A szél gyökere a tenger… Ezért szerette a királyné annyira a vizet, ami elválasztotta (úgy tűnik most már, mindörökre) a szülőföldjétől. A rettenetes távolság megvédte attól, hogy hogy a régi barátok megpillanthassák.

Jól van ez így. A szél olyan, mint egy vak futár: átadja az üzeneteket, és már fordul is. Őt, Urraca királynét egyetlen rokona sem szégyenítheti meg azzal, hogy végigméri a kiszikkadt testét, hogy megbámulja az arcát…
És hát itt van a kert, az ő kertje! Régebben hogy hitte volna, hogy a titokzatosan újjászülető, fátyolszerűen egymásba hajló növények sokaságát is a tenger lélegezteti! A tenger – mi más! Hiszen az ő birodalma, a sziget terméketlen volt, szikkadt, kimerült. Hiába becézgette a virágmagvakat nedves rongyok között, az életerő egy-két hónap alatt kimerült bennük. Mikor serdülő lányként megérkezett a szigetre, megtapasztalta, hogy semmilyen bokrot sem sikerül meggyökereztetnie. És a virágok! Egy-két hónapig viaskodtak a halállal, aztán a leveleik is kifakultak az északi szélben.
És sehol sem látott méheket. Ez volt ezen a szigeten a legkülönösebb.
A szél kényére-kedvére volnának bízva a virágmagvak! Ez csak megerősítette a királyné félelmét: a szigetet azoknak a hajósoknak az álmai éltetik, akik megpillantják a nyílt tengerről, de nem mernek a partjain kikötni. Hiszen ki ne tudná?… maradni lehet, de elmenni sohasem… Ennek ellenére megérezte a szélből a hajósok vágyakozását.
A szél gyökere a tenger. Ki tudja, hány mérföldet tettek meg a magvacskák a szélben, mielőtt megérkeztek az ő halálos szigetére? Ezek a zöldes, sárgás, szemmel alig látható magvak! Az első tavasszal kikapargatta a sziklák repedéseiből, aztán összezárt tenyerében átvitte őket a kertjébe. Néhány hónap, és ezekből a kis magvacskákból levélkék, soha nem látott szirmok, áttetsző hártyácskák, csontokhoz hasonló ágak sarjadtak.
Egy szigeten, ahol szinte semmi sem terem meg.
A szél gyökere a tenger. Ahogy a szenvedélyé is. Ha nem lesz kire várnom, elcsitul bennem a reménység.
Korábban senki sem látott itt efféle csodát. Bandemag király szigetén csak szúrós tövis és állatoknak való fű termett. Mire eljött a tavasz, már az életerős férfiak is támolyogtak az éhségtől. Hiszen egész télen csak rossz kenyeret és faggyas birkahúst ettek, és abból sem eleget, sohasem eleget. Életerős férfiak! – ugyan! Az életerős, izmos, határozott férfiak mind ott éltek az ő szülőföldjén: telente belaktak hússal, elandalodtak a régi, nagy királyok hőstetteitől, aztán tavaszonként elindultak új asszonyokért a szigetekre. Mert erős a vágy, és szűk a tenger. Elfér egyetlen pohárban vagy egyetlen cseppben…
Urraca királyné már nem is emlékezett, hogy ő miféle alku révén került erre a szigetre. Az életerős férfiak  nem tárgyalnak asszonyokkal – ugyan ki tárgyalna a széllel, még ha ezen az élete is múlna…? Ő volt a legkisebb, a legjelentéktelenebb, a legcsenevészebb lány a családban. És mikor már nem volt szükség rá a konyhában, vagy a nővérei esküvőjénél, akkor becsomagolták a ruháit, és megmagyarázták neki, hogy egy távoli szigetre viszik. Olyan távoli szigetre – magyarázták  a szülei – ahonnan, ha egyszer visszatér, nem ismeri fel senki. De akkoriban jöttek-mentek a hajók tengeren, és a történet a kopár szigetről, egyszerű dajkamesének tűnt.
Palotám lesz! Sok-sok gyerekem! Egész nap rózsát nevelek…
Ámde nem kapott sok hozományt. A szülei összedobálták egy ládába, amire a nővéreinek már nem volt szüksége, gyorsan megáldották, aztán kikísérték egy gyanúsan jelentéktelen kis hajóhoz. És még a kelengyeládát is rosszul bélelték ki, mire partra szállt az „új országban”, az arannyal átszőtt ruhái mind megpenészesedtek. Egy foltos, rossz  köpenyben dideregte végig a saját esküvőjét.
De az álmok nem fáradnak el! És a gyűrűsujján még ott volt a kék vágás, a dinasztia jele. És nem is volt végig egyedül, ahogy teltek az évek, egyre szebb lett a kertje. A virágmagvak onnan jöttek, a saját világából, és a királyné nem tett mást, mint dédelgette ezeket a sziklahasadékokban megbúvó emlékeket. És ha rázúdult a délnyugati szél, már a reszketéséből kiolvasta, mit üzen a legkisebb nővére, Bilgerdis, a dán királyné.

