A szél gyökere a tenger… Ezért szerette a királyné annyira a vizet, ami elválasztotta (úgy tűnik most már, mindörökre) a szülőföldjétől. A rettenetes távolság megvédte attól, hogy hogy a régi barátok megpillanthassák.

Jól van ez így. A szél olyan, mint egy vak futár: átadja az üzeneteket, és már fordul is. Őt, Urraca királynét egyetlen rokona sem szégyenítheti meg azzal, hogy végigméri a kiszikkadt testét, hogy megbámulja az arcát…
És hát itt van a kert, az ő kertje! Régebben hogy hitte volna, hogy a titokzatosan újjászülető, fátyolszerűen egymásba hajló növények sokaságát is a tenger lélegezteti! A tenger – mi más! Hiszen az ő birodalma, a sziget terméketlen volt, szikkadt, kimerült. Hiába becézgette a virágmagvakat nedves rongyok között, az életerő egy-két hónap alatt kimerült bennük. Mikor serdülő lányként megérkezett a szigetre, megtapasztalta, hogy semmilyen bokrot sem sikerül meggyökereztetnie. És a virágok! Egy-két hónapig viaskodtak a halállal, aztán a leveleik is kifakultak az északi szélben.
És sehol sem látott méheket. Ez volt ezen a szigeten a legkülönösebb.
A szél kényére-kedvére volnának bízva a virágmagvak! Ez csak megerősítette a királyné félelmét: a szigetet azoknak a hajósoknak az álmai éltetik, akik megpillantják a nyílt tengerről, de nem mernek a partjain kikötni. Hiszen ki ne tudná?… maradni lehet, de elmenni sohasem… Ennek ellenére megérezte a szélből a hajósok vágyakozását.
A szél gyökere a tenger. Ki tudja, hány mérföldet tettek meg a magvacskák a szélben, mielőtt megérkeztek az ő halálos szigetére? Ezek a zöldes, sárgás, szemmel alig látható magvak! Az első tavasszal kikapargatta a sziklák repedéseiből, aztán összezárt tenyerében átvitte őket a kertjébe. Néhány hónap, és ezekből a kis magvacskákból levélkék, soha nem látott szirmok, áttetsző hártyácskák, csontokhoz hasonló ágak sarjadtak.
Egy szigeten, ahol szinte semmi sem terem meg.
A szél gyökere a tenger. Ahogy a szenvedélyé is. Ha nem lesz kire várnom, elcsitul bennem a reménység.
Korábban senki sem látott itt efféle csodát. Bandemag király szigetén csak szúrós tövis és állatoknak való fű termett. Mire eljött a tavasz, már az életerős férfiak is támolyogtak az éhségtől. Hiszen egész télen csak rossz kenyeret és faggyas birkahúst ettek, és abból sem eleget, sohasem eleget. Életerős férfiak! – ugyan! Az életerős, izmos, határozott férfiak mind ott éltek az ő szülőföldjén: telente belaktak hússal, elandalodtak a régi, nagy királyok hőstetteitől, aztán tavaszonként elindultak új asszonyokért a szigetekre. Mert erős a vágy, és szűk a tenger. Elfér egyetlen pohárban vagy egyetlen cseppben…
Urraca királyné már nem is emlékezett, hogy ő miféle alku révén került erre a szigetre. Az életerős férfiak  nem tárgyalnak asszonyokkal – ugyan ki tárgyalna a széllel, még ha ezen az élete is múlna…? Ő volt a legkisebb, a legjelentéktelenebb, a legcsenevészebb lány a családban. És mikor már nem volt szükség rá a konyhában, vagy a nővérei esküvőjénél, akkor becsomagolták a ruháit, és megmagyarázták neki, hogy egy távoli szigetre viszik. Olyan távoli szigetre – magyarázták  a szülei – ahonnan, ha egyszer visszatér, nem ismeri fel senki. De akkoriban jöttek-mentek a hajók tengeren, és a történet a kopár szigetről, egyszerű dajkamesének tűnt.
Palotám lesz! Sok-sok gyerekem! Egész nap rózsát nevelek…
Ámde nem kapott sok hozományt. A szülei összedobálták egy ládába, amire a nővéreinek már nem volt szüksége, gyorsan megáldották, aztán kikísérték egy gyanúsan jelentéktelen kis hajóhoz. És még a kelengyeládát is rosszul bélelték ki, mire partra szállt az „új országban”, az arannyal átszőtt ruhái mind megpenészesedtek. Egy foltos, rossz  köpenyben dideregte végig a saját esküvőjét.
De az álmok nem fáradnak el! És a gyűrűsujján még ott volt a kék vágás, a dinasztia jele. És nem is volt végig egyedül, ahogy teltek az évek, egyre szebb lett a kertje. A virágmagvak onnan jöttek, a saját világából, és a királyné nem tett mást, mint dédelgette ezeket a sziklahasadékokban megbúvó emlékeket. És ha rázúdult a délnyugati szél, már a reszketéséből kiolvasta, mit üzen a legkisebb nővére, Bilgerdis, a dán királyné.

