Késlekedett abban az évben a május, ahogy késlekedett a szülés órája is.
Bandemag király katonákat rendelt ki a vajúdó tündér védelmére, akik bedugták a tenyerükkel a fülüket, hogy ne hallják a sikolyait. Bandemag minden reggel hírvivőt menesztett a fenyérre, aki ezekkel a szavakkal tért vissza: ma sem fogsz, király, kenyeret enni. A szigetlakók megfogadták: amíg az örökös meg nem érkezik, semmilyen ételt nem vesznek magukhoz. Éheztek a férfiak, éheztek az asszonyok, éheztek a gyerekek és éheztek a rabszolgáik, a szorgok.
Miközben a harcosok őrt álltak a fenyéren, történt, hogy az egyik katona felesége egymaga vajúdott. És mit tehet egy asszony, akit a csontjáig átjár a hideg egy faágakból összetákolt viskóban? Ő is várta a szabadulást, és láztól reszketve beburkolózott a takaróiba. A megalvadt vértől olyan kemények voltak ezek a takarók, mintha egy pajzsot fektettek volna keresztül a szülőágyon.
Ám aki meg akarja látni a napot, meg is látja.
De az asszonynak kevés idő adatott. Eltépte a magzatzsinórt, kitisztította az orrlyukakat, a nyálkás kis testet gyorsan begöngyölte a feje alatt tartott köpönyegbe, aztán átengedte magát a láz önkívületének. Ahhoz is gyenge volt, hogy a lassan nyíló ajtó és a léghuzat felé fordítsa a fejét…
Ám talán az ő sikoltozása könnyítette meg a fenyéren küszködő tündér dolgát.
A köd felszakadt, a bokrokat megrázta egy láthatatlan szélroham. Enni fogunk ma, bólintott a hírnök, és már-már hallani vélte a csecsemő visítását. A király katonái gyűrű alakban körbefogták a tündért: még csak most jön a java, mondogatták.
De a viskóban lakó nő férje nem várt tovább. Ahogy a szél megélénkült, kiugrott a gyűrűből, és úgy száguldott, mintha nem ő, hanem az út rohanna. A felhők szétoszlottak, most már az ő viskója is boldogan ragyogott a napfényben. Már csak egy ugrás… és a nyitott ajtóból a felesége üveges szeme bámult rá. Egy szemrehányó, tágra nyitott, kék, violaszín pupillájú szempár.
Berontott, lesöpörte a vértől kemény takarókat, ránézett a combok közt vöröslő vértócsára, de nyomát sem látta a gyereknek. Felrántotta a felesége testét – már csak egy üres váz volt, nem egy fiatal nő – de se élő, se holt gyereket nem talált.  Pedig a magzatzsinór ott kígyózott a felesége lábánál.
És a ház…! A ház a halott asszony körül is tele volt élettel, friss élettel, mintha a gyerek csak elbújt volna, és szeretné őt megszólítani. Itt volt, gondolta a katona, és eszébe ötlött a tárva-nyitva hagyott ajtó… van-e olyan asszony, aki sarkig tárt ajtók mellett akar vajúdni?
Kitámolygott az udvarra. A boróka és a szeder hajtásai óvatosan meglebbentek.
Mire várjon? Behajította a pajzsát a kunyhóba, és ordítva nekiiramodott a völgynek.

Közben a palotában lakomához terítettek.
Hordágyon hozták a tündért, aki úgy pattant a király elé, mintha egy könnyű sétáról tért volna vissza. – A kék a halhatatlanság színe – búgta titokzatosan.
A katonának – noha a király tanácsadói nem tartották számon – volt saját neve: Fargeinnek hívták. Nem volt hatalmas termetű harcos, nagykezű, inas, de aprócska, talán ezért maradt életben az éhezés után. És ugyan ki kérdezgetné egy fogoly katona nevét? Egy katonáét, aki ért a közelharchoz, de elég engedelmes, hogy életben maradjon, és később besorozzák az új király testőrei közé.
