Azon a tavaszon, amikor a tündér – oly különös módon – életet adott Rioldának, az ulsteriak háborúra készültek. De nem a szomszédokat, az öntelt szászokat vagy a feketeszívűeket akarták megtámadni, hanem a dúsgazdag normann hercegséget! Az asszonyok csodákat meséltek az ottani gyümölcsösökről, a ládák mélyén halmozódó drágaságokról, az ezer- és ezerlapos nagy könyvekről, amiknek a normannok egész életükben nem érünk a végére – ha az anyák elkezdenek egy történetet, a lányaik vagy az unokáik fejezhetik be.

Bőség, reménység. Termékenység.
Hát  mért rostokoljunk itthon? Egy keserves tél után nincs szebb zene a fegyverek csengésénél! Hiszen mint a felcicomázott  asszonyok, olyanok a zsákmánnyal megrakott, gazdag hadihajók.   Ulsterben hosszú volt a tél. Halix harcosai másra sem gondoltak, csak a normannok éléskamráira és az érett körtékhez hasonló, pompás asszonyaikra.
A tenger néha úgy röpíti a hajókat, mint a gondolat. Annál a sziklánál, ahol Brán királyfi eltűnt a hajójával, egy furcsa szélroham megfordította a vitorlákat. De Halix király gond nélkül partra szállt harcosaival Vientrogixban.
Ám láss csodát, a városban egy teremtett lelket nem talált. Mintha egy szélroham felkapta volna a lakosokat a munkájuk mellől, és elröpítette volna őket a tengeren túlra. A fellegvárban szoknyasuhogást hallottak a katonák, de mire beléptek az asszonyok lakrészébe, teremtett lelket sem láttak, csak a szövőszékről gombolyodott le kínos, kiszámított lassúsággal a fonál.
A katonák éhesek és zavarodottak voltak, de nem ehették meg a virágba borult körtefákat! Vagy az ezerlapos nagy kódexeket! De még egy eleven macskát sem találtak, mintha az emberekkel a halottak és az állatok is elköltöztek volna.
De Halix király nem csüggedt. A harcosai előtt kijelentette: lám-lám, elért Normandiába is az ulsteri harcosok híre! A normannok értesültek a támadásról, ezért menekítették az asszonyaikat és a javaikat az erdőkbe. – Gyáva kutyák – tette hozzá önérzetesen.
A harcosok csak félfüllel hallgattak oda.  Alig merték megfogdosni a normannok által hátrahagyott javakat, a fegyvereket, csipkéket, selyemruhákat – járványtól féltek mindannyian. A járványoknak külön életük van, akár az állatoknak. Hol elbújnak előled, hol ott loholnak a sarkadban.
De az út azért volt út, hogy végigmenjenek rajta. Összeszedték a bátorságukat, és áthajóztak a következő kikötőbe, aztán egy másikba: mindenhol eldobált tárgyak, orruk előtt bezáruló ajtók, a rokkákról kiszámított lassúsággal letekeredő fonalak, de sehol egy teremtett lélek! Másnap bevették magukat az erdőbe, hogy az elrejtett asszonyok nyomára bukkanjanak. – Legfeljebb a nőket esszük meg – tréfálkoztak néhányan.

Halix király gyors, tengeri csatára készült, nem arra, hogy pókhálós, girbegurba ösvényeken vezesse a csapatokat. Vagy nem jósolták meg az időszellemek, hogy ahol az erdő kezdődik, ott végetér az ő élete? Ahogy eltávolodtak a parttól, már látszott az arcán a félelem. Nem az ő életének fonala készül legombolyodni azokon a rejtelmes rokkákon?
Egy öreg és boldogtalan gyilkos volt. nem szerette az erdőket, ahol minden árnyék a bűneire emlékeztette. Végre talált egy szolid, takaros tisztást, ahol nem girbegurba lombokat, hanem a napot látta a feje fölött. – Itt várlak titeket, ulsteri hősök! Ha szerencsétek van, akkor lakomát csapunk. Ha nem, akkor üres gyomorral kell vitorlát bontanunk.
Két rabszolgával felállítatta a sátrát. – Ügyetlen, gyáva kutyák – sziszegte dühösen.