De a szigeten – a királyné őszinte bánatára – voltak valóságos alattvalók is: örökké éhes rabszolgák és örökké éhes emberek. Márciusban, mikor a betegségek elkezdtek pusztítani, a szorgok átmásztak a kőfalon, hogy lecsippentsék a bokrok éretlen bogyóit, és betömjék velük az örökké síró csecsemőik száját. Nyáron ronda, sovány gyerekek másztak elő a bokrokból, és kezüket összetéve rimánkodtak egy-egy szem málnáért. Urraca gyakran ostort ragadott, és egyszer – életében csak egyetlen egyszer – könyörögve berohant Bandemag királyhoz.
Követelte, hogy a király a kártevőket akasztassa fel…! Hogy temettessen el egy éhes szorgot elevenen…
– Neked elment az eszed – nevetett Bandemag király. – Ötvenkét ember él a szigeten. Ha magunkhoz számítjuk a rabszolgákat, akkor összesen kilencvenegy lélek. Kilencvenegy lélek! Hát csak nem képzeled, hogy bárkit megöletek azért, mert beugrott a kertedbe! Összeszedsz mindenféle vicik-vacakot a parton, aztán a szigetlakók azt hiszik, élelmet rejtegetsz.
Urraca királyné uralkodott magán. Bólintott és sarkon fordult.  Visszatért a pelyhes magvacskáihoz, a hártyás, szélben hajladozó virágaihoz – ám most már jobban figyelt az emberekre. A szigetet az itt élők nem hagyhatták el. De amíg ő a szelekkel társalgott, a királyhoz idegen asszonyok érkeztek. Ők parancsolgattak a palotában, és lassan elhitették a vén bolonddal, hogy egyszer majd örököst szülnek. Hiszen mire menne a király a szigeten élő fiatal nőkkel! Ők túlélték a járványokat, túlélték az északi szél rettenetes pusztításait , de olyan soványak, hogy nem tudják a magzatukat kihordani.
A szigeten évek óta senki nem látott  kisgyereket.
Elfogyott volna a jövő? Ez lenne a következő járvány előjele? Neki nem volt szüksége ennivalóra, őt a keleti szél tartotta életben.

Egyszercsak látott egy katonát – a férfiak itt mind harcosnak nevezték magukat, noha az „ellenségnek”  esze ágában nem volt kikötni a szigeten –, aki egy nagyhasú, félénk szolgálólányt kísérgetett. A felesége lenne? A király ágyasa netalán? Urraca annyira lenézte a szigetlakókat, hogy a harmincöt esztendő alatt egyetlen eggyel sem barátkozott össze. Ám ez az alázattal mozgó, beesett orcájú lány megdöbbentette. Mekkora lehet a magocska a hasában? Megmozdult-e? Megpróbálta valamelyik kunyhóban megtalálni a terhes asszonyt, de a királynétól a fiatalok féltek, ő viszont nem alacsonyodott le odáig , hogy az idősebbeket kikérdezze.
Fargein – így hívták a katonát – lacsony volt, szívós, jelentéktelen. Az ilyen kis mitugrászokra az ő hazájában csak a lovakat bízták.
De mit számít? Megfogadta, hogy egy eleven gyerekkel fog üzenni a legkedvesebb nővérének.