Fargein minden őse kovács volt, az ereiben az ulsteri tündérek vére folyt. De már annyi éhezett éhezett becsületesen a szigetlakókkal, hogy a király hozzáadta az egyik szolgálólányát feleségül. Nyilván sok történeted van, amit el akarsz a fiadnak mondani. A szolgálólány három szép almát és egy kék köpenyt kapott hozományul. Az első almát megették a nászéjszakán, a másodikat, mikor megérezték, hogy a gyermek megfogant, a harmadikat pedig mikor megjósolták, hogy kislány lesz. Fargein felesége a szigeten született, és mégcsak közelébe sem mehetett Urraca királynő gyümölcsöskertjének. Azt a három aranyfényű almát úgy őrizgette, mint az ékszereket.    A szolgálólányok mindentől és mindenkitől félnek, se tulajdonuk nincs, se történetük. De a gyerek, a gyerek!
Az útmenti kunyhókból sült hús illata csapott a levegőbe. Gyomorforgatón, éhesen. Mért is ne? Ünnep van, ilyenkor a legszegényebbek is ott görnyedeznek a kamrájukban, hogy egy kis árpalisztet söprögessenek össze. És a gazdagok? A gazdagok húsra vágynak – érzik ezt az állatok, ezért jajgatnak a karámokban. Ünneplőbe öltözött lányok jöttek szembe az ösvényen. Tavasz volt, gyönyörű, lélegzetelállító. És türelmetlen.
No de milyen sorsra jutna egy kislány anya nélkül egy kopár szigeten? Bandemag alattvalói hajdan a Tündérek kútjához hordták az anyátlan vagy csenevész gyerekeket. Aki elrabolta az ő lányát, az csak jót tett vele. Anyatej nélkül a csecsemők öklendezni kezdenek, aztán a tehetetlen apák kiteszik őket a tündéreknek. A tündéreknek, ízlelgette a szót Fargein, és kiköpött, mert a gyűlölet, mint nyílt sebből a váladék, kibuggyant belőle. Ha nem kell három napon át a király szeretője, a tündér mellett virrasztania, akkor a felesége is életben lehetne. De kinek panaszkodjon? Az egész hegyoldal nyüzsgött, sietett, főzött, kiabált, mintha az ellopott napokat most kapnák vissza. És Fargein csak egy idegen volt, ugyan ki hívta volna be a házába, hogy a feleségéről érdeklődjön?
Odaért a palotához, egy hatalmas kőkunyhóhoz, ami illett is egy királyhoz, akit a szerencse elhagyott. De Bandemag király most végre boldognak látszott. Az előtérben pihenő testőröknek is csillogott a szeme, nyilván már belekortyoltak Urraca királynő méhserébe, és várták a lakomát.
Egyszercsak megtelt az előtér a tündér illatával.
Körbeölelte  egy aranyló köntös, a szülő nők méltósága. – Elfárad a szelek dühe is, eljön a nap, amikor a tenger már nem haragszik többé az emberekre. És én most örököst adtam nektek. Egy örököst, hogy a vitorlák újra nekifeszülhessenek a tengernek.
Aprókat lépegetve fel-alá járt köztük.
Hány földi asszony tudna szülés után egyenes derékkal, illatosan, szépen befont hajjal a vendégek között mutatkozni? De ki törődött ezzel? Belenézett a katonák szemébe, és így rebegett a sok álmatlan éjszakáért köszönetet. – A kenyér és a hús a fogadóteremben van! Gyertek! – mondta, mintha az egész sziget az övé lenne.
Bandemag mint valami boldog törpe, úgy sürgött-forgott körülötte.
A fogadóterem a még mindig bizalmatlan tengerre nézett.
De micsoda gazdagság! Micsoda pompa! Kékes fényű, sárgás fényű kagylók, amiket senki sem látott, mióta a tenger megátkozta a szigetet. Friss lepényhalak, tengeri csillagokat formázó mézes sütemények, tőkehal-falatok, langyos osztrigák, és közben minden asztal fölött ott lebegett az ürühús győztes illata. Hordták a szorgok a nagy ezüsttálakat, mindegyiküknek ráncos volt az arca, hisz ők éheztek a legtöbbet.
– Visszaadom az elvesztett időtöket – búgta a tündér az ünnepi fáklyák fénykörében, és most olyan érinthetetlennek látszott, mint a király előtt lobogó viaszgyertyák.
De Fargein nem figyelt rá. Rögtön az egyik, üres tálcával igyekvő szorg nyomába eredt.
Kislány, gondolta elégedetten. Kislány, ahogy megjósolták. Ha fiú lenne, akkor a tündér már régesrég a visszeszerzett erőről, a nemzetség új aranyágacskájáról beszélne.
Kislány, és valahol itt rejtegetik a palotában. Meglehet, a király örököse holtan született, és az ő feleségén kívül nem akadt más nő, aki szült volna a szigeten…
Benyitott egy ajtón, ahol az aranyvért mögött egy roskatag árnyék, talán Bandemag apjának szelleme várakozott. És mintha csak álomban járná végig ezeket a homályos, rémült szobákat – de nem itt, ezen az álomtalan, kopár szigeten, hanem a szülőhazájában, Írországban. Végre elérte a padlásra vezető lépcsőt.  Ugyan miféle erő van az asszonyokban, hogy néha ők parancsolnak? A felesége kék köpenyében egy termetes dajka állt a folyosó végén. És nem tartott a kezében lángpallost, de Fargein mégsem merte arrébb taszigálni.
– Jól van a gyerek? Ha nem felelsz, megöllek.
Az asszony elmosolyodott, mintha sebezhetetlen lenne. És ekkor, a nyitva hagyott ajtón át, a nő zömök válla fölött Fargein megpillantotta a gyereket.
– Eredj innét! Meglátod, jó sora lesz a gyereknek.
Fargein bólintott. Most is a Tündérek kútja, a sok fehér gyerekcsontváz járt a fejében. De úgy érezte, tartozik valamivel a feleségének.
– Riolda. Rioldának hívták az anyját – motyogta.
Az asszony a lépcső felé tolta Fargeint.
– A halott szülők neve ott lebeg a csecsemők felett. – A lépcső himbálózni látszott, mintha földrengés rohanna végig a szigeten. – Na, menj! Nem lesz könnyű halálod, ha valaki itt talál.
Szeplős kézfejével megtörölte az orrát, és hamisan mosolygott. Csak egy közönséges rabszolganő volt.
Vajon mennyi időt töltöttem fent, töprengett Fargein, ahogy visszasurrant a katonák közé.

–Ti nem is emlékeztek, milyen messziről jöttünk! – kezdte Bandemag. A méhser meglágyította Bandamag hangját, ami olyan szelíden remegett, mint a gyertyafény.
– Mikor apám apja kikötött a szigeten, senki sem gondolta, hogy fel kéne jegyezni a hősök tetteit. Apám apja kijelölte letette a palota alapkövét aztán indult vissza, hogy juhokat és mestereket hozzon a szárazföldről. Mert akkoriban még ismertük az évszakokat. Ismertük a madarakat. És kikötőből kikötőbe jártak a hajóik.
A király maga elé meredt. A teremben – Fargeinen kívül – nem volt senki, aki látta volna a napot a szárazföldön.
– A tenger nem ereszt el minket ötvenöt éve. Az ellenség partra szállhat nálunk, de a mi hajóink közül egy sem térhet haza. Szolgálnunk kell valakit? Talán vétkeztünk, mikor gyermeket nemzettünk a rabszolgáinknak, a szorgoknak? – Ahogy a kupát a szájához emelte, a hangja megint öregesen sírós lett. – Most végre gyermek született, egy csodálatos gyermek, aki talán kiengeszteli a tengert.
Oldalán a tündér rejtelmesen elmosolyodott. Ahogy a dal mondja, virág volt ő, almavirág. De ki küldte…?
Fargein megrázta magát. Egy kislány vezetné vissza a szárazföldre a szigetlakókat? Egy nyivákoló, kényes lánygyerek?
Most a sziget jótevője, az aranyköpenyes tündér emelkedett szólásra. Napfényes öblökről,  a tenger titkos életéről, a szelek házáról mesélt, amiket a szigetlakók közül senki sem látott a saját szemével. Ami azt illeti, Fargein sem. Mennyi-mennyi cukormáz, kótyagosság, gondolta dühösen. De most is azon töprengett, mi történhetett a tündér gyermekével. Talán a tündérek magzatai is meghalnak? Elrabolhatja őket valamelyik időszellem? Fargein barátságosan hunyorított a többieknek, aztán indult kifelé, hisz el kellett temetnie a feleségét.
Hideg szél fújt, és Fargein a talpán át érezte, milyen dermedtek a kövek. És milyen megátalkodottak! A meleg – úgy tűnik – ma is csak játszott a szigettel.
De nem akart többé a felesége arcába nézni, minél előbb végezni akart a temetéssel. A zsigereiben is érezte, hogy akkor van biztonságban – nemcsak ő, hanem a gyerek is – ha elnyeli a föld a feleségét. Vajon kinek az arca tükröződik Riolda szembogarában?

A szorgok nem tudnak beszélni, így aztán Fargein nem is ijedt meg, mikor egy púpos árny csapódott hozzá az ösvényenOlyan óvatos alázattal lépkedett mellette, mintha Fargein meg akarná ütni vagy csak várná az alkalmas pillanatot.
De miért is, töprengett. Miért fél ennyire? A lovakat nem gyűlöli senki. Ahogy a kutyákat vagy a juhokat sem. Ám ők olyan szolgák, akik nem tudnak nevetni, és nem tudnak az emberek lányainak gyermeket nemzeni.
Lassan elérték a beléndekkel borított völgyet. Elől Fargein lépkedett, utána a púpos szorg, akinek senki emberfia nem tudta a nevét – ha egyáltalán volt saját neve. Mind a ketten úgy érezték, senki sem alszik ma éjjel.
Riolda már nem vicsorgott. A takarójára száradt vér is olyan volt, mint a legfinomabb kibomló selyem. A holtak lelkei pár órára visszatérnek, hogy fogadják a gyászolókat. Ámde a halott Riolda most is olyan visszahúzódó és zárkózott volt, mint életében.
Fargein kicipelte a holttestet a tisztásra, és a szorgot meg elküldte vízért, hogy az arcát megmoshassa. Néhány elviselhetetlen percig egyedül maradt az asszonnyal. Bocsánatot kért tőle, hogy nem rendez igazi temetést, és hogy nem tudta visszaszerezni a gyermekét . A felesége pillantása végre megenyhült. – Tudod, hogy senki sem hagyhatja el a szigetet. Senki! De én hadifogoly vagyok, egyszer hajóra szállok, és elviszem innen a lányunkat is.
Erőt vett magán, és megcsókolta a felesége száját. A szél finoman megrebbent, mintha csak álmából felébresztett madár lenne. A szorg visszatért a vízzel, egy-két percig téblábolt, aztán segített lemosni Riolda arcát. Fargeinnek feltűnt, milyen félénk szeretettel ér hozzá. Ugyan kik lehettek Riolda ősei? A felesége se az anyjáról, se az apjáról nem mesélt semmit.
A föld jéghideg volt, akár a megbánás. – Vigyük a mocsárhoz! – rendelkezett Fargein, és míg ő az asszonyt cipelte-húzta a köveken, a szorg vonszolta a véres takarókat. És a mocsárnál, ahol a hajdani, titokzatos Zöld Palota állt, Riolda leereszkedett a mélybe, hogy megtalálja az őseit.
Fargein kenyérhéj után kotorászott a zsebében. De a szorg – ugyanolyan rejtélyesen, ahogy feltűnt az ösvényen – köddé vált megint. A nesztelen fehérség beburkolt mindent. Ez a szigetre ereszkedő köd nem lenne más, mint a tenger érzékszerve? Fargein lehúzta a gyűrűjét, és bedobta a felesége után. De már nem az asszonyra gondolt, hanem hogy miképp maradhat életben. Érezte, ha most tenne egy lépést, azonnal megsemmisülne.
Mert ugyan mért volt véres a felesége arca? Gyenge asszony volt Riolda, félt a napfénytől, félt saját magától, de talán megküzdött azokkal, akik a gyerekét el akarták rabolni. Talán nem is a szülés végzett vele, hanem egy késszúrás. Ha pedig így történt, akkor bölcs élővigyázatosság volt a tetemét a mocsárba rejteni.
De ha így történt, akkor nem leskelődnek orgyilkosok hazafelé? Saját katonatársai? Akik ma este elegendő ürühúst faltak, és most készek a tündöklő jövőt megvédeni? Résen kell lenni, mondogatta hazafelé.