De a katonáknak nem akaródzott befelé indulni az ösvényeken.
Hiszen teljes volt a csend. Se a madarak hangját nem hallották, sem a vadakat, sem emberi lépteket.

Az erdőben portyázó csapathoz tartozott Halix király fia is, Báeldun.  Ez csak egy óvó-név volt, hiszen az igazit a királyné titokban tartotta, mert annyira félt a fiú ellenségeitől. A nevek erősek, ámde közben mégis sebezhetők, és a királyné mindig mindenhol rémeket látott – vagy éppenséggel a rémek látták őt. A király áldozatai, az eltaposott istenszobrok, az éjszaka megnevezhetetlen kísértetei.  A hercegen aztán rajta maradt a Herceg; megszokta ezt az álnevet, ahogy lassan megszokta a bőrét is.
És mire gondol egy tizenöt éves herceg, aki remegő szívvel lépked az erdőben? A tündérre – a tündérekre, a virágzó körtefákhoz hasonlatos hercegnőkre… vagy egy szolgálólányra legalább. Hiszen a nők szégyenlősek, az erdő rejtekébe húzódva várják, hogy beavassák a hercegeket, és megajándékozzák egy legyőzhetetlen, pompás, sebezhetetlen névvel.
Már nem bánta, hogy apja kísérői hátramaradtak. Halix királyt a saját katonái sem szerették, erélytelen, durva fráternek tartották, őt magát pedig egy nevetséges nyápicnak. Ha a Herceg kimondott egy parancsot, egy egészen kicsike parancsot, mindig volt egy pillanatnyi késlekedés. Mit is mondanak a költők? Ahogy a düh feszíti meg a csontokat, / úgy kelti életre a szél a tengert. / Meg kell a szívet sértened, / hogy a kar állhatatos legyen. De akinek nincs neve, / az zolgája a saját szüleinek.
De a herceg parancsolgatni sem szeretett. Mióta egy késve teljesített parancs miatt az apja puszta kézzel agyonverte az anyját, nem szeretett az apjával sem kettesben lenni sem. Nem lehet, hogy az anyja nem a tündérektől, az időszellemektől, hanem saját apjától féltette?  A dühtől szinte szétpattanó, véreres szemektől. Ne ugass, ne mozogj! Ha a kezed-lábad összetöröd, akkor is az apád vagyok. A Herceg már régesrég eltávolodott a tisztástól, de még érezte az arcán az apja lehelletét. Az izzadtság-, győzelem- és méregszagot.
Az apaszagot.
De hiába ment-ment, hiába szaladt előre, még mindig nem talált semmilyen titkos palotát. Fák, fák, fák, mindenhol ugyanazok a fák – mégcsak nem is titokzatosabbak, vagy különösebbek, mint Írországban. Báeldun elhaladt egy kökénybokor mellett, csak ment egyre sebesebb léptekkel, aztán megint egy kökénybokor… De mintha ez ugyanaz a bokor lenne! És ez a csend, ez a mindent elnyelő, félálomból ismerős csend…
Valami időcsapda , gondolta a Herceg. Egyre szaporábban haladt előre, de ugyanaz a kökénybokor harmadszor vagy negyedszer került elé, mint valami másik valóságból leselkedő árnyék. Ez a kísérteties csend csak növelte a várakozását – nincsenek-e királyfiak, akik földöntúli utazás során jutnak el a tündér palotájához, ahol egyetlen, csodásan gyönyörteli nap tíz évnek felel meg… Aztán visszatérnek a hazájukba, de már csak apjuk fehérlő csontjait láthatják…
Gyönyörteli, ismételgette, és csak most vette észre, hiába halad nyílegyenesen, csak köröz apja sátra, a tisztás körül. Talán meg is pillanthatná a sátor csúcsát? Lábujjhegyre ágaskodott, de hiába, sehol se látta a diadalmasan égnek meredő sátrat. Túl sűrűek a fák, gondolta, és már indult visszafelé, nem törődve az apja  szemrehányásával: na mi van, fattyú, máris  inadba szállt a bátorságod?