De a szigeten – a királyné őszinte bánatára – voltak valóságos alattvalók is: örökké éhes rabszolgák és örökké éhes emberek. Márciusban, mikor a betegségek elkezdtek pusztítani, a szorgok átmásztak a kőfalon, hogy lecsippentsék a bokrok éretlen bogyóit, és betömjék velük az örökké síró csecsemőik száját. Nyáron ronda, sovány gyerekek másztak elő a bokrokból, és kezüket összetéve rimánkodtak egy-egy szem málnáért. Urraca gyakran ostort ragadott, és egyszer – életében csak egyetlen egyszer – könyörögve berohant Bandemag királyhoz.
Követelte, hogy a király a kártevőket akasztassa fel…! Hogy temettessen el egy éhes szorgot elevenen…
– Neked elment az eszed – nevetett Bandemag király. – Ötvenkét ember él a szigeten. Ha magunkhoz számítjuk a rabszolgákat, akkor összesen kilencvenegy lélek. Kilencvenegy lélek! Hát csak nem képzeled, hogy bárkit megöletek azért, mert beugrott a kertedbe! Összeszedsz mindenféle vicik-vacakot a parton, aztán a szigetlakók azt hiszik, élelmet rejtegetsz.
Urraca királyné uralkodott magán. Bólintott és sarkon fordult.  Visszatért a pelyhes magvacskáihoz, a hártyás, szélben hajladozó virágaihoz – ám most már jobban figyelt az emberekre. A szigetet az itt élők nem hagyhatták el. De amíg ő a szelekkel társalgott, a királyhoz idegen asszonyok érkeztek. Ők parancsolgattak a palotában, és lassan elhitették a vén bolonddal, hogy egyszer majd örököst szülnek. Hiszen mire menne a király a szigeten élő fiatal nőkkel! Ők túlélték a járványokat, túlélték az északi szél rettenetes pusztításait , de olyan soványak, hogy nem tudják a magzatukat kihordani.
A szigeten évek óta senki nem látott  kisgyereket.
Elfogyott volna a jövő? Ez lenne a következő járvány előjele? Neki nem volt szüksége ennivalóra, őt a keleti szél tartotta életben.

Egyszercsak látott egy katonát – a férfiak itt mind harcosnak nevezték magukat, noha az „ellenségnek”  esze ágában nem volt kikötni a szigeten –, aki egy nagyhasú, félénk szolgálólányt kísérgetett. A felesége lenne? A király ágyasa netalán? Urraca annyira lenézte a szigetlakókat, hogy a harmincöt esztendő alatt egyetlen eggyel sem barátkozott össze. Ám ez az alázattal mozgó, beesett orcájú lány megdöbbentette. Mekkora lehet a magocska a hasában? Megmozdult-e? Megpróbálta valamelyik kunyhóban megtalálni a terhes asszonyt, de a királynétól a fiatalok féltek, ő viszont nem alacsonyodott le odáig , hogy az idősebbeket kikérdezze.
Fargein – így hívták a katonát – lacsony volt, szívós, jelentéktelen. Az ilyen kis mitugrászokra az ő hazájában csak a lovakat bízták.
De mit számít? Megfogadta, hogy egy eleven gyerekkel fog üzenni a legkedvesebb nővérének.

Azon a tavaszon, amikor a tündér – oly különös módon – életet adott Rioldának, az ulsteriak háborúra készültek. De nem a szomszédokat, az öntelt szászokat vagy a feketeszívűeket akarták megtámadni, hanem a dúsgazdag normann hercegséget! Az asszonyok csodákat meséltek az ottani gyümölcsösökről, a ládák mélyén halmozódó drágaságokról, az ezer- és ezerlapos nagy könyvekről, amiknek a normannok egész életükben nem érünk a végére – ha az anyák elkezdenek egy történetet, a lányaik vagy az unokáik fejezhetik be.

Bőség, reménység. Termékenység.
Hát  mért rostokoljunk itthon? Egy keserves tél után nincs szebb zene a fegyverek csengésénél! Hiszen mint a felcicomázott  asszonyok, olyanok a zsákmánnyal megrakott, gazdag hadihajók.   Ulsterben hosszú volt a tél. Halix harcosai másra sem gondoltak, csak a normannok éléskamráira és az érett körtékhez hasonló, pompás asszonyaikra.
A tenger néha úgy röpíti a hajókat, mint a gondolat. Annál a sziklánál, ahol Brán királyfi eltűnt a hajójával, egy furcsa szélroham megfordította a vitorlákat. De Halix király gond nélkül partra szállt harcosaival Vientrogixban.
Ám láss csodát, a városban egy teremtett lelket nem talált. Mintha egy szélroham felkapta volna a lakosokat a munkájuk mellől, és elröpítette volna őket a tengeren túlra. A fellegvárban szoknyasuhogást hallottak a katonák, de mire beléptek az asszonyok lakrészébe, teremtett lelket sem láttak, csak a szövőszékről gombolyodott le kínos, kiszámított lassúsággal a fonál.
A katonák éhesek és zavarodottak voltak, de nem ehették meg a virágba borult körtefákat! Vagy az ezerlapos nagy kódexeket! De még egy eleven macskát sem találtak, mintha az emberekkel a halottak és az állatok is elköltöztek volna.
