem babonás rabszolgák, hanem fafejű normannok, akik minden falatot hétszer rágnak meg. És megesküsznek, hogy haláluk után találkoztak az Ors szigetére küldött fiúkkal vagy a szerencsétlen Heidegundisszal.
– Azt képzeled talán, hogy egy gondosan kormányzott birodalomban nincsenek visszajáró halottak? Ha megfogadom a tanácsaidat, és római módra kormányzom az országomat, akkor majd eltűnnek a kísértetek?
A sötétségbe bele-belekapott egy-két kialvó fáklya, és Vilmos érezte, hogy megborzong a felesége, és nemcsak Hildi, hanem a hasában a születendő gyereke.
– Na, ne nevettesd ki magad, Illighaen! Ha az alattvalók rendesen megfizetik az adókat, akkor kit érdekel, hogy haláluk után merre csavarognak. Gyáva jöttment az, aki a szolgák álmait is ellenőrizni akarja. Befizették az adójukat? Katonáskodtak? Akkor csak kísértsék egymást szép nyugodtan!
Illighaen a hercegnét figyelte.
Hófehér, nyugodt halmok, néha végigfut rajtuk a remegés.
– Ó, ha ilyen egyszerű lenne minden, felség! – sóhajtotta.
– Szerintem régen is ide-oda mászkáltak a halottak, Illighaen. Mért ne tették volna? Hiszen ki tiltja meg, hogy egy férfi a halála után is elmenjen meglátogatni a gyerekeit? Vagy a fiatal feleségét?
Ránézett Hildire, de nem tudta folytatni.
Illighaent viszont nem lehetett ma elhallgattatni.
– A halál csak egy megaláztatás, herceg.  A kísértetek nem kíváncsiak a mi életünkre, nem akarják látni a gyerekeiket, nem vágyakoznak a feleségükre, örökre be vannak zárva a haláluk percébe. Még abban sem vagyok biztos, hogy látnak minket…
– Megaláztatás, igen! – szólt Hildi. – Hát nem betegszenek meg azok rögtön, akiket megkorbácsolnak? Nem az ütés ereje öli meg őket, hanem a szégyen.
– Nem tudom, mit fecsegsz – mordult föl Vilmos.  Túl sok mindent tudott  a felesége gyerekkoráról, a kegyelemkenyéren eltöltött özvegyi éveiről.
– Nézd csak a szajhákat! – feleselt Hildi. – Mielőtt eladnák őket egy bordélyba, kiverik a jövőt belőlük.
– Most már elég! – kiáltott föl a herceg.
Egy terhes hercegnének már régesrég a hálószobában kéne pihegnie. Nem egy bolond történésszel diskurálni.

– A halál a legborzasztóbb vereség – folytatta Illighaen a bortól felhevülve. –Te, herceg, kivégeztetted azt az egyetlen embert, aki találkozott a meg nem született gyerekeiddel. Aki eléggé megalázott és eléggé szerencsétlen volt ahhoz, hogy belelásson a jövőbe. Pedig micsoda áldás lett volna a tudománynak! Az ír királyfitól megtudhattuk volna, mi fog történni Normandiával.
A herceg felnevetett, és próbálta magáról lerázni a sötétséget és a lelkifurdalást. Hiszen élnek az ő hercegségében egyszerű, mindennapi emberek! Mesterek, katonák, parasztok, akik nem kóborolnak a haláluk után, és nem leskelődnek a meg nem született gyermekek után! Az ő idejük is összetörik, de az akaratuk folytatódik a gyerekeikben. A saját gyerekeikben.
Ha megszületik a fia, és őt agyoncsapja egy kidőlő fa, akkor vajon elveszik-e minden? Egy kidőlő fa elpusztítja-e ezeket a hatalmas, boldog emlőket?
Ám mi lesz az olyan csecsemővel, aki útjában áll a hercegség ellenségeinek? Talán nem az édesanyján, ezen a pompás, fiatal teremtésen keresztül vezet majd hozzá a gyilkos útja?
De Hildinek még esze ágában sem volt „kivonulni”, egyre csak fecserészett.
Vajon nem a sok kísértet okozza az „idő baljós szakadását”, ahogy Illighaen, a történész szerette mondogatni?
– A lábak a mozgásért, a tüdő a légzésért felel – fejtegette Illighaen –, de kell, hogy legyen valamilyen álom-szervünk is, csak éppen nem találjuk. Ezért nem tudjuk a trónörökösök legkínzóbb betegségét, a szorongást gyógyítani. Ha legalább a helyét tudnánk… És olyan mozdulatot tett, mintha ezt az álom-szervet – nem lévén kéznél egy engedelmes trónörökös – most rögtön meg akarná vizsgálni a hercegnében…
– Takarodj, Illighaen! – akarta volna mondani a herceg. De Hildi teste megfeszült, mint ahogy a szél akar megfordulni a tengeren.

Korán vagy későn? Jókor vagy rosszkor?

Hildi sikoltozott. De milyen fiú lesz az, akinek az anyja a szülés előtt kísértethistóriákat hallgatott?
Lányok, lányok! kiáltotta a herceg, de nem várta meg, hogy az udvarhölgyek berohanjanak, hanem ő maga tépte fel az ajtókat. Egy szempillantás alatt megtelt a szoba emberekkel, mintha az udvar apraja-nagyja a folyosón hallgatózott volna.
Korán vagy későn?
Katonák, köpenyüket húzkodó udvarhölgyek, aztán kertészek, lovászok, a konyhából az összes ingyenélő, kocsisok, mosónők, végül az ingyenélők rokonai. És ez még nem elég! Három vizigót követ, egy paraszt, aki tegnap tizenöt fürjet hozott ajándékba, és egy koldus, aki az engedélyével minden éjjel itt húzza meg magát a pajtában!
Mindenki szörnyülködött, éljenzett vagy úgy tett, mintha éljenezne; forgott, nyüzsgött, sürgött, izzadt, reménykedett – a csődület legközepén pedig ott vonaglott a felesége.
Végre valahára két udvarhölgy függönyt vont a kerevet köré.
Vilmos végignézett a reménykedő, izzadt arcokon.
Talán Marcenda is itt van, az első feleségem, gondolta reménykedve. A nővéreim. Az öreg herceg. Az édesanyám, aki fél évszázada ugyanebben a teremben sikoltozott.
És minden baj és betegség forrása, az idő zavarodottan lüktetett, mintha körbe-körbe kergetnék a tenger körül. Nyögés-kiáltás. A paraszt, aki a fürjeket hozta, hörögve, kitátott szájjal együtt nyög a hercegnével. Talán csak segíteni akar, gondolta a herceg. Ha csak egyetlen pillanatig nem figyelnénk, ez a húsbörtönében küszködő lélek feladná a háborút.
Istenek, hol vagytok? Nyögés-kiáltás. Nyögés-kiáltás. Az egyik segédkező udvarhölgy nem bírja tovább, zokogva kirohan. Aztán a függönyök mögött végre… végre-végre…  felnyivákol a csecsemő. Mindenki felhördül, mintha látná… És ő, a herceg ebben a pillanatban tényleg mindent és mindenkit lát: emberekkel teli, nyüzsgő, rohanó folyót, tolongó, boldog emberáradatot, ahogy a halottak és a még meg nem születettek seregei körülveszik a csecsemőt.
– Villámgyors fiad lesz – mondta a vizigót követ.
És a diplomata, aki már látott egy birodalmat elpusztulni, saját szemével látta Dzsebal Tárik csapatait, most minden ízében remeg.