De soha többé nem hallotta meg az apja hangját.
A visszautat két fiatal, magas harcos zárta el és egy mellvértet viselő, csodásan szőke, fiatal lány… Mégcsak az sem igaz, hogy elzárták volna előle az utat, csak ott álltak előtte leeresztett fegyverekkel, barátságos tartásban.
Mintha ők négyen testvérek lennének. És most együtt sétálnának haza, leeresztett fegyverekkel, nyugodtan pletykálkodva.

Normannok, gondolta Báeldun. Én meg azért jöttem ide, hogy apám katonáival felperzseljem a városaikat. Csak egy közönséges ír kalóz vagyok, és saját ütött-kopott fegyvereit összehasonlította a normannok csodálatosan megmunkált fegyvereivel, a fiatal lány napfényben hunyorgó ékszereivel. Ha ez a lány hercegnő, ha tényleg hercegnő… na de ő nem így képzelte a találkozást! A bátyjai igazi óriások, csak akkor merne kiállni ellenük, ha… De ugyan mért állna ki ellenük?
– Eltévedtél, jó lovag? Épp azon töprengünk, miben segíthetünk.
Ezer szerencse, hogy Halix király normann dajkát fogadott fel az egyetlen fia mellé. Vagy akkor is megértette volna őket, ha egyetlen szót sem beszél normannul? A fiúkból áradó szívélyességet melyik bolond ír értené félre? És a lánynak nemcsak a haja volt aranyosan csillogó, hanem a szürkéskék szemében villogó, apró, barátságos pontocskák is. Báeldun megrettent attól, mennyire közelről látja őket – mennyire közelről, pedig legalább tíz lépésnyire  állt tőlük.
Dehát hány lépés a barátság? És ilyen kivételesen szép, magabiztos embereknek mi titkolnivalójuk lenne?
A három fiú nem is várt válaszra. Elmondták, hogy ők Vilmos herceg gyermekei, egy fiatal csapattal itt tanyáznak a völgyben, és most sétára indultak a nővérükkel. Olyan gyönyörű az erdő, hogy vétek lenne egy sátorban kuksolni. Járni kell egyet, nemde? Nekik fogalmuk sincs, mivel szórakoznak az ifjak Ulsterben, de ha a Hercegnek van egy csepp esze, és nem terhes az ő társaságuk, akkor velük tart. Akár együtt is ebédelhetnének is, ha a Herceg úgy gondolja.
Honnan tudják, hogy ír vagyok, kérdezte magától Máeldun döbbenten.
– Vagy az írek csak halat esznek? – mind a négyen nevettek.
Az apám, akarta a Herceg mondani, de a gyűlölet vagy a félelem vagy a két érzés keveréke nem engedte a mondatot befejezni.

Galagonyabokrokkal szegett, fényes sétaúton jutottak el a völgyig. És Báeldun megrendülten tapasztalta, hogy már hallja is az erdő hangjait: a madarak csattogását, a kakukk diadalkiáltását, a szél könnyed rezdüléseit. Hát nem járvány pusztít, akarta volna tőlük kérdezni, de Vilmos gyermekei oly magabiztosak és olyan makulátlanok voltak, hogy kikacagták volna.Mint három gyönyörű kristálykehely, amit a gazdagság, a jó idő, a szerencse teletöltött fiatalsággal.
Meglehet, túlságosan is elevenek, gondolta a Herceg, és újra elszégyellte magát a sáros cipője, a szakadt nadrágja, az ütött-kopott vértje miatt. A lány nevetése, mint a galambok hangja, úgy búgott-suhogott  az  ösvényeken. Báeldun  részegnek érezte magát, pedig egy kortyot sem ivott a sörükből. Csak tántorgott köztük mintha alvajáró lenne.
És a tisztás! Szolgafiúk, apródok, rabszolgagyerekek, szurtos szobalánykák, brokátruhákban pompázó hölgyikék – és sehol egy mord katona, sehol egy gyerekekre felügyelő, pufók asszonyság! Mintha a fiatalok és a gyerekek a tavasz tiszteletére kiköltöztek volna a városból.