De Halix király nem csüggedt. A harcosai előtt kijelentette: lám-lám, elért Normandiába is az ulsteri harcosok híre! A normannok értesültek a támadásról, ezért menekítették az asszonyaikat és a javaikat az erdőkbe. – Gyáva kutyák – tette hozzá önérzetesen.
A harcosok csak félfüllel hallgattak oda.  Alig merték megfogdosni a normannok által hátrahagyott javakat, a fegyvereket, csipkéket, selyemruhákat – járványtól féltek mindannyian. A járványoknak külön életük van, akár az állatoknak. Hol elbújnak előled, hol ott loholnak a sarkadban.
De az út azért volt út, hogy végigmenjenek rajta. Összeszedték a bátorságukat, és áthajóztak a következő kikötőbe, aztán egy másikba: mindenhol eldobált tárgyak, orruk előtt bezáruló ajtók, a rokkákról kiszámított lassúsággal letekeredő fonalak, de sehol egy teremtett lélek! Másnap bevették magukat az erdőbe, hogy az elrejtett asszonyok nyomára bukkanjanak. – Legfeljebb a nőket esszük meg – tréfálkoztak néhányan.

Halix király gyors, tengeri csatára készült, nem arra, hogy pókhálós, girbegurba ösvényeken vezesse a csapatokat. Vagy nem jósolták meg az időszellemek, hogy ahol az erdő kezdődik, ott végetér az ő élete? Ahogy eltávolodtak a parttól, már látszott az arcán a félelem. Nem az ő életének fonala készül legombolyodni azokon a rejtelmes rokkákon?
Egy öreg és boldogtalan gyilkos volt. nem szerette az erdőket, ahol minden árnyék a bűneire emlékeztette. Végre talált egy szolid, takaros tisztást, ahol nem girbegurba lombokat, hanem a napot látta a feje fölött. – Itt várlak titeket, ulsteri hősök! Ha szerencsétek van, akkor lakomát csapunk. Ha nem, akkor üres gyomorral kell vitorlát bontanunk.
Két rabszolgával felállítatta a sátrát. – Ügyetlen, gyáva kutyák – sziszegte dühösen.
De a katonáknak nem akaródzott befelé indulni az ösvényeken.
Hiszen teljes volt a csend. Se a madarak hangját nem hallották, sem a vadakat, sem emberi lépteket.

Az erdőben portyázó csapathoz tartozott Halix király fia is, Báeldun.  Ez csak egy óvó-név volt, hiszen az igazit a királyné titokban tartotta, mert annyira félt a fiú ellenségeitől. A nevek erősek, ámde közben mégis sebezhetők, és a királyné mindig mindenhol rémeket látott – vagy éppenséggel a rémek látták őt. A király áldozatai, az eltaposott istenszobrok, az éjszaka megnevezhetetlen kísértetei.  A hercegen aztán rajta maradt a Herceg; megszokta ezt az álnevet, ahogy lassan megszokta a bőrét is.
És mire gondol egy tizenöt éves herceg, aki remegő szívvel lépked az erdőben? A tündérre – a tündérekre, a virágzó körtefákhoz hasonlatos hercegnőkre… vagy egy szolgálólányra legalább. Hiszen a nők szégyenlősek, az erdő rejtekébe húzódva várják, hogy beavassák a hercegeket, és megajándékozzák egy legyőzhetetlen, pompás, sebezhetetlen névvel.
Már nem bánta, hogy apja kísérői hátramaradtak. Halix királyt a saját katonái sem szerették, erélytelen, durva fráternek tartották, őt magát pedig egy nevetséges nyápicnak. Ha a Herceg kimondott egy parancsot, egy egészen kicsike parancsot, mindig volt egy pillanatnyi késlekedés. Mit is mondanak a költők? Ahogy a düh feszíti meg a csontokat, / úgy kelti életre a szél a tengert. / Meg kell a szívet sértened, / hogy a kar állhatatos legyen. De akinek nincs neve, / az zolgája a saját szüleinek.
De a herceg parancsolgatni sem szeretett. Mióta egy késve teljesített parancs miatt az apja puszta kézzel agyonverte az anyját, nem szeretett az apjával sem kettesben lenni sem. Nem lehet, hogy az anyja nem a tündérektől, az időszellemektől, hanem saját apjától féltette?  A dühtől szinte szétpattanó, véreres szemektől. Ne ugass, ne mozogj! Ha a kezed-lábad összetöröd, akkor is az apád vagyok. A Herceg már régesrég eltávolodott a tisztástól, de még érezte az arcán az apja lehelletét. Az izzadtság-, győzelem- és méregszagot.
Az apaszagot.
De hiába ment-ment, hiába szaladt előre, még mindig nem talált semmilyen titkos palotát. Fák, fák, fák, mindenhol ugyanazok a fák – mégcsak nem is titokzatosabbak, vagy különösebbek, mint Írországban. Báeldun elhaladt egy kökénybokor mellett, csak ment egyre sebesebb léptekkel, aztán megint egy kökénybokor… De mintha ez ugyanaz a bokor lenne! És ez a csend, ez a mindent elnyelő, félálomból ismerős csend…
Valami időcsapda , gondolta a Herceg. Egyre szaporábban haladt előre, de ugyanaz a kökénybokor harmadszor vagy negyedszer került elé, mint valami másik valóságból leselkedő árnyék. Ez a kísérteties csend csak növelte a várakozását – nincsenek-e királyfiak, akik földöntúli utazás során jutnak el a tündér palotájához, ahol egyetlen, csodásan gyönyörteli nap tíz évnek felel meg… Aztán visszatérnek a hazájukba, de már csak apjuk fehérlő csontjait láthatják…
Gyönyörteli, ismételgette, és csak most vette észre, hiába halad nyílegyenesen, csak köröz apja sátra, a tisztás körül. Talán meg is pillanthatná a sátor csúcsát? Lábujjhegyre ágaskodott, de hiába, sehol se látta a diadalmasan égnek meredő sátrat. Túl sűrűek a fák, gondolta, és már indult visszafelé, nem törődve az apja  szemrehányásával: na mi van, fattyú, máris  inadba szállt a bátorságod?
De soha többé nem hallotta meg az apja hangját.
A visszautat két fiatal, magas harcos zárta el és egy mellvértet viselő, csodásan szőke, fiatal lány… Mégcsak az sem igaz, hogy elzárták volna előle az utat, csak ott álltak előtte leeresztett fegyverekkel, barátságos tartásban.
Mintha ők négyen testvérek lennének. És most együtt sétálnának haza, leeresztett fegyverekkel, nyugodtan pletykálkodva.

Normannok, gondolta Báeldun. Én meg azért jöttem ide, hogy apám katonáival felperzseljem a városaikat. Csak egy közönséges ír kalóz vagyok, és saját ütött-kopott fegyvereit összehasonlította a normannok csodálatosan megmunkált fegyvereivel, a fiatal lány napfényben hunyorgó ékszereivel. Ha ez a lány hercegnő, ha tényleg hercegnő… na de ő nem így képzelte a találkozást! A bátyjai igazi óriások, csak akkor merne kiállni ellenük, ha… De ugyan mért állna ki ellenük?
– Eltévedtél, jó lovag? Épp azon töprengünk, miben segíthetünk.
Ezer szerencse, hogy Halix király normann dajkát fogadott fel az egyetlen fia mellé. Vagy akkor is megértette volna őket, ha egyetlen szót sem beszél normannul? A fiúkból áradó szívélyességet melyik bolond ír értené félre? És a lánynak nemcsak a haja volt aranyosan csillogó, hanem a szürkéskék szemében villogó, apró, barátságos pontocskák is. Báeldun megrettent attól, mennyire közelről látja őket – mennyire közelről, pedig legalább tíz lépésnyire  állt tőlük.
Dehát hány lépés a barátság? És ilyen kivételesen szép, magabiztos embereknek mi titkolnivalójuk lenne?
A három fiú nem is várt válaszra. Elmondták, hogy ők Vilmos herceg gyermekei, egy fiatal csapattal itt tanyáznak a völgyben, és most sétára indultak a nővérükkel. Olyan gyönyörű az erdő, hogy vétek lenne egy sátorban kuksolni. Járni kell egyet, nemde? Nekik fogalmuk sincs, mivel szórakoznak az ifjak Ulsterben, de ha a Hercegnek van egy csepp esze, és nem terhes az ő társaságuk, akkor velük tart. Akár együtt is ebédelhetnének is, ha a Herceg úgy gondolja.
Honnan tudják, hogy ír vagyok, kérdezte magától Máeldun döbbenten.
– Vagy az írek csak halat esznek? – mind a négyen nevettek.
Az apám, akarta a Herceg mondani, de a gyűlölet vagy a félelem vagy a két érzés keveréke nem engedte a mondatot befejezni.

Galagonyabokrokkal szegett, fényes sétaúton jutottak el a völgyig. És Báeldun megrendülten tapasztalta, hogy már hallja is az erdő hangjait: a madarak csattogását, a kakukk diadalkiáltását, a szél könnyed rezdüléseit. Hát nem járvány pusztít, akarta volna tőlük kérdezni, de Vilmos gyermekei oly magabiztosak és olyan makulátlanok voltak, hogy kikacagták volna.Mint három gyönyörű kristálykehely, amit a gazdagság, a jó idő, a szerencse teletöltött fiatalsággal.
Meglehet, túlságosan is elevenek, gondolta a Herceg, és újra elszégyellte magát a sáros cipője, a szakadt nadrágja, az ütött-kopott vértje miatt. A lány nevetése, mint a galambok hangja, úgy búgott-suhogott  az  ösvényeken. Báeldun  részegnek érezte magát, pedig egy kortyot sem ivott a sörükből. Csak tántorgott köztük mintha alvajáró lenne.
És a tisztás! Szolgafiúk, apródok, rabszolgagyerekek, szurtos szobalánykák, brokátruhákban pompázó hölgyikék – és sehol egy mord katona, sehol egy gyerekekre felügyelő, pufók asszonyság! Mintha a fiatalok és a gyerekek a tavasz tiszteletére kiköltöztek volna a városból.
– Pihenj le, barátom! Csak egy órácskára! – mondta a legidősebb normann herceg, és odakormányozta Báeldunk egy brokáttal bevont, fejedelmi sátorhoz. A lány forrásvízzel teli kupát hozott, és rászólt a nagyobbacska gyerekekre: ne zavarják az ő vendégüket. Báeldun lehunyta a szemét, de most is a lány aranyfürtös, vidám arcocskája lebegett előtte. Mért is ne? Mért ne aludna egy szemhunyásnyit? Úgy érezte, egészen közel van hozzá, pedig a lány hangja már a tisztás túlsó oldaláról érkezett.
Csak egyetlen perc, gondolta a Herceg. És máris elnyelte valami sötét és rettenetes álom.

Csak este riadt fel. A völgy már szürke és nyoma sem volt benne a vidáman bugyborékoló jókedvnek, a hatalmas gyerekseregletnek. A háta olyan semmitmondón és névtelenül nyúlt el az erdő, mint a bűntudat.
Valami varázslat történt, gondolta a nyakát forgatva. Ezek a szép fiatalok túl elevenek voltak. Túl erősek, túl magabiztosak. Felkapta a fegyvereit, és rohant, hogy jelentkezzen az apjánál: igen, nem volt szerencséje, ma sem volt szerencséje, nem talált semmilyen vadat. De legalább nem esett bajod, fog erre felelni az apja. Nem buktál orra, nem szakítottad el a nadrágodat. Végignéz az emberein, és együtt hahotáznak. Báeldunt elfogta a vágy, hogy a másik irányba rohanjon, kifelé ebből az elviselhetetlen és csalóka erdőből.
De késő volt. A tenger felé vivő ösvényen fáklyák lobogtak, de a fáklyákat nem bőrmellényes ír harcosok tartották, hanem szakállas normann férfiak. Már nem lehetett megfordulni: érezte a düh szagát a levegőben. Ezek az állig felfegyverzett katonák őt keresték.
Az egyik rávetette magát, és a tisztás felé kezdte rángatni. – Szolgafajzat, gyilkos, fattyú, leprás! Míg a normann hercegek lágy beszéde úgy hangzott a fülének, mint a zene, ebből a szitokáradatból csak egy-két szót értett. – Rabló! Kutya! Gyilkos! Hol bujkáltál?
Báeldun hunyorgott, erre az egyik vaskezű normann az arcába vágott.
A tisztáson kiterítve feküdtek az ír harcosok. A felzavart madarak rikoltoztak, a bokrok között harsány lángnyelvek csaptak az égig. A lefejezett, kibelezett katonák között kiterítve feküdt Gulterix, a kormányos, a vörös Hallighaen, aki eddig hétszer jött vissza a halálból, és a saját apj, Halix király. A kezével egy félig sült fácáncombot markolt, összevert arcából csak az egyik szeme maradt, és most ez a fél szem bámult rá gonoszul.
De legalább nem buktál orra. De legalább nem szakítottad ki a nadrágodat.
A herceg már-már hányi tudott volna a megkönnyebbüléstől.
Egy-két óra, és ezt a megmaradt szemet is elnyeli majd a föld.
A normannok nyilván falatozás közben támadtak az írekre.
Az egyik katona előrelökte Báeldunt, és ekkor megpillantotta végre Normandia urát, Vilmos herceget. A hatalom úgy beleivódik egyesek vérébe, hogy nem kell magasabbra nőni, mint a katonáik. Vilmos – vele ellentétben – született herceg volt.
– Hagyjátok! Ez még gyerek! – kiáltott a katonáira. Lecsillapította a harcosokat, és közelebb lépett.
– Hát nem érted? Azt kérdezem, fiú, hol bujkáltál eddig?
Báeldun összeszedte a bátorságát.  Igen, ő is vadászni ment, mint a többiek. Aztán az egyik ösvényen találkozott a két ifjú herceggel és a hercegnővel. Együtt mentek el a Gyerekek völgyébe. Nem is érti, hogy a fiatalok hova tűnhettek… Hogy mi lett velük, és merre mentek…
Minden harcos döbbenten rámeredt.
– Nekem nincs is gyermekem – felelte Vilmos herceg.

Késlekedett abban az évben a május, ahogy késlekedett a szülés órája is.
Bandemag király katonákat rendelt ki a vajúdó tündér védelmére, akik bedugták a tenyerükkel a fülüket, hogy ne hallják a sikolyait. Bandemag minden reggel hírvivőt menesztett a fenyérre, aki ezekkel a szavakkal tért vissza: ma sem fogsz, király, kenyeret enni. A szigetlakók megfogadták: amíg az örökös meg nem érkezik, semmilyen ételt nem vesznek magukhoz. Éheztek a férfiak, éheztek az asszonyok, éheztek a gyerekek és éheztek a rabszolgáik, a szorgok.
Miközben a harcosok őrt álltak a fenyéren, történt, hogy az egyik katona felesége egymaga vajúdott. És mit tehet egy asszony, akit a csontjáig átjár a hideg egy faágakból összetákolt viskóban? Ő is várta a szabadulást, és láztól reszketve beburkolózott a takaróiba. A megalvadt vértől olyan kemények voltak ezek a takarók, mintha egy pajzsot fektettek volna keresztül a szülőágyon.
Ám aki meg akarja látni a napot, meg is látja.
De az asszonynak kevés idő adatott. Eltépte a magzatzsinórt, kitisztította az orrlyukakat, a nyálkás kis testet gyorsan begöngyölte a feje alatt tartott köpönyegbe, aztán átengedte magát a láz önkívületének. Ahhoz is gyenge volt, hogy a lassan nyíló ajtó és a léghuzat felé fordítsa a fejét…
Ám talán az ő sikoltozása könnyítette meg a fenyéren küszködő tündér dolgát.
A köd felszakadt, a bokrokat megrázta egy láthatatlan szélroham. Enni fogunk ma, bólintott a hírnök, és már-már hallani vélte a csecsemő visítását. A király katonái gyűrű alakban körbefogták a tündért: még csak most jön a java, mondogatták.
De a viskóban lakó nő férje nem várt tovább. Ahogy a szél megélénkült, kiugrott a gyűrűből, és úgy száguldott, mintha nem ő, hanem az út rohanna. A felhők szétoszlottak, most már az ő viskója is boldogan ragyogott a napfényben. Már csak egy ugrás… és a nyitott ajtóból a felesége üveges szeme bámult rá. Egy szemrehányó, tágra nyitott, kék, violaszín pupillájú szempár.
Berontott, lesöpörte a vértől kemény takarókat, ránézett a combok közt vöröslő vértócsára, de nyomát sem látta a gyereknek. Felrántotta a felesége testét – már csak egy üres váz volt, nem egy fiatal nő – de se élő, se holt gyereket nem talált.  Pedig a magzatzsinór ott kígyózott a felesége lábánál.
És a ház…! A ház a halott asszony körül is tele volt élettel, friss élettel, mintha a gyerek csak elbújt volna, és szeretné őt megszólítani. Itt volt, gondolta a katona, és eszébe ötlött a tárva-nyitva hagyott ajtó… van-e olyan asszony, aki sarkig tárt ajtók mellett akar vajúdni?
Kitámolygott az udvarra. A boróka és a szeder hajtásai óvatosan meglebbentek.
Mire várjon? Behajította a pajzsát a kunyhóba, és ordítva nekiiramodott a völgynek.

Közben a palotában lakomához terítettek.
Hordágyon hozták a tündért, aki úgy pattant a király elé, mintha egy könnyű sétáról tért volna vissza. – A kék a halhatatlanság színe – búgta titokzatosan.
A katonának – noha a király tanácsadói nem tartották számon – volt saját neve: Fargeinnek hívták. Nem volt hatalmas termetű harcos, nagykezű, inas, de aprócska, talán ezért maradt életben az éhezés után. És ugyan ki kérdezgetné egy fogoly katona nevét? Egy katonáét, aki ért a közelharchoz, de elég engedelmes, hogy életben maradjon, és később besorozzák az új király testőrei közé.
Fargein minden őse kovács volt, az ereiben az ulsteri tündérek vére folyt. De már annyi éhezett éhezett becsületesen a szigetlakókkal, hogy a király hozzáadta az egyik szolgálólányát feleségül. Nyilván sok történeted van, amit el akarsz a fiadnak mondani. A szolgálólány három szép almát és egy kék köpenyt kapott hozományul. Az első almát megették a nászéjszakán, a másodikat, mikor megérezték, hogy a gyermek megfogant, a harmadikat pedig mikor megjósolták, hogy kislány lesz. Fargein felesége a szigeten született, és mégcsak közelébe sem mehetett Urraca királynő gyümölcsöskertjének. Azt a három aranyfényű almát úgy őrizgette, mint az ékszereket.    A szolgálólányok mindentől és mindenkitől félnek, se tulajdonuk nincs, se történetük. De a gyerek, a gyerek!
Az útmenti kunyhókból sült hús illata csapott a levegőbe. Gyomorforgatón, éhesen. Mért is ne? Ünnep van, ilyenkor a legszegényebbek is ott görnyedeznek a kamrájukban, hogy egy kis árpalisztet söprögessenek össze. És a gazdagok? A gazdagok húsra vágynak – érzik ezt az állatok, ezért jajgatnak a karámokban. Ünneplőbe öltözött lányok jöttek szembe az ösvényen. Tavasz volt, gyönyörű, lélegzetelállító. És türelmetlen.
No de milyen sorsra jutna egy kislány anya nélkül egy kopár szigeten? Bandemag alattvalói hajdan a Tündérek kútjához hordták az anyátlan vagy csenevész gyerekeket. Aki elrabolta az ő lányát, az csak jót tett vele. Anyatej nélkül a csecsemők öklendezni kezdenek, aztán a tehetetlen apák kiteszik őket a tündéreknek. A tündéreknek, ízlelgette a szót Fargein, és kiköpött, mert a gyűlölet, mint nyílt sebből a váladék, kibuggyant belőle. Ha nem kell három napon át a király szeretője, a tündér mellett virrasztania, akkor a felesége is életben lehetne. De kinek panaszkodjon? Az egész hegyoldal nyüzsgött, sietett, főzött, kiabált, mintha az ellopott napokat most kapnák vissza. És Fargein csak egy idegen volt, ugyan ki hívta volna be a házába, hogy a feleségéről érdeklődjön?
Odaért a palotához, egy hatalmas kőkunyhóhoz, ami illett is egy királyhoz, akit a szerencse elhagyott. De Bandemag király most végre boldognak látszott. Az előtérben pihenő testőröknek is csillogott a szeme, nyilván már belekortyoltak Urraca királynő méhserébe, és várták a lakomát.
Egyszercsak megtelt az előtér a tündér illatával.
Körbeölelte  egy aranyló köntös, a szülő nők méltósága. – Elfárad a szelek dühe is, eljön a nap, amikor a tenger már nem haragszik többé az emberekre. És én most örököst adtam nektek. Egy örököst, hogy a vitorlák újra nekifeszülhessenek a tengernek.
Aprókat lépegetve fel-alá járt köztük.
Hány földi asszony tudna szülés után egyenes derékkal, illatosan, szépen befont hajjal a vendégek között mutatkozni? De ki törődött ezzel? Belenézett a katonák szemébe, és így rebegett a sok álmatlan éjszakáért köszönetet. – A kenyér és a hús a fogadóteremben van! Gyertek! – mondta, mintha az egész sziget az övé lenne.
Bandemag mint valami boldog törpe, úgy sürgött-forgott körülötte.
A fogadóterem a még mindig bizalmatlan tengerre nézett.
De micsoda gazdagság! Micsoda pompa! Kékes fényű, sárgás fényű kagylók, amiket senki sem látott, mióta a tenger megátkozta a szigetet. Friss lepényhalak, tengeri csillagokat formázó mézes sütemények, tőkehal-falatok, langyos osztrigák, és közben minden asztal fölött ott lebegett az ürühús győztes illata. Hordták a szorgok a nagy ezüsttálakat, mindegyiküknek ráncos volt az arca, hisz ők éheztek a legtöbbet.
– Visszaadom az elvesztett időtöket – búgta a tündér az ünnepi fáklyák fénykörében, és most olyan érinthetetlennek látszott, mint a király előtt lobogó viaszgyertyák.
De Fargein nem figyelt rá. Rögtön az egyik, üres tálcával igyekvő szorg nyomába eredt.
Kislány, gondolta elégedetten. Kislány, ahogy megjósolták. Ha fiú lenne, akkor a tündér már régesrég a visszeszerzett erőről, a nemzetség új aranyágacskájáról beszélne.
Kislány, és valahol itt rejtegetik a palotában. Meglehet, a király örököse holtan született, és az ő feleségén kívül nem akadt más nő, aki szült volna a szigeten…
Benyitott egy ajtón, ahol az aranyvért mögött egy roskatag árnyék, talán Bandemag apjának szelleme várakozott. És mintha csak álomban járná végig ezeket a homályos, rémült szobákat – de nem itt, ezen az álomtalan, kopár szigeten, hanem a szülőhazájában, Írországban. Végre elérte a padlásra vezető lépcsőt.  Ugyan miféle erő van az asszonyokban, hogy néha ők parancsolnak? A felesége kék köpenyében egy termetes dajka állt a folyosó végén. És nem tartott a kezében lángpallost, de Fargein mégsem merte arrébb taszigálni.
– Jól van a gyerek? Ha nem felelsz, megöllek.
Az asszony elmosolyodott, mintha sebezhetetlen lenne. És ekkor, a nyitva hagyott ajtón át, a nő zömök válla fölött Fargein megpillantotta a gyereket.
– Eredj innét! Meglátod, jó sora lesz a gyereknek.
Fargein bólintott. Most is a Tündérek kútja, a sok fehér gyerekcsontváz járt a fejében. De úgy érezte, tartozik valamivel a feleségének.
– Riolda. Rioldának hívták az anyját – motyogta.
Az asszony a lépcső felé tolta Fargeint.
– A halott szülők neve ott lebeg a csecsemők felett. – A lépcső himbálózni látszott, mintha földrengés rohanna végig a szigeten. – Na, menj! Nem lesz könnyű halálod, ha valaki itt talál.
Szeplős kézfejével megtörölte az orrát, és hamisan mosolygott. Csak egy közönséges rabszolganő volt.
Vajon mennyi időt töltöttem fent, töprengett Fargein, ahogy visszasurrant a katonák közé.

–Ti nem is emlékeztek, milyen messziről jöttünk! – kezdte Bandemag. A méhser meglágyította Bandamag hangját, ami olyan szelíden remegett, mint a gyertyafény.
– Mikor apám apja kikötött a szigeten, senki sem gondolta, hogy fel kéne jegyezni a hősök tetteit. Apám apja kijelölte letette a palota alapkövét aztán indult vissza, hogy juhokat és mestereket hozzon a szárazföldről. Mert akkoriban még ismertük az évszakokat. Ismertük a madarakat. És kikötőből kikötőbe jártak a hajóik.
A király maga elé meredt. A teremben – Fargeinen kívül – nem volt senki, aki látta volna a napot a szárazföldön.
– A tenger nem ereszt el minket ötvenöt éve. Az ellenség partra szállhat nálunk, de a mi hajóink közül egy sem térhet haza. Szolgálnunk kell valakit? Talán vétkeztünk, mikor gyermeket nemzettünk a rabszolgáinknak, a szorgoknak? – Ahogy a kupát a szájához emelte, a hangja megint öregesen sírós lett. – Most végre gyermek született, egy csodálatos gyermek, aki talán kiengeszteli a tengert.
Oldalán a tündér rejtelmesen elmosolyodott. Ahogy a dal mondja, virág volt ő, almavirág. De ki küldte…?
Fargein megrázta magát. Egy kislány vezetné vissza a szárazföldre a szigetlakókat? Egy nyivákoló, kényes lánygyerek?
Most a sziget jótevője, az aranyköpenyes tündér emelkedett szólásra. Napfényes öblökről,  a tenger titkos életéről, a szelek házáról mesélt, amiket a szigetlakók közül senki sem látott a saját szemével. Ami azt illeti, Fargein sem. Mennyi-mennyi cukormáz, kótyagosság, gondolta dühösen. De most is azon töprengett, mi történhetett a tündér gyermekével. Talán a tündérek magzatai is meghalnak? Elrabolhatja őket valamelyik időszellem? Fargein barátságosan hunyorított a többieknek, aztán indult kifelé, hisz el kellett temetnie a feleségét.
Hideg szél fújt, és Fargein a talpán át érezte, milyen dermedtek a kövek. És milyen megátalkodottak! A meleg – úgy tűnik – ma is csak játszott a szigettel.
De nem akart többé a felesége arcába nézni, minél előbb végezni akart a temetéssel. A zsigereiben is érezte, hogy akkor van biztonságban – nemcsak ő, hanem a gyerek is – ha elnyeli a föld a feleségét. Vajon kinek az arca tükröződik Riolda szembogarában?

A szorgok nem tudnak beszélni, így aztán Fargein nem is ijedt meg, mikor egy púpos árny csapódott hozzá az ösvényenOlyan óvatos alázattal lépkedett mellette, mintha Fargein meg akarná ütni vagy csak várná az alkalmas pillanatot.
De miért is, töprengett. Miért fél ennyire? A lovakat nem gyűlöli senki. Ahogy a kutyákat vagy a juhokat sem. Ám ők olyan szolgák, akik nem tudnak nevetni, és nem tudnak az emberek lányainak gyermeket nemzeni.
Lassan elérték a beléndekkel borított völgyet. Elől Fargein lépkedett, utána a púpos szorg, akinek senki emberfia nem tudta a nevét – ha egyáltalán volt saját neve. Mind a ketten úgy érezték, senki sem alszik ma éjjel.
Riolda már nem vicsorgott. A takarójára száradt vér is olyan volt, mint a legfinomabb kibomló selyem. A holtak lelkei pár órára visszatérnek, hogy fogadják a gyászolókat. Ámde a halott Riolda most is olyan visszahúzódó és zárkózott volt, mint életében.
Fargein kicipelte a holttestet a tisztásra, és a szorgot meg elküldte vízért, hogy az arcát megmoshassa. Néhány elviselhetetlen percig egyedül maradt az asszonnyal. Bocsánatot kért tőle, hogy nem rendez igazi temetést, és hogy nem tudta visszaszerezni a gyermekét . A felesége pillantása végre megenyhült. – Tudod, hogy senki sem hagyhatja el a szigetet. Senki! De én hadifogoly vagyok, egyszer hajóra szállok, és elviszem innen a lányunkat is.
Erőt vett magán, és megcsókolta a felesége száját. A szél finoman megrebbent, mintha csak álmából felébresztett madár lenne. A szorg visszatért a vízzel, egy-két percig téblábolt, aztán segített lemosni Riolda arcát. Fargeinnek feltűnt, milyen félénk szeretettel ér hozzá. Ugyan kik lehettek Riolda ősei? A felesége se az anyjáról, se az apjáról nem mesélt semmit.
A föld jéghideg volt, akár a megbánás. – Vigyük a mocsárhoz! – rendelkezett Fargein, és míg ő az asszonyt cipelte-húzta a köveken, a szorg vonszolta a véres takarókat. És a mocsárnál, ahol a hajdani, titokzatos Zöld Palota állt, Riolda leereszkedett a mélybe, hogy megtalálja az őseit.
Fargein kenyérhéj után kotorászott a zsebében. De a szorg – ugyanolyan rejtélyesen, ahogy feltűnt az ösvényen – köddé vált megint. A nesztelen fehérség beburkolt mindent. Ez a szigetre ereszkedő köd nem lenne más, mint a tenger érzékszerve? Fargein lehúzta a gyűrűjét, és bedobta a felesége után. De már nem az asszonyra gondolt, hanem hogy miképp maradhat életben. Érezte, ha most tenne egy lépést, azonnal megsemmisülne.
Mert ugyan mért volt véres a felesége arca? Gyenge asszony volt Riolda, félt a napfénytől, félt saját magától, de talán megküzdött azokkal, akik a gyerekét el akarták rabolni. Talán nem is a szülés végzett vele, hanem egy késszúrás. Ha pedig így történt, akkor bölcs élővigyázatosság volt a tetemét a mocsárba rejteni.
De ha így történt, akkor nem leskelődnek orgyilkosok hazafelé? Saját katonatársai? Akik ma este elegendő ürühúst faltak, és most készek a tündöklő jövőt megvédeni? Résen kell lenni, mondogatta hazafelé.