– Pihenj le, barátom! Csak egy órácskára! – mondta a legidősebb normann herceg, és odakormányozta Báeldunk egy brokáttal bevont, fejedelmi sátorhoz. A lány forrásvízzel teli kupát hozott, és rászólt a nagyobbacska gyerekekre: ne zavarják az ő vendégüket. Báeldun lehunyta a szemét, de most is a lány aranyfürtös, vidám arcocskája lebegett előtte. Mért is ne? Mért ne aludna egy szemhunyásnyit? Úgy érezte, egészen közel van hozzá, pedig a lány hangja már a tisztás túlsó oldaláról érkezett.
Csak egyetlen perc, gondolta a Herceg. És máris elnyelte valami sötét és rettenetes álom.

Csak este riadt fel. A völgy már szürke és nyoma sem volt benne a vidáman bugyborékoló jókedvnek, a hatalmas gyerekseregletnek. A háta olyan semmitmondón és névtelenül nyúlt el az erdő, mint a bűntudat.
Valami varázslat történt, gondolta a nyakát forgatva. Ezek a szép fiatalok túl elevenek voltak. Túl erősek, túl magabiztosak. Felkapta a fegyvereit, és rohant, hogy jelentkezzen az apjánál: igen, nem volt szerencséje, ma sem volt szerencséje, nem talált semmilyen vadat. De legalább nem esett bajod, fog erre felelni az apja. Nem buktál orra, nem szakítottad el a nadrágodat. Végignéz az emberein, és együtt hahotáznak. Báeldunt elfogta a vágy, hogy a másik irányba rohanjon, kifelé ebből az elviselhetetlen és csalóka erdőből.
De késő volt. A tenger felé vivő ösvényen fáklyák lobogtak, de a fáklyákat nem bőrmellényes ír harcosok tartották, hanem szakállas normann férfiak. Már nem lehetett megfordulni: érezte a düh szagát a levegőben. Ezek az állig felfegyverzett katonák őt keresték.
Az egyik rávetette magát, és a tisztás felé kezdte rángatni. – Szolgafajzat, gyilkos, fattyú, leprás! Míg a normann hercegek lágy beszéde úgy hangzott a fülének, mint a zene, ebből a szitokáradatból csak egy-két szót értett. – Rabló! Kutya! Gyilkos! Hol bujkáltál?
Báeldun hunyorgott, erre az egyik vaskezű normann az arcába vágott.
A tisztáson kiterítve feküdtek az ír harcosok. A felzavart madarak rikoltoztak, a bokrok között harsány lángnyelvek csaptak az égig. A lefejezett, kibelezett katonák között kiterítve feküdt Gulterix, a kormányos, a vörös Hallighaen, aki eddig hétszer jött vissza a halálból, és a saját apj, Halix király. A kezével egy félig sült fácáncombot markolt, összevert arcából csak az egyik szeme maradt, és most ez a fél szem bámult rá gonoszul.
De legalább nem buktál orra. De legalább nem szakítottad ki a nadrágodat.
A herceg már-már hányi tudott volna a megkönnyebbüléstől.
Egy-két óra, és ezt a megmaradt szemet is elnyeli majd a föld.
A normannok nyilván falatozás közben támadtak az írekre.
Az egyik katona előrelökte Báeldunt, és ekkor megpillantotta végre Normandia urát, Vilmos herceget. A hatalom úgy beleivódik egyesek vérébe, hogy nem kell magasabbra nőni, mint a katonáik. Vilmos – vele ellentétben – született herceg volt.
– Hagyjátok! Ez még gyerek! – kiáltott a katonáira. Lecsillapította a harcosokat, és közelebb lépett.
– Hát nem érted? Azt kérdezem, fiú, hol bujkáltál eddig?
Báeldun összeszedte a bátorságát.  Igen, ő is vadászni ment, mint a többiek. Aztán az egyik ösvényen találkozott a két ifjú herceggel és a hercegnővel. Együtt mentek el a Gyerekek völgyébe. Nem is érti, hogy a fiatalok hova tűnhettek… Hogy mi lett velük, és merre mentek…
Minden harcos döbbenten rámeredt.
– Nekem nincs is gyermekem – felelte Vilmos